Hűségem őrzöm hűtelen – Szente Imre 95. születésnapja elébe

Share

Szente Imre bácsit minden svédországi magyar ismeri. Személyesen azok, akiket magyar nyelvre vagy a magyar nyelv tanítására oktatott, akik előadásait hallhatták (azokat a részletes, szellemes, tömény, megkapó tulajdonképpeni leckéket, amelyeket leginkább a stockholmi Magyar Házban tartott különböző egyesületek felkérésére), akik egy-egy nemzeti ünnepre jöttek a Magyar Házba, és a műsor meg a vacsora után ott maradtak népdalozásra is (és itt hallgathatták mandolinkísérettel az Imre bácsi kifogyhatatlan népdaltarsolyából előkerülő énekeket).


De azok is, akik „csak” cikkeit olvasták például a Híradóban vagy az Új Kévében, akik versesköteteit, netán Kalevala-fordítását lapozgatták-ízlelgették, vagy akik csodálatos dalszöveg-fordításait énekelték a stockholmi kamarakórusban. Kétszeres menekülésének történetét (először Magyarországról 1956-ban, aztán Finnországból 1980-ban) már korábban is olvashattuk a Híradóban. 90. születésnapján Szentkirályi Csaga írt köszöntőt, melyben munkáit is részletesen felsorolta (http://hirado.smosz.org/index.php/evfordulo/431-szente-imret-koeszoentjuek-90-szueletesnapjan). Legutóbb a Magyar Idők egyik idén júliusi számában olvashattunk róla részletes bemutatást, méltatást Palotai István tollából (ajánlom az olvasóknak: http://magyaridok.hu/kultura/filologia-szokimondo-nagy-oregje-1955698/).

2017 decemberében Szente Imre bácsi betölti a 95. életévét. Azt hiszem, most már leszokott a kora reggeli fürdésekről a legközelebbi tóban, valamint a fejállásokról. Ezekről az önképzőköri táborozók szent borzalommal hallgatták reggelinél a beszámolót Tångagärdén - Imre bácsi ugyanis sohasem tudott olyan későn felkelni, hogy ne ő legyen az első. Aztán a fürdés-fejállás után ő költötte furulyaszóval a táborozó hétalvókat…

2017 októberében meglátogattam stockholmi otthonában, hogy elbeszélgessünk élete fontos mérföldköveiről. Spångai otthonában fogadott Tajnával, feleségével együtt, ahol könyvekkel körülvéve, olvasásba merülve találtam.

- Imre bácsi, itt tartom a kezemben azt a kötetet verseidből és műfordìtásaidból, amelyet 1992-ben hetvenedik születésnapodra rendeztél sajtó alá, és amelyet barátaid és tisztelőid jelentettek meg közös összefogással. Ezt írod az ajándék, mellyel meglepem… c. kötet előszavában: Nos, egyfajta curriculum vitae-vel akartam szolgálni, tudósítással két válság-, egyben ”költői ” korszakomról, amikor versekbe csordult belőlem az önsajnálat és a Haza, az Ember sorsán s gyarlóságán érezett kétségbeesés: a terror éveiről, melyeket vidéki tanárként vészeltem át szülővároskámban, Celldömölkön; majd a hontalanság első évtizedéről, mielőtt megtaláltam volna helyemet, tennivalóimat, szövetségeseimet és – önmagamat új környezetemben és az emigráció nemzetköziségében. Ha nincs ellenedre, próbáljuk meg ezen versek mentén felidézni a múlt számodra lényeges állomásait!

Én láttam már hidat mit a bomba

ketté-szakított rémes

haláltusája hosszú hónapokra

rámerevült a csonka végtagokra

A vízben ázva véres

tajtékot rozsdálló üszkös sebekké

mérgesedtek a töréshelyek

- Igen. Ez a második világháború vége, a Lánchíd romokban… Én Celldömölk közelében, Alsóságon születtem; édesapám a sághegyi bazaltfejtésnél volt munkavezető. Már Budapesten jártam a bölcsészkart, amikor megkaptam a behívót – ekkor már a visszavonulás zajlott nyugat felé. Vártuk, hogy találkozhassunk az amerikaiakkal és vége legyen a mi háborúnknak is. Ez meg is történt, és hadifogságba estünk, csak aztán átadattunk az oroszoknak azzal az ígérettel, hogy ők majd hazaengednek bennünket. Mikor újra hazai földön voltunk, az egyik faluban egy fiatalember (egyetemista társam volt, nem tudtam, hogy innen származik) behúzott a portájukra azzal, hogy itt nem lesz hazaengedés, hanem visznek minket a Szovjetunióba; maradjak le és így próbáljam elkerülni a szomorú sorsom. Hallgattam a jó szóra.

…Forró vasárnap búcsút jár a népe

Hív Máriát és vár urat papot

Falról gúnyolja „jóságos vezére”

belül meg félve csuknak ablakot

 

Testvért gyűlölni mind talál okot

s testvértelen megy a holnap elébe

- Ez a háborút követő kommunista terror képe. Én befejeztem az egyetemet Budapesten, de látva a diákok, értelmiségiek állandó zaklatását, azt, hogy diáktársaimat rendre Recskre viszik, visszahúzódtam szülőföldemre. Celldömölkön tanárkodtam, amikor 1956-ban kitört a forradalom.

…Surranó motozás

októberi ködben

Mi az ott tanár úr?

Baglyok szárnya rebben

 

Puskaropogás tör

át a csendes esten

Tanár úr tanár úr

mi van Budapesten?

- Neked miért kellett elhagynod az országot 1956-ban? Felróhattak-e neked valamit a megtorláskor?

- Nekem azért kellett mennem, mert orosz nyelvtanár voltam, és biztosra vettem, hogy engem nyelvtudásom miatt használni akarnak majd az oroszok, de erre én nem lettem volna hajlandó. Tehát az ismert úton elindultam ismét nyugatnak.

Merre van nyugat?

Már rád borult az éj

Arra visz nehéz utad

 

Irányt nem mutat

csillag se lámpafény

merre van nyugat

 

Könnyes arcodat

szikkasztja durva szél

arra visz nehéz utad

 

Hernyós ágyúkat

termett az utca tér

Merre van Nyugat?

 

Fényszóró kutat

toronyba bújt veszély

Arra visz nehéz utad

 

Messze eb ugat

vár idegen karéj

Merre van Nyugat?

Arra visz nehéz utad

- Az első, három éves megálló Ausztria volt, ahol a kezdeti időt menekülttáborban töltöttem, aztán Bregenzben kaptam tanári állást egy leányiskolában ( Kövek/lomb nélküli tövek/a Földnek csontjai/Ide menekültem/a kövekre ültem/könnyeim ontani…//Habjaid zúgása álmaim szövete/nyitott ablakomon éjjel-nappal árad/mint távoli tájak boldog üzenete/ Fáradhatatlanul mosod a sziklákat/ mosod a lelkemet Bregenzer-Ache ). Mikor kiderült, hogy van egy TBC-s beszűrődésem, a Svéd Vöröskereszt jött segítségemre: olyan magyar menekülteket vittek innen Svédországba, akiknek orvosi kezelésre volt szükségük. Így kerültem én Svédországba, lettem egészséges, majd iratkoztam be a lundi egyetem finnugor szakára (Lund fölött sivár szelek/kergetik a felleget/Téli csillag holdvilág/ kővilág//Kövek állnak ellenem/kőbe verem a fejem/kőből van a levegő/ s az eső). Aztán,hogy jobban elmélyülhessek tanulmányaimban, Finnországba költöztem, ahol a jyväskyläi egyetem finnugor tanszékén kezdtem magyart tanítani. Itt születtek a gyermekeim, Béla és Veronka. Itt fordítottam le Szolzsenyicin: A Gulág-szigetcsoportját (megjelent 1975-76-ban Münchenben), amiért aztán lassan persona non grata-vá lettem Finnországban, és újra útnak kellett indulnom 1980-ban, vissza Svédországba.

Itt, miközben leendő anyanyelvi oktatóknak és időnként gyerekeknek is tanítottam a magyart, lefordítottam – ötödiknek – a Kalevalát. Itt, Stockholmban, a Magyar Házban tulajdonképpen hazataláltam, ez jelentette számomra az anyanyelvet, hazát, a megtartó közösséget. Volt, kivel elbeszélgetni és volt miről, igény volt tudásomra, előadásokat tarthattam, honfitársaimmal és azok felnövekvő gyermekeikkel népdalozhattunk sokszor. Cikkeimet az Új Látóhatár, a Híradó, az Új Kéve közölte. Törzsvendége voltam a stockholmi Önképzőkör nyári táborainak. És közben telt az idő.

- Imre bácsi, engedd most meg, hogy idevágóan idézzek Kalevaládból, mert úgy tartom, hogy te mindig egy szellemi gyűjtögető voltál és az is maradtál, s hogy a mai olvasó is ezen keresztül kedvet kapjon további olvasásra:

Szókat máshol is szerztem, titkot máskor is tanultam, gyalogúton gyűjtögettem, hangafű közül halásztam, csalitosbul cserkészgettem, bozótosbul bontogattam, fűkalászrul fejtegettem, kotortam kerékcsapábul, mikor kisbojtár koromban legelőkön lépegettem, szagos széna-zsombikosban, aranyos avarba’ jártam barna Bimbómnak nyomában, tarka barmomat terelve.// Fagy csípése dalt fakasztott, ritmusra dobolt a zápor, más zenéje volt a szélnek, hangja más futó haboknak,  szó lett szárnyak lebbenése, monda lombok moccanása.// Kincsem kévébe kötöttem, gombolyagba göngyölgettem… rézládámba rekkentettem.

S amit saját versedben is megírsz a következőképpen:

Úgy sütöm le szemem

úgy szégyenkezem

minden virág előtt

mintha én lennék oka

hogy meg kell halnia

s hogy el kell hagynom őt…

Eltűnök inkább a hervadás elől

megfutamodom

hűségem őrzöm hűtelen

A szépet mit gyűjtött szemem

elraktározom

- Imre bácsi, van-e unokátok?

- Igen, van – hány éves is? - kérdi Tajnától, feleségétől. Tizenhárom, mondja Tajna kis számolgatás, gondolkodás után. - A keleti nyelvek érdeklik nagyon, s azzal szeretne foglalkozni.

- Akkor hát örökölte tőled a nyelvérzéket! Tud-e magyarul?

- Nem, hiszen az Egyesült Államokban született és él; nem volt szükség azzal bonyolítani az életét, tölteni a fejét!

- Drága Imre bácsi, nem fárasztalak benneteket tovább. Köszönöm a beszélgetést, és kívánok neked sok boldog születésnapot, mindkettőtöknek további jó egészséget! Köszönünk mindent, amit tőled kaptunk!

Kérdezett: Sántha Judit

 

 

Södergran, Edith:

Landet som icke är (Svéd)

Jag längtar till landet som icke är,
ty allting som är, är jag trött att begära.
Månen berättar mig i silverne runor
om landet som icke är.
Landet, där all vår önskan blir underbart uppfylld,
landet, där alla våra kedjor falla,
landet, där vi svalka vår sargade panna
i månens dagg.
Mitt liv var en het villa.
Men ett har jag funnit och ett har jag verkligen vunnit -
vägen till landet som icke är.

I landet som icke är
där går min älskade med gnistrande krona.
Vem är min älskade? Natten är mörk
och stjärnorna dallra till svar.
Vem är min älskade? Vad är hans namn?
Himlarna välva sig högre och högre,
och ett människobarn drunknar i ändlösa dimmor
och vet intet svar.
Men ett människobarn är ingenting annat än visshet.
Och det sträcker ut sina armar högre än alla himlar.
Och det kommer ett svar: Jag är den du älskar och alltid skall älska.

 

A Hon mely nincs sehol (Magyar)

Vágyom a Honba mely nincs sehol,
mert meguntam kívánni mindent mi van.
Ezüst versekben szól nékem a hold
a Honról mely nincs sehol;
a Honról hol csodásan teljesül minden óhajunk,
a Honról hol lehullnak minden láncaink,
a Honról hol sebzett homlokunkat
a hold harmata hűvösíti.
Lázas bolyongás volt az életem,
de egyet elértem s bizton megtaláltam:
utat a Honba mely nincs sehol.

A Honban mely nincs sehol
ott jár tündöklő koronás szerelmesem.
Ki az én szerelmesem? Sötét az éjszaka,
a csillagok remegtek válaszul.
Ki az én szerelmesem? Mi a neve?
Egyre magasodnak az égnek boltjai,
egy embergyermek irdatlan ködökbe fullad,
s válasz nélkül marad.
De az ember maga a tudás,
karját fölnyújtja minden egeken.
S ím jő a válasz: én vagyok kit szeretsz most és mindörökké.

Szente Imre