A Svédországi Magyarok Országos Szövetségének lapja
 


 

Valamikor hallottam egy jó és eléggé jellemző mondást: ”a világon mindenütt élnek magyarok; ahol nem, oda nem is érdemes elmenni.” Ez a mondás jutott eszembe, mikor Csillag János svédországi magyar asztalos, feltaláló, költő és világjáróval beszélgetek. Érdekes ember: külalakja tetszetős: magas, világító barna szemű, ősz hajú, kellemes arcú férfi. Képzett, elismert, alkotó, újító, jó munkásember. A világnak nemcsak szépségeire, de visszásságaira is reagáló, kíváncsi és érzékeny lélek. Egyediségét fokozza , hogy gondolatait, érzéseit, világról alkotott véleményét sajátos formában: modern versekben mondja el. Életéről egyszerűen, természetesen mesél.

 

Csillag János - egyike azon kevés embernek,
aki elsősorban költőként jutott el a világ több tájára

 

Csillag János a nevem, 1952-ben születtem. Óbudán, a Matróz utcában nőttem fel, ott jártam ki az iskolát, majd asztalosként a Maharthoz kerültem. 1975-ben svéd nőt vettem feleségül és Svédországba költöztem.

 

Dédnagyapám, Csillag Mihály, Nagyváradon volt vasúti állomásfőnök. Nagyapám Hódmezővásárhelyen, apám Budapesten telepedett le. Jómagam tehát folytattam a családi hagyományt, csak egy ”kicsit” nyugatabbra kerültem.

 

Feleségemmel Dél Svédország bájos kis városkájában, Sölvesborgban laktunk. Eleinte boldogan éltünk, született egy lányunk, ám az anyagi gondok hamar kikezdték kapcsolatunkat. Nősülésemkor ugyanis tartózkodási engedélyt kaptam, de munkavállalásit nem, így nem állhattam munkába. Feleségem elhagyott és már a végső kétségbeesés határán voltam, mikor a svéd hiavatalok megadták a munkavállalási engedélyt. Időközben több kurzust is elvégeztem: átképeztek lemezlakatosnak, majd hegesztőnek, végül mégis a faiparban tudtam elhelyezkedni.

 


1977-ben a világ legnagyobb és legmodernebb parkettagyárában, a TARKETT-ben alkalmaztak marógép-kezelőként. Munkahelyemen jól éreztem magam. Szerettem és szeretek jól dolgozni. A név kötelez, tudod, hogy József Attila szavával éljek: “dolgozni csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy érdemes.” Főnökeim megbecsültek, elfogadták és értékelték a magyar szakmunkás-tudásomat. A jó munkásnak becsülete volt: jól fizettek, és a vezetőség szóbeli elismeréséből is kijutott. Emlékszem, mikor 80-100 fős külföldi küldöttség látogatott el a gyárunkba, a részlegeket hangosbemondón bemutató vezető, mint érdekességet, azt is bemondta: “És itt dolgozik Csillag János Magyarországról!”

 


A gyár vezetőségének elismerése jogos, hiszen több újításodat, találmányodat is elfogadták.

 


Igen, a munkában eltöltött évek során nagyon sok apróbb-nagyobb újítást nyújtottam be, ezeket rendre el is fogadták. Első találmányomat, mint az nagyon sokszor előfordul, a véletlennek köszönhetem. Akkoriban felsőmarógépen és egy kis présen dolgoztam. A fa megmunkálásakor sokszor okoz rövidzárlatot a fa anyagában rejtőző vadászsörét, katonai töltény. Ilyenkor a megmunkálandó tárgy egy pillanat alatt szénné ég, és a gépet is károsítja. Sokat gondolkodtam azon, hogyan lehetne ezt kiküszöbölni. 1982-ben az egyik ebédszünetben apró ajándéktárgyat szerettem volna elkészíteni. Izgultam nagyon, nehogy elrontsam a gépet. Hirtelen elhatározással a kis présen kipróbáltam az ötletemet, mely elképzelésem szerint meggátolhatná a rövidzárlatot – és legnagyobb örömömre sikerült! Rossz svédségemmel elmagyaráztam a főnökeimnek, mit fedeztem fel. Ők az ötletem elfogadták, és a német gépgyártól már az én találmányom szerint átalakított gépsort rendeltek.Az elsőt még több találmány követte, amelyek ma is használatban vannak.


Legutóbbi találmányom egy forradalmian új parketta- és falanyag, melyet a garázsomban kísérleteztem ki. A próbának legyártott néhány négyzetméterből egy rész az én házamban, másik a gyár egyik helyiségében várja, hogy kiállja az idő próbáját. Tudniillik 5-10 év a kísérleti, illetve a garanciális idő. Öt év már eltelt, a termék jónak bizonyul. További sorsa már nem rajtam múlik.

 

A szakmai sikerek mellett sok bosszúság ért. A gyár új vezetőségének hozzáállását, a politikusok túlkapásait, a hivatalok tévedéseit, az igazságtalanságokat mind-mind észrevetted, ezek a visszásságok érzékenyen érintettek.Milyen módon reagáltál ezekre?

 

Véleményemet nem rejtettem véka alá, hanem mindig és mindenhol kinyilvánítottam. Ám “a szó elrepül, az írás megmarad”. Magam sem tudom, hogyan történt, csak jött az ötlet és versbe foglalva írtam le véleményemet. Svédül, hiszen az itteni visszásságokra akartam fényt deríteni. “Moral och Lag” címmel jelent meg az első próbálkozásom a gyári faliújságban. Kollegáimnak tetszett bátorságom (pedig szerintem ez csak vakmerőség), hogy visszaélései miatt ostorozom a HATALMAT, s bár (vagy mert) bennük nemigen van hajlam a lázadásra, bíztattak, írjak még. Rendre születtek az újabb versek, ezek előbb a gyári újságban jelentek meg, majd több délsvédországi lap is átvette és közölte őket. Írásaimat eleinte - egyrészt tartalmuk keménysége, másrészt verselésbeni járatlanságom miatt - csak nevem kezdőbetűivel írtam alá. Óvatosságom ellenére is megbüntettek egyik versemért. Nem hagytam annyiban, Strassburgig mentem igazam keresésében. A büntetés összege (500 SEK) a nagy nemzetközi jogorvoslók szemében olyan csekély volt, hogy ejtették ügyemet.

 


Hogyan folytattad a vers írást?

 

Egy újságírónő felfigyelt verseimre; felkeresett, elbeszélgetett velem, majd rábeszélt, hogy iratkozzam be a skånei ”Poema och Visshet” irodalmi klubba, melynek sok hivatásos, de még több amatőr művésztagja volt és van. Az összejövetelek kellemesek, tartalmasak voltak, meghallgattak, tanítottak, bátorítottak a verselésre. Munkahelyemen egy idő után amolyan ”házi” költőnek ismertek el és gyári újságunk szerkesztősége egyre gyakrabban kért fel alkalmi versírásra.

 


Ha jól tudom, egyike vagy azon kevés embernek, aki elsősorban költőként jutott el a világ több tájára.

 


Igen, ez így van. Verseimet, mint mondtam, svédül kezdtem el írni. Megismerkedtem Tar Károly íróval, a skandináviai ”Ághegy” létrehozójával és szerkesztőjével. Bíztatására néhány versemet megpróbáltam magyarra fordítani. Úgy éreztem, anyanyelvemen is sikerült visszaadni a svéd nyelven írott vers hangulatát, mondanivalóját. A sikeren felbuzdulva angolra is lefordítottam néhányat. Irodalmi klubom egyik tagja megkért, írjak egy ilyen három nyelvű verset számára is, melyet egy Ausztráliában élő rokonának szeretne elküldeni, esküvői ajándék gyanánt;. Erre az alkalomra készült a ”Föld és a Hold” című vers, amelyet a melbourni esküvőn mindhárom nyelven felolvastak. Ez a vers annyira megtetszett három barátnőnek, egy svéd származású, egy svájci származású és egy eleve ausztráliai hölgynek, hogy elhatározták: meghívnak Ausztráliába, Coffs Harbourba. A meghívást elfogadtam, gőzerővel kezdtem gyatra angol tudásomat feljavítani és 2005-ben elutaztam a csodálatos földrészre. A hölgyek úgy szervezték meg ausztráliai tartózkodásomat, hogy a rendelkezésemre álló 5 hét alatt minél többet láthassak. Ez sikerült is: Sydneytől Brisbainig minden érdekes helyet bejártam, sok emberrel találkoztam. Utamról írtam egy elég részletes beszámolót, mely több svéd újságban is megjelent.

 

Ausztrália után következett…

 

Amerika. Pontosabban Észak-Amerika. Ide szintén hölgyek hívtak meg és egy bolíviai-amerikai vállalkozó. ők kész programmal vártak, de Amerika fölfedezésében magamra voltam utalva. Concord, Manchester, Berlin, Boston, New York, Niagara, Montreal voltak körutam stációi. Montrealban megismerkedtem egy kínai üzletasszonnyal, akit igazgyöngyboltja, kozmetikai szalonja és más vállalkozásai mellett a versek is nagyon érdekeltek.

 

Ausztrália, Amerika után két egymást követő évben is ellátogattál Kínába, e földrésznyi ország számunkra nagyon idegen, távoli tájaira. Hol jártál, hogyan boldogultál ott, ”ahol a madár se jár”?

 


Hogyan boldogultam? Az angol, és a sorrendben immár az ötödik tanult nyelv, a frissen szerzett kínai tudásommal. Ehhez előbb el kell mesélnem, hogy 2006-ban munkahelyemen francia nyelvkurzust indítottak, így lehetőségem nyílt e gyönyörű nyelv tanulására. Sajnos, a tanfolyamról sokan lemorzsolódtak s az oktatás megszűnt. Nyelvtanárom azonban annyira méltányolta érdeklődésemet, szorgalmamat, hogy rábeszélte az iskola igazgatóját: adjon lehetőséget tanulmányaim folytatására. Így tanulhattam tovább franciául, míg megpróbálhattam verseimet is lefordítani a romantika nyelvére.


Mikor kézhez kaptam az első kínai meghívót, elkezdtem tanulni a kínaiul is. Lelkesített a gondolat, hogy a magyarok bölcsőhelye közelében lehetek. Előre tanulmányoztam a térképeket, rengeteget olvastam Kínáról, a kínai kultúráról, szokásokról. Kínai ismerősöm szép és érdekes programot állított össze nekem, megismertem a jellegzetes kínai tájat, kulturális, és történelmi látványosságokat. Guangzhou, Nanning, Laibing, Benjing, Beihai, Xing hu dao, Weizhou dao, Guilin, Yangzhou, a Li és mások. Második alkalommal, 2007-ben, egy zenetanárnő hívott meg Zhuhaiba és Lan nevű barátnőm Guanxi-be két-két hétre. Jártam a Tiltott Városban is. A táj és a látványosságok ihlette verseimet egy kínai festő megfestésre érdemesnek ítélte. Olyan helyeken is jártam, ahol előttem még fehér ember nem. Kína csodálatos mind látnivalóit, mind az emberi kedvességet illetően.

 


Milyen benyomásokat szereztél világutazásaid során, hogyan ítélik meg a magyarokat? Egyáltalán tudnak valamit rólunk?

 


Tapasztalatom szerint a legtöbb helyen tudnak a magyarokról. Dícsérték a magyarok találékonyságát, leleményességét, ügyességét. Kínában többet tudnak rólunk, mint Svédországról, talán azért, mert ezervalahány éve szomszédok voltunk, talán őseink betörései ellen emelték a Nagy Falat.

 


Visszatérve költői munkásságodhoz: első verseskötetedet, mely teljes egészében svéd nyelven íródott, 2003-ban adtad ki. Azóta sok új verset írtál és a legtöbbet több nyelvre, elsősorban magyarra, lefordítottad azokat. Mikor jelenik megni új köteted? És hol lehet majd hozzájutni?

 


Ebben az évben szeretném kiadni többnyelvű verseskötetemet. A fordításokat természetesen nem egyedül végzem, kínai nyelven nem is tudok annyira, hogy bele mernék vágni. Így is óriási munka, és nem szeretném elkapkodni. Több budapesti könyvüzletben is kapható lesz majd, a svédországiak nálam is megrendelhetik.

 


Kedves János! Köszönöm, hogy válaszoltál kérdéseimre és engedd meg, hogy a magam és a Híradó olvasói nevében gratuláljak irodalmi munkásságodhoz, szakmai sikereidhez. Feltennék még egy személyes kérdést: boldog vagy-e? - Csillag János elgondolkodva néz el a távolba, majd megfontoltan, csendesen válaszol:

 


Boldog vagyok. Csak bámulok sokszor, hova is jutottam én, Csillag János egyszerű, óbudai srác: szakmailag elismert lettem Svédországban, a világ egyik legfejlettebb ipari országában. Költészetemet egyre többen fedezik fel, elsősorban az ”Ághegy” internetes folyóiratnak köszönhetően. Van egy lányom, akivel magyarul beszélhetek és van négy szép unokám: Szamanta, Izabella, Emma és Gáspár. Igen - nagyon boldog vagyok.

 

Mokos Imre

 

Kedves Imre, úgy ismerünk téged, mint zongoristát, orgonistát, svéd egyházi zenészt,önképzőköri előadót, zenei vetélkedő-szervezőt, újabban pedig mint karnagyot. Kérlek, mondd el a Híradó olvasóinak,hogy ezek közül melyik is a te legigazibb, legkedvesebb identitásod?


A zenével való ismerkedés mindig egy hangszeren vagy egy kórusban kezdődik. Enélkül üres handabandázás, sőt, kóklerkedés minden későbbi zenei megnyilatkozás. A profi hangszertudás felső határa manapság a csillagos ég; persze, tehetség és sok, végtelenül sok, áldozatos munka függvénye. Szakállas, szakbarbár zenész vicc a következő: ha (már) nem tudsz hangszeren játszani, fogd meg a karmesteri pálcát, ha nem megy, taníts, vagy beszélj a zenéről, ha pedig egyikre se vagy képes, írj kritikát! Nos, félre a viccel: ha éppen úgy adódott ,a Stockholmi Operettegyüttessel Haparandán vagy Ystadban a Csárdáskirálynőt dirigáltam, az östersundi nagytemplom hatalmas, új orgonáján Bachot játszottam, az Önképzőkör egyik előadásán azt kérdeztem: ”Szereti Ön Brahmsot ?”, vagy mostanában a magyar kórussal gregorián gyökerű Kodály-művel (is) foglalkozunk. Mindez nem identitás kérdése. Így hozta a Sors – legnagyobb örömömre. De: kezdetben vala a zongora, húsz éven keresztül!

 


Hogy vezetett az út Nagyváradról Stockholmig?


Szülővárosomban, Nagyváradon érettségiztem a hajdani Szent László Gimnáziumban, majd a kolozsvári Zeneművészeti Főiskolán szereztem zongoraművész- és zongoratanári diplomát. Aztán huszonöt évig ott tanítottam, koncerteztem. Közben elvégeztem a karmesterit is, megnősültem; szabadidőnkben a Kárpátok gerinceit jártuk(még az eljegyzésünk is egy menedékházban volt). Sokat muzsikáltunk együtt, és akkori/ottani bezártságunkban habzsolhattuk mindazt, amit még annak idején Kolozsvár művészeti, különösen zenei élete nyújtott; mert a város zenei intézményei, a színvonalas hangverseny- és operaévadok, világhírű művészek, együttesek, fesztiválok kivételes hegemóniát biztosítottak a zenének. Csak a szerzői jog védelme (magyarul: a pénzhiány) korlátozta bizonyos fokig a műsorpolitika változatosságát. Szerettem tanítani, diákzenekarral, operaénekesekkel foglalkozni, de a templomi muzsikálást fővesztéssel jutalmazta a hatalom. Később aztán a diktatúra még inkább bekeményített: megkezdődött a „nagy megéneklések” korszaka (utalás a Megéneklünk, Románia című országos fesztiválokra az egyre erősödő személyi kultusz éveiben – a szerk.) alkotók, előadók, oktatók, diákok és óvodás-sólymok számára egyaránt. A tantervet is ehhez szabták. A nagy ”Kármester” sajátságos kéztechnikája ellenére mindenki egy nótát fújt. Belerekedtünk. Ezután kerültem ki Svédországba családommal együtt. Mélyet szippantottam az ismeretlen szabadságból és teli tüdővel, negyvenhét évesen új életet kezdtem.

 

Hogy egészítitek ki egymást emberileg és zeneileg Magdival?


Az ellentétek vonzzák egymást - tartja a mondás. A termetünkön kívül sok egyéb ”vonzáspont” is van köztünk. De ha egy cselló egy zongorával/orgonával együtt szólal meg, kötelező az összhang, egymás tisztelete. Egyik sem harsoghatja túl a másikat. A kamarazene nagyfokú alkalmazkodókészséget és önfegyelmet követel. Ezért nem való a zenekar vagy a kórus megrögzött individualistáknak - de a házasság sem. Különben szeretek főzni, szerényen szólva én vezetem a háztartást, mivel Magdi még dolgozik áprilisig. Akkor majd visszaáll a - legalábbis magyar normák szerinti - ”hagyományos” rend.

 

Hogyan látod a zenészek helyét, szerepét, sorsát a mai világban?


Jaj, jaj, hány ágas-bogas, szúrós kérdés egyszerre! Sokrétűségük miatt nagyon nehéz ezekre felelnem, de egy válaszom van, egész röviden: életcélként ma már nem vállalnám még egyszer.
Imre, ha jól tudom, néhány éve magyar állampolgár is vagy. Miért volt ez fontos számodra?


Magyar állampolgárnak születtem Nagyváradon. Persze, ez akkor még nem tudatosult bennem, a hiánya – később - annál erősebben, sok más honfitársamhoz hasonlóan. Azóta hatvan év telt el, és csak nemrég sikerült visszaszereznem elorzott jogomat. ”Visszahonosítottak”. Két otthonom is van immár (vajon melyik az igazi? - kérdezem magamtól) és mostanában párommal együtt - furcsa vándormadárként - tavasszal délnek repülünk a szelíd velencei tájakra, majd ősszel vissza a Nacka rezervátum tavakkal szabdalt fenyvesei közé. Az identitás persze nem állampolgárság kérdése, de mindkettő az anyanyelvvel, kultúrával, elődökkel, utódokkal, érzelmi vonzatokkal és hittel együtt nagyon fontos számomra. Így, egységben.


Mit kívánsz magadnak, magatoknak a jövőben Stockholmban és Pázmándon?


Erős kezet és szívet a magyar kórus vezetésére. Gyarapodjon és fejlődjön, hogy tagjai tekintsék önmegvalósításuk egyik közösségi formájának és énekeljenek saját maguk és mindnyájunk örömére. Pázmándra pedig erős szárnyat, hogy még sokáig bírjam a repülést. Végezetül és egész halkan, titokban - csak Neked mondom - azt, hogy az időközben lakhatóvá tett házunkban, nagy kertjében necsak mi, hanem gyermekeink, psssszt… unokáink is otthon érezzék magukat.

 

 

Mokos Magda

 

Kedves Magdi, azt hallottam egyszer rólad, hogy Kolozsváron már diákkorodban is jelenség voltál: mindig mindenhova a hatalmas csellóddal jártál. Mikor jegyezted el magad a zenével?


Zeneszerető családban születtem. Édesapám szabadidejében kedvtelésből hegedülgetett, és ma úgy érzem, szívesen választotta volna ezt a pályát. Még 4 éves sem voltam, amikor zeneóvodába és zongoraórákra kezdtem járni. Hétévesen hallottam először élő csellóhangot. Megbabonázott. Állítólag ekkor jelentettem ki, hogy nekem cselló ”kell”. Egy napon édesapám egy csodálatos, kisméretű mesterhangszerrel állított haza, amit a mai napig szeretettel őrzök. Kicsi, vékonyka gyermek voltam és bizony elég furcsán néztük ki, mármint a cselló meg én. Gondolom, Te is erre céloztál kérdésedben. Ezután soha nem jutott eszembe, hogy mással is foglalkozhatnék.


Hogyan jött be Imre a képbe?


Imre alig 22 évesen kezdett gyakornokként dolgozni a kolozsvári Zeneművészeti Főiskolán. Első feledatai egyike volt a csellóosztály korrepetálása. Így kerültem én is a diákjai közé. Három év alatt sikerült összemuzsikálnunk egy házasságot. Mint látod, az együttmuzsikálás és a házasság is elég tartósnak bizonyult.


Hogy alakult a karriered és hogyan tudtál kolozsvári csellistából svédországi zenei könyvtárossá válni?


Az én pályám rendkívül változatos volt. Huszonegy évig voltam a kolozsvári Zenelíceum tanára, s mint ilyen, több, nemzetközi fórumokon díjazott csellista nevelője, “edzője”, ahogy egyik növendékem fogalmazott. Emellett aktív hangszeres életet éltem: kamaramuzsikáltam, felléptem szólistaként, tagja voltam a zenelíceum tanári zenekarának. A kolozsvári “Musica Antiqua” régizene-együttes alapító tagjai közé tartoztam. Ilyen minőségemben új hangszert, viola da gambá-t vettem a kezembe (ez a reneszánsz és barokk zene jellegzetes hangszere). Az együttes “divatossá” vált. Középkori és reneszánsz témájú filmekben szerepeltünk; hangfelvételeket, színpadi zenét készítettünk, jelentős zenei fesztiváloknak voltunk meghívottai. Így kerültünk pl. Lengyelországba egy európai régizene fesztiválra a Szolidaritás legforróbb napjaiban. Míg az utcákon tankok húztak el, benn a középkor szelíd zenéje békét sugallt. Megrendítő élmény volt. 1987-ben az együttes fele elhagyta az országot, szétszóródtunk. Így zárult le életem első, Muzsnáki Magdolna néven leélt szakasza.


Svédországban, 45 évesen elég nehéz volt teljesen ismeretlenül lábra állni. Ez nem ért meglepetésként, hiszen a mi pályánkon a fiatal tehetségek vannak előnyben, és valljuk be őszintén: Svédország csodálatos, de nem a klasszikus zene paradicsoma. Végül mégis sok minden jobban sikerült, mint reméltem. Bekerültem a svéd ”mókuskerékbe”. Sok munkaadóm volt. Két évadban Imrénél is csellóztam az Operettegyüttesben. A katolikus iskolában zenét tanítottam jó pár évig. Három román kollegával vonósnégyest alapítottunk. A Lyra kvartettel még Kanadába is eljutottam. Végül meghívtak szólamvezető csellistának a Kungliga Akademiska Kapellet-be (ez az uppsalai egyetem szimfónikus zenekara). Tíz évig ültem ebben a székben. Sajnos, ezen szép alkalmi foglalatosságok nem jelentettek biztos munkát idősebb napjaimra, ezért új lehetőségeket, biztonságot kerestem. Így kerültem be a Statens Musiksamlingar nevű zenei könyvtárba. Itt derült ki, hogy nem csak csellózni tudok! Csodálatos egy intézet: megszerettem, megszerettek és véglegesen alkalmaztak, mint zenekari könyvtárost. Hogy teljes legyen a kép, csellótanárként is újrakezdtem a Lilla Akademien zenei szaklíceumban. Szép volt, de áprilisban ismét új életet kezdek: nyugdíjba vonulok.


Hogyan gyűrűzött tovább a zenei hagyomány a családban?


Gyermekeink, Imola és Ádám, magától értetődően követték mindazt, amit a családban láttak hallottak. Tehetségüknél fogva minden egyszerűnek, simának ígérkezett a kolozsvári zeneiskolában. Kivándorlásunk, az újrakezdés bizonytalansága és a svédországi viszonyokban való tájékozatlanságunk zenei képzésükben is törést okozott. Mindketten elvégezték a stockholmi Södra Latin gimnázium zenei szakát. Jó muzsikusok, de nem csak a zene érdekli őket. Imola Morában él. Kultúrális események, tárlatok, előadások szervezésével foglalkozik a helybeli önkormányzatnál. Nem lett hűtlen a zenéhez, mai napig tevékenyen részt vesz a környék zenei életében. Szívesen énekel népdalokat és csellózik. Ádám elvégezte a Főiskola zongora szakát. Nyolc évig orgonista-, zongorista- és karvezetőként dolgozott Stockholmban a Västerhaninge-i templomban. Most mégis harmadéves joghallgató. A zene továbbra is - bár nem életcélként - kitölti életüket. Ezt választották, jobb így - mi is így gondoljuk.


Sok fontos közösségi szerepet vállalsz: presbiter vagy a stockholmi protestáns gyülekezetben, vezetőségi tag az Önképzőkörben, tagja vagy a SMOSZ etikai bizottságának; előadsz, vezeted a stockholmi Magyar Kamarakórust Imrével felváltva. Honnan a motiváció és a kifogyhatatlan energia?


Szívesen veszek részt a magyar közösségeink életében, amennyire időm és energiám engedi.


Áprilisban nyugdíjba vonulsz. Mit kívánsz egészségen kívül nyudíjas éveidhez?


Eddig még nem volt időm ezen gondolkozni …

 

 

Erdélyben, Marosvécsen születtem a báró Kemény János kastélyának udvarán épült kis paraszt-barokk tanítói házában. Apám, id. Bartha István, akkortájt került Vécsre felekezeti kántortanítóként.

 

Elemi és középiskoláimat Erdély több községében végeztem, attól fügően, hogy édesapámat merre vitte a vándorlás szele. 1943-ban érettségiztem a marosvásárhelyi Református Kollégiumban, majd ugyanazon év őszén beiratkoztam a Budapesti Műegyetem Gépészmérnöki Karára. A katonai szolgálat és a szovjet hadifogság miatt négy évet veszítve 1951-ben szereztem gépészmérnöki diplomát.

 

Dr.Bartha István,
a Kockums volt kutatómérnöke

 

Eleinte a BME Technológiai Tanszékén voltam tanársegéd, majd később más vállalatoknál is dolgoztam. 1955 májusában vallásos meggyőződésem miatt letartóztattak, és megjárva a bukaresti Secu és a pesti Ávó börtönét, 1955 novemberében szabadultam.

 

1956 decemberében búcsút vettem Magyarországtól és Svédországba disszidáltam.

 

A malmöi Kockums-hajógyárban kaptam állást, a géptervező osztályon. Két évig dolgoztam, mint szerkesztő, ám később a rozsda iránti érdeklődésem új perspektívát nyitott előttem. A hajógyár elfogadta javaslatomat egy korróziós-laboratórium, valamint egy műanyag-bevonó üzem felállítására, s így teljes idejű korróziós kutató lettem, sok érdekes feladattal. A laboratóriumban 8-10 fővel dolgoztam és jó eredményeket tudtunk felmutatni a korrózióvédelemben.


1958-ban a Svéd Mérnöki Akadémia Korróziós Alosztályának lettem a tagja.

 

A világon elsőként rendeztem "korróziós-kiállításokat" Svédországban, Magyarországon és máshol is. Korrózió és szerkesztés lett a vesszőparipám. Két kézikönyvem is megjelent: Felületkezelés  1967-ben és Konstrukció és korrózió 1998-ban. Ezen munkáimért a BME 1994-ben doktori címet adományozott, ugyanakkor a Magyar Mérnökakadémia tiszteletbeli tagjává fogadott.


Műszaki tárgyú kutatásaimon kívül foglalkoztam a tengeri organizmusok problémájával is. Ezek a telepképző organizmusok sűrűn benövik a hűtőcsövek belsejét, olyannyira, hogy a motorok hűtését akadályozzák. Több kutatóállomást szerveztem ezen organizmusok tenyésztésére és tanulmányozására, Svédországban, Máltán és Spanyolországban. Az eredményekről német, svéd és francia folyóiratokban számoltam be. Kutatásaim révén beválasztottak svéd képviselőnek az OECD Mélytengeri Kutatók Csoportjába.


Eleinte klórozással pusztítottuk az organizmusokat, később azonban rájöttem, hogy ezek az élőlények megszűnnek telepeket kialakítani, ha a csövekben magasabb az áramlási sebesség. A felismerés fordulópontot jelentett egész műszaki felfogásomban. Rádöbbentem arra, hogy technikánk (a klórozás), durva és káros volt, az áramlási sebesség megváltoztatása pedig természetkímélő. Ez a pálfordulás vezetett oda, hogy 1983-ban, Bertram Broberg professzorral létrehoztuk a Nemzetközi Ökológiai Konstrukció nevű társaságot (ökokonstrukció = természeti modellek utánzása alapján készített műszaki konstrukciók).

 

1983 és 2001 között tizenöt nemzetközi kongresszust és több mint 2500 oldalnyi előadás tartottunk e témakörben. Az ökokonstrukciókkal kapcsolatban benyújtott disszertációmért a MTA Fil. Dr-i címmel ajándékozott meg. A debreceni Református Kollégium pedig tiszteletbeli professzorává avatott a Természettudomány és Isten Igéje című előadásaim elismeréséül. 1966 és 78 között meghívott előadó voltam a Chalmers és a Lundi Műegyetemen, 1978 és 1992 között nyugdíjaztatásomig lektorként tanítottam a malmöi Pauli Mérnökképzőn.

 

1951-ben megkötött első házasságomból született Ildikó lányom (1959), aki szintén Svédországban él.


Egyházi vonalon az 1960-as évektől kezdve aktív voltam itt Svédországban is; elvi szerepem volt a Tångagärde-i ház megvásárlásában.


1974-ben feleségül vettem Erdély kiváló drámai színésznőjét, Erdős Irmát, akivel az Isten majd három évtizedet engedett együtt élnem a legboldogabb házasságban. Irmámnak sokat köszönhetek: mindenben támogatott és bíztatott. Igazi alkotótársam volt.


2002 májusában az Úr magához hívta drága feleségemet, s azóta mindent igyekszem elkövetni, hogy emlékét hűen megőrizzem és megőriztessem. 2003-ban kiadtam Erdős Irma című könyvet életéről, szerepléseiről és a Székely Színházról. 2004-ben létre hoztam az Erdős Irma Ösztöndíj Alapítványt, valamint az Erdős Irma Emlékgyűrűt. Az ösztöndíjat és az emlékgyűrűt évente egyszer osztjuk ki Marosvásárhelyen a hajdani Székely Színházban, ünnepélyes keretek között. Ez az esemény egyben a Színház évadnyitó ünnepe is: szeptember 8.


Nyugdíjasként főleg bibliai kutatással foglalkozom és az "istenes" (= nem gyilkos) technika fejlesztésén dolgozom tovább. Közben fordítok svédből is (Fr. Böök: Utazásom Magyarországon, Bpest,2002, A hódtavi újtelepesek, Közdok kiadó, 2008).

 


Kelt Svedalában, 2008 októberében

 

 

Szerkesztői kívánságra itt vannak a lényeges dátumok is:

 

1925 szeptember 2-án látta meg a napvilágot Marosvécsen, Erdélyben.
1943 – Érettségizik a marosvásárhelyi Református Kollégiumban
1951 – Gépészmérnöki diplomát szerez
1956 – Svédországba disszidál, és állást kap a malmöi Kockums hajógyárban
1959 – Első házasságából megszületik Ildikó lánya
1974 – Feleségül veszi Erdős Irmát, erdélyi színésznőt
1983 – Megalapítja a Nemzetközi Ökológiai Konstrukció nevű társaságot
1998 – Megjelenik „Konstrukció és Korrózió” című kézikönyve
2004 – Létrehozza az Erdős Irma Ösztöndíj Alapítványt
2007 – Kiadja a „Három ország foglya” című önálló könyvét

A háború utáni absztrakt művészet – A művészet egyetemes nyelve

A háború utáni absztrakt művészet – A művészet egyetemes nyelve

Képzőművészet 2018. november 04.
Göteborgs Konstmuseum (Göteborgi Szépművészeti Múzeum) 2018. június 13-tól november 11-ig „Kemény spanyol modernizmus, szigorú konkrétság, kifejező Cobra festmény és Lucio Fontana vágott vásznai. A tudományos kutatás alapú kiállításon Az egyetemes képi nyelvet boncolgatják. A háború utáni időszak absztrakt művészetét a…
Readmore

Egyesületek

Eredményes megbeszélések végén, fontos döntések születtek a SMOSZ új konferenciatermében

Eredményes megbeszélések végén, fontos döntések születtek a SMOSZ új konferenciatermében

Szeptember 22-én, szombaton tartotta hagyományos, őszi közgyűlését a Svédországi Magyarok Országos Szövetsége. Az összességében kétnapos találkozón mintegy ötvenen…
Svédországban turnézott a szentegyházi Fili gyermekkórus

Svédországban turnézott a szentegyházi Fili gyermekkórus

Szívet melengető koncertélményben részesített bennünket a Szentegyházi Fili gyermekkórus. A svédországi magyarok hatalmas összefogásának köszönhetően 140 gyermeket és…
Fili koncert Göteborgban

Fili koncert Göteborgban

A híres szentegyházi Fili Gyermekfilharmónia látogatott Svédországba és négy koncertet tartott Stockholmban, Uppsalában, Göteborgban és Ljungbyben. A Fili…
SOMIT-családi hétvége Hällebergában

SOMIT-családi hétvége Hällebergában

Ismét élettel és magyar szóval telt meg Hälleberga. Szeptember második hétvégéjén rendezte meg a SOMIT éves családi hétvégéjét,…
A malmői Hungaroclub hírei

A malmői Hungaroclub hírei

Májusban teltházas busz kirándulást szerveztünk Ullaredbe, majd június elején grillpartival zártuk az első félévet. Az őszi aktivitásunkat szeptember…
A Pannónia klub életéből

A Pannónia klub életéből

A Pannónia klub őszi időszaka sok programot tartogat a Malmö és környékén élő magyarok számára. Ősztől a gyerekfoglalkozások…
Zajlanak a munkálatok a Stockholmi Magyar Ház udvarán

Zajlanak a munkálatok a Stockholmi Magyar Ház udvarán

A Magyarország Kormánya által kiírt pályázat sikerességelehetővé tette a Magyar Ház udvarának és parkolójának felújítását. A felújítási munkálatok…

Támogasd újságunkat!

A Híradó a Svédországi Magyarok Országos Szövetségének rendszeresen megjelenő lapja.

A lap célja a Svédországban működő magyar egyesületek éltének bemutatása, a magyar nyelv és hagyományok ápolása valamint a kapcsolattartás az országban szétszórtan elő magyar olvasók között. Az újságot a tagegyesületekben tagdíjat fizető családok térítésmentesen kapják kézhez.

Annak ellenére, hogy a Híradó szerkesztősége önkéntes alapon végzi munkáját, az újság kiadásának költségei – a nyomdai költségek és a postázás – mégis jelentős anyagi terhet jelentenek a SMOSZ számára.

Kérjük, csatlakozz a Híradó Baráti Köréhez, és tagdíjad befizetésével támogasd az újság további megjelenését!

 

Éves tagsági díj családonként: 100 kr

A tagdíjat a következő számlára lehet befizetni:

Bankgiro 244-1590

Nem kapta kézhez a Híradót?

 

Kimaradt Híradó szám esetén kérjük, értesítsék egyesületi elnöküket. Szerkesztőségünknek nincs módjában az elveszett, vagy nem kézbesített példányokat pótolni.

 

Címváltozás esetén kérjük, értesítsék egyesületi elnöküket, mert ők állítják össze és küldik el a tagság frissített névsorát a SMOSZ címlista felelősének.

Free Joomla templates by L.THEME