Mokos Imre

 

Mokos Imre

 

Kedves Imre, úgy ismerünk téged, mint zongoristát, orgonistát, svéd egyházi zenészt,önképzőköri előadót, zenei vetélkedő-szervezőt, újabban pedig mint karnagyot. Kérlek, mondd el a Híradó olvasóinak,hogy ezek közül melyik is a te legigazibb, legkedvesebb identitásod?


A zenével való ismerkedés mindig egy hangszeren vagy egy kórusban kezdődik. Enélkül üres handabandázás, sőt, kóklerkedés minden későbbi zenei megnyilatkozás. A profi hangszertudás felső határa manapság a csillagos ég; persze, tehetség és sok, végtelenül sok, áldozatos munka függvénye. Szakállas, szakbarbár zenész vicc a következő: ha (már) nem tudsz hangszeren játszani, fogd meg a karmesteri pálcát, ha nem megy, taníts, vagy beszélj a zenéről, ha pedig egyikre se vagy képes, írj kritikát! Nos, félre a viccel: ha éppen úgy adódott ,a Stockholmi Operettegyüttessel Haparandán vagy Ystadban a Csárdáskirálynőt dirigáltam, az östersundi nagytemplom hatalmas, új orgonáján Bachot játszottam, az Önképzőkör egyik előadásán azt kérdeztem: ”Szereti Ön Brahmsot ?”, vagy mostanában a magyar kórussal gregorián gyökerű Kodály-művel (is) foglalkozunk. Mindez nem identitás kérdése. Így hozta a Sors – legnagyobb örömömre. De: kezdetben vala a zongora, húsz éven keresztül!

 


Hogy vezetett az út Nagyváradról Stockholmig?


Szülővárosomban, Nagyváradon érettségiztem a hajdani Szent László Gimnáziumban, majd a kolozsvári Zeneművészeti Főiskolán szereztem zongoraművész- és zongoratanári diplomát. Aztán huszonöt évig ott tanítottam, koncerteztem. Közben elvégeztem a karmesterit is, megnősültem; szabadidőnkben a Kárpátok gerinceit jártuk(még az eljegyzésünk is egy menedékházban volt). Sokat muzsikáltunk együtt, és akkori/ottani bezártságunkban habzsolhattuk mindazt, amit még annak idején Kolozsvár művészeti, különösen zenei élete nyújtott; mert a város zenei intézményei, a színvonalas hangverseny- és operaévadok, világhírű művészek, együttesek, fesztiválok kivételes hegemóniát biztosítottak a zenének. Csak a szerzői jog védelme (magyarul: a pénzhiány) korlátozta bizonyos fokig a műsorpolitika változatosságát. Szerettem tanítani, diákzenekarral, operaénekesekkel foglalkozni, de a templomi muzsikálást fővesztéssel jutalmazta a hatalom. Később aztán a diktatúra még inkább bekeményített: megkezdődött a „nagy megéneklések” korszaka (utalás a Megéneklünk, Románia című országos fesztiválokra az egyre erősödő személyi kultusz éveiben – a szerk.) alkotók, előadók, oktatók, diákok és óvodás-sólymok számára egyaránt. A tantervet is ehhez szabták. A nagy ”Kármester” sajátságos kéztechnikája ellenére mindenki egy nótát fújt. Belerekedtünk. Ezután kerültem ki Svédországba családommal együtt. Mélyet szippantottam az ismeretlen szabadságból és teli tüdővel, negyvenhét évesen új életet kezdtem.

 

Hogy egészítitek ki egymást emberileg és zeneileg Magdival?


Az ellentétek vonzzák egymást - tartja a mondás. A termetünkön kívül sok egyéb ”vonzáspont” is van köztünk. De ha egy cselló egy zongorával/orgonával együtt szólal meg, kötelező az összhang, egymás tisztelete. Egyik sem harsoghatja túl a másikat. A kamarazene nagyfokú alkalmazkodókészséget és önfegyelmet követel. Ezért nem való a zenekar vagy a kórus megrögzött individualistáknak - de a házasság sem. Különben szeretek főzni, szerényen szólva én vezetem a háztartást, mivel Magdi még dolgozik áprilisig. Akkor majd visszaáll a - legalábbis magyar normák szerinti - ”hagyományos” rend.

 

Hogyan látod a zenészek helyét, szerepét, sorsát a mai világban?


Jaj, jaj, hány ágas-bogas, szúrós kérdés egyszerre! Sokrétűségük miatt nagyon nehéz ezekre felelnem, de egy válaszom van, egész röviden: életcélként ma már nem vállalnám még egyszer.
Imre, ha jól tudom, néhány éve magyar állampolgár is vagy. Miért volt ez fontos számodra?


Magyar állampolgárnak születtem Nagyváradon. Persze, ez akkor még nem tudatosult bennem, a hiánya – később - annál erősebben, sok más honfitársamhoz hasonlóan. Azóta hatvan év telt el, és csak nemrég sikerült visszaszereznem elorzott jogomat. ”Visszahonosítottak”. Két otthonom is van immár (vajon melyik az igazi? - kérdezem magamtól) és mostanában párommal együtt - furcsa vándormadárként - tavasszal délnek repülünk a szelíd velencei tájakra, majd ősszel vissza a Nacka rezervátum tavakkal szabdalt fenyvesei közé. Az identitás persze nem állampolgárság kérdése, de mindkettő az anyanyelvvel, kultúrával, elődökkel, utódokkal, érzelmi vonzatokkal és hittel együtt nagyon fontos számomra. Így, egységben.


Mit kívánsz magadnak, magatoknak a jövőben Stockholmban és Pázmándon?


Erős kezet és szívet a magyar kórus vezetésére. Gyarapodjon és fejlődjön, hogy tagjai tekintsék önmegvalósításuk egyik közösségi formájának és énekeljenek saját maguk és mindnyájunk örömére. Pázmándra pedig erős szárnyat, hogy még sokáig bírjam a repülést. Végezetül és egész halkan, titokban - csak Neked mondom - azt, hogy az időközben lakhatóvá tett házunkban, nagy kertjében necsak mi, hanem gyermekeink, psssszt… unokáink is otthon érezzék magukat.