”Így indultam 45 évesen új életet kezdeni”

 

Jánosy Éva Södertäljében élő nôgyógyász szakorvos vall felvidéki gyermek- és ifjúkoráról, majd svédországi éveiről
 
F_31-1.jpg
Jánosy Éva a stockholmi
Operház előcsarnokában – J.É.
gyűjteményéből
 
- Kedves Éva, az ismeretségünk elején, amikor egyszer együtt vonatoztunk hazafelé munka után Södertäljéből, édesanyádról, gyermekkorodról, a Felvidékről szóltál félreismerhetetlenül palócos hanglejtéseddel. Hadd tudjuk meg most részletesebben, honnan is származol, milyen volt a családod, gyermekkorod és tágabb környezeted? Mit kaptál útravalóul az élethez?
 
- 1939-ben születtem a Bars megyei Léván (ma csak Levice). Édesanyám szülei nógrádi, illetve gömöri származásúak. Dédnagyapám iskolaalapító tanítóként működött egy Léva melleti kis faluban. Halála után veje ,az én nagyapám vette át a posztot, akit viszont 1914 őszén ”behívtak és ott is maradt", ahogy a család emlegette. A vidéket aztán az újonnan alakult Csehszlovákiához csatolták; egyik természetes határa az Ipoly volt, amelyen köztudomás szerint még az alsó folyásánál is száraz térddel lehet átgázolni. Paradicsoma volt ez a csempészeknek.
 
Nagymama is így járt át az Ipolyon édesanyjával a magyar oldalra, csakhogy ők nem csempészni, hanem átvenni és elvásárolni azt a csekélyke özvegyi nyugdíjat, amit magyar tanító férje után kapott mindaddig, amíg a két állam rendezte az effajta ügyeket.
 
Ez a két asszony becsülettel felnevelte az öt árvát, közöttük édesanyámat.
 
Nagymama sokat mesélt az életéről. Érdekes képet kaptam a háború előtti ”boldog időkről”, s az azt követőkről saját földünkön, idegen országban. Mélyzengésű hangján szomorú, mégis gyönyörű háborús és ”trianoni” dalokat énekelt. Sosem bocsátom meg magamnak, hogy nem vettem fel magnóra.
 
Õ tárta fel előttünk a csodálatos magyar mesevilágot. Kedvence Benedek Elek volt, s mikor Bolond Mihókra, vagy a Kelemenke kis ködmönkéjére került a sor  megjelenet arcán a különben ritkán látott nevetés.
 
Édesapám családja mintegy három évszázadra visszamenőleg valódi ”lévai gyökér”. A felmenőknél akadt köztisztviselő, grófi szakács, szabó, pincér; nagyapám a MÁV-nál volt mozdonyvezető, és aktív tagja a MÁV híres férfikórusának. A haború után se MÁV, se kórus, még állandó állás sem maradt - eladogatták földjeiket, éltek, ahogy tudtak. Nagyapám sosem beszélt az életéről, sőt, másról sem igen, nem is énekelt már akkoriban.
 
Csekélyke nyugdíját teniszütők javításával egészítette ki. Három lányt és egy fiút nevelt fel becsülettel. A fiú – apám - értelmes ,de csintalan gyerek volt. Viselt dolgai között gyakran emlegették, mikor nagyapát az akkor már cseh csendőrök keresték fel, mivel valaki 1919 késő őszén feltűzte a magyar zászlót a lévai vár fokára. A család a vár alatt lakott, így a gyanú (nem alaptalanul) az ő 12 éves fiára esett.
 
Az én gyermekkorom a nehéz idők ellenére is harmónikus, sőt boldog volt – hála szüleim gondoskodó szeretetének és a környezetemben élő többi felnőttnek, akik ráértek odafigyelni, foglalkozni velünk. Három húgom és a közelben lakó sok unokatestvér, szomszéd gyerek társaságában sokat hancúroztunk. A főváros akkoriban ismét Budapest lett; oda is gyakran kirándultunk.
 
Az óvodában fehér főkötős apácák tanítottak a szebbnél szebb gyermekdalokra, játékokra, Pósa bácsi, Gyulai Pál stb. verseire.
 
A haborús emlékeim nem nyomasztóak, bár 1944-45 telén hónapokig közel állt a front, s gyakran kellett éjnek idején a szirénák zúgása közben rohanni az óvóhelyre. Engem kishúgomma együtt ilyenkor paplanostul kis szekérkébe fektettek, ezt az egyik nagybácsi a biciklijéjez kötötte, így kerekezett velünk az óvóhelyre. Ott 15-20 gyerek a pince sarkában leterített matracon kapott helyet, és mindent szabad volt: ugrálni, bolondozni. A háború zaja alig jutott el hozzánk, erre a felnőtteknek volt gondja. Õk persze (mármint a felnőttek) egészen másképp élték meg a háborút.
 
- Milyen volt abban az időben magyarnak lenni a Felvidéken?
 
- A háború után minden megváltozott…Reszlovakizálás, kitelepítés, lakosságcsere, majd Benes dekrétumai következtek: kollektív bűnösök lettünk.
 
Nem volt szabad magyarul megszólalni, s mivel mi másképp nem tudtunk, szánkat sállal, kendővel kötötték be, ha kimentünk, mert még a gyereket is orrba vágták emiatt. Aki nem reszlovakizált, nem kapott nyugdíjat, állást. Édesapám vagonokat járt rakodni alkalmilag, anyu, nagymama meg mi, gyerekek műveltük a kertet. Amit lehetett, eladogattunk, pl. a tárogatót, amin apám olyan szívhez szólóan tudta fújni a Krasznahorka büszke várát.
 
Az apácákat visszaküldték valahová Szatmárba, és az oktatási nyelv kizárólag szlovák lett. Sehogysem volt kedvem iskolába menni, s ezt meg is mondtam hangosan az iskola udvarán, az évnyitón. Azt is kilátásba helyeztem, hogy inkább Aszódra, a javítóintézetbe megyek (az aszódi javítóintezettel ijesztgettek ugyanis, ha rosszak voltunk). Még ma is emlékszem anyám rémült arcára, ahogy igyekezett befogni a számat - 1946 szeptember elsejét írtunk.
 
Tanítónénink a hegyekből jött, s egy kukkot sem értett magyarul. A gyerekek túlnyomó többsége ugyanannyit tudott szlovákul. Ebből aztán sok fura helyzet adódott, amit eleinte borzasztónak, később egyre inkább mulatságosnak találtunk. S mivel kíváncsi voltam, mit is beszél az amúgy kedves tanítónéni, egy hónap múlva egész jól értettem és beszéltem szlovákul. Igaz, közben néhány ”hegyekből jött” barátra is szert tettünk, így is gyakorolván a nyelvet.
 
Az új barátok azért is kellettek, mert a régiekből sokat áttelepítettek Magyarországra a lakosságcsere révén. Helyükbe ”szlovák” gyerekek jöttek Magyarországról. Ezek viszont (nagy meglepetésünkre) alig tudtak szlovákul. Szüleik foglalkozásra nézve leginkább agrárproletárok voltak. A környező falvainkból viszont a legmódosabb gazdákat vitték át a határon, 50 kilós csomaggal. De még ezen az áron sem reszlovakizáltak. (Ezeknek az embereknek egyébként az anyaországban is szomorú sors jutott: sok helyen betolakodóknak tekintették őket a helybeliek, mert ”kitúrták” az évszázadok óta velük együtt lakó németeket.)
 
Keserű sorsa volt a Csehországba deportált magyaroknak is, ők viszont évek múltán hazajöhettek és megvehették saját házukat azoktól, akiket ”odafentről” telepítettek ide, de akik nem érezték jól magukat ”itt lent”.
 
A hetvenes évektől kezdve aztán meg-megjelent Magyarországról a halottasautó, melynek utasa legalább így tért haza, ha már másképpen nem lehetett.
Körülbelül ilyen volt magyarnak lenni ekkor a Felvidéken.
 
F_31-3.jpg
Västeråsban ´86 májusában, a
nyelvtanárnő kutyájával – J.É.
gyűjteményéből
 
- Mesélj valamit iskolai, egyetemi tanulmányaidról!
 
- A családoknak meghatarozó szerepe volt a gyerekek nevelésében, világszemléletük kialakításában, nemzeti hovatortozásuk irányításában.
 
Nagymama meséit édesapám és keresztanyám magyar mondái váltották fel. 7-8 évesen kezembe vettem A láthatatlan ember-t. Ezt az Egri csillagok, Isten rabjai követték. Gárdonyit Móra Ferenc, nagyon sok Jókai és még több vers követte.
 
Az ötvenes évek újabb változásokat hoztak. Sorra nyíltak a magyar iskolák, Komáromban még gimnázium is. Mindenki átíratkozhatott, aki csak akart. S ekkor egy paradox helyzet állt elő: a magyarságáért sokat szenvedett, megfélemlített lakosság nagy része nem iratta át gyerekét! Nem merte? Nem akarta? Nem látta immár értelmét? Aki mégis megtette, naponta hallotta: magyar iskolával nem érvényesül a gyerek, nem állja meg helyét az egyemen (ez ugyanis kizárólag szlovák nyelvű maradt), majd a munkahelyen, egyáltalán Szlovákiában.
 
Arról, hogy milyen körülmények között működtek a magyar iskolák, milyen erőfeszítések árán neveltek belőlünk embert, sokat lehetne írni.
 
A 8 általános elvégzése után a komáromi magyar gimnáziumba irattak; itt lettem bentlakó diák. Ez volt a háború után az első, s mindmáig a legszínvonalasabb magyar gimnázium. Kitűnő általános és nemzeti nevelést kaptunk (a magyar történelmet, irodalmat persze nem tankönyvből tanították); fel tudtuk venni a versenyt az anyaországi diákokkal is!
 
Gimnázium éveim legélőbb emléke ´56 októbere. Az eseményeket az első naptól kísértük; a padok tetjén ülve hallgattuk a Kossuth Rádiót, tanítás napokig nem volt. A forradalom leverését talán még fajdalmasabban éreztük át, mint az anyaországiak. Újból emlékeztettek arra, micsoda bűnös, rebellis nép a magyar. Bűnbánatot is kellett volna gyakorolnunk, a következőképpen:
 
Úgy ´56 november közepe táján összehívták az összes diákot az iskola aulájába. A helyi pártvezetőség tagjai és a teljes tanári kar jelenlétében felolvastak egy rezolúciót, mi szerint ”mi, a Csehszlovák Szocialista Köztársaság magyar anyanyelvű diákjai mélységesen elítéljük a Magyarországon történteket”. Ezt aztán karfelemeléssel kellett volna egyhangúlag jóváhagyni. Minden diák figyelme felénk, a hátsó sorokban ülő végzősökre irányult, mi pedig tüntetőleg ráültünk a kezünkre. Egyetlen kéz sem emelkedett a magasba. Nekem akkor egy vers motoszkált a fejemben, Karthágói harangok volt a címe, Kozma Andor írta. Apámmal valahonnan előkerítettük, s ezt szavaltam el az osztályunkban később, bűnbánat helyett.
 
-  Mikor és miért választottad az orvosi pályát, és miért szakosodtál nőgyógyászatra? Milyen volt az egyetemi oktatás és az egyetemista élet felétek?
 
- Érettségi után a pozsonyi egyetem orvosi karán szerettem volna tanulmányaimat folytatni. A felvételi vizsgán dicséretben is részesültem jó szlovák nyelvtudásomért, ám mégsem vettek fel sem az első, sem a következő évben. Csak később tudtam meg, miért. Szüleim nacionalisták voltak, hiszen 100 km-re járattak a magyar iskolába, mikor a szlovák  mindössze 100 méterre volt. Kulákok is voltunk, mert volt egy tehenünk (a háború után vettük eladott ékszerek árából, mivel a város szélén lakván volt lehetőségünk legeltetni a jószagot, s így friss tejet ihattunk). Apám kapitalistának minősült, mert a háború előtt magánvállakozó volt (egyszemélyes, néha alkalmi segédmunkással). A család további bűne a vallásosság volt, hiszen nagyapám előénekes volt a selmeci búcsúkon. Anyám családja sem volt kifogástalan, mert a monarchiabeli falusi tanító burzsoá értlemiség, az egyetemre pedig munkás-paraszt származású fiatalok kellettek.
 
Kezdtem hát munkáskáderként, mint takarítószemélyzet a kórházban. Első munkahelyem a szülészet volt. Itt hamar előléptettek: a szülőszoba és a nőgyógyászati műtő takarítasát bízták rám. Az oszályvezető főorvos (igaz, csak rövid ideig) magyar volt, s minden szigorúsága mellett talált néha alkalmat egy-egy buzdító szóra. Erre a lelki támaszra ugyancsak szükségem volt akkoriban. Megszerettette velem a szakmát, eltökéltem, hogy a nyomdokaiba lépek.
1959 szeptemberében végül bekerültem az egyetemre, Kassára. Itt az első napon megismerkedtem egy Királyhelmec mellőli leánnyal, aki - végtelen csodálkozásomra - alig beszélt szlovákul. Nem kell mást tenni, mondta, csak tanulni, a tananyagot párhuzamosan a nyelvvel. (Igaza volt; neurológus szakorvosként vonult nyugdíjba sok-sok év után Kassán).
 
Kettőnk diákévei túlnyomórészt a tanulószobában teltek. Kassát esti fénynél csak hónapok múltán láttam. Másik négy szobatársunk gyúnyosan mosolygott - tanuljanak a magyarok, ha már ennyire nehézfejűek, magyar iskolájukkal úgysem mennek semmire. A meglepetés akkor következett be, mikor az első vizsgát csak mi ketten tettük le, méghozzá igen jó eredménnyel. Eltökélt szándékunk volt bebizonyítani minden kétkedőnek, hogy magyar iskolával is el lehet szlovák egyetemet végezni. Nekem ez olyan jól sikerült, hogy végül is summa cum laude minősítéssel zártam. Egy közeli kis mezővároska újonnan nyílt kórházában kezdtem el dolgozni. Itt a főorvos arra figyelmeztetett, ne beszéljek a páciensekhez magyarul, mert a nővérek nem értik. Az nem zavarta őket,hogy a páciensek, főleg az idősebbek, a szlovákot nem értik. Továbbálltam hát Ipolyságra. Ez valaha Hont vármegye székhelye volt, közvetlen a határon, alig 80 km-re Budapesttől. Itt jól éreztem magam, de karrier szempontjából kicsit többre vágytam, mint nyugdíjig egy kisvárosban megfenekleni. Egyetemi kórház, kutatómunka szóba se jöhetett, még egy magasabb pozíció sem, vagy csak olyan áron, hogy az már nem érte meg.
 
Sokszor eszembe jutott Ipolyság szülöttének, Sajó Sándornak a verse: Magyarnak lenni tudod mit jelent?/Magasba vágyva tengni egyre – lent,/Mosolyogva, mint a méla őszi táj,/Nem panaszolni senkinek, mi fáj./Borongni mindig, mint a nagy hegyek,/Mert egyre gyászlik bennünk valami:/Sokszázados bú, melyet nem lehet/Sem eltitkolni, sem bevallani…
 
F_31-2.jpg
Földközi-tengeri környezetben - J.É. gyűjteményéből
 
- Mikor, hogy és milyen indíttatással kerültél Svédországba? Hogy sikerült megkapaszkodnod? Mesélj a svédekkel és svédországi magyarokkal való találkozásaidról, velük kapcsolatos élményeidről!
 
- Ipolyságon kezdett érlelődni bennem a gondolat, hogy elmegyek. Nehéz elhatarozás volt, sokat töprengtem. A ´68-as hullámot elmulasztottam, s mire kijutottam, már eléggé elszállt az idő felettem.
 
Németország, USA már nem jöhetett számításba. Svédország viszont az ígéret földje volt számomra már 1946 óta (családunk t.i. ide kapott vízumot - apámnak a vegyiparban kínáltak itt munkát). Az államunk pedig annál jobban örült, minél több magyar hagyta el a területét.
 
Így indultam 45 évesen új életet kezdeni, és nem volt nehéz. 5 hónapos intenzív tanulás után letettem a nyelvvizsgát, s a munkámat ott folytattam, ahol abbahagytam - szülész-nőgyógyász szakorvosként Söderteljében. A nyugodt munkakörülmények mellett úgy éreztem, megbecsülnek mind magán-, mind szakemberként.
 
A magánéletemben is szerencsésnek érzem magam. Unokahúgomnak, aki onkológus szakorvosként sikeres kutatómunkát folytat itt (szlovákiai magyar érettségivel, pozsonyi egyetemi végzettséggel), igyekszem segíteni: 9 és 7 éves kislányával foglalkozom, amennyit tudok. Esténként Benedek Eleket, a 77 magyar népmesét olvastuk évekig, most már inkább egyedül olvasnak.
 
A két kislány anyanyelve magyar, apjukkal, annak családjával szlovákul beszélnek, a csehül beszélő nagypapát is kitűnően értik. Mindkettő a stockholmi német iskolába jár.
 
A svédekkel és magyarokkal való találkozásokról sokat tudnék mesélni, mert sok barátom van mindkét oldalon. Svéd barátaim munkatársakból kerültek ki; ők egyben útitársaim, akikkel sok felejthetetlen utazást tettem szerte a világban. Most már inkább csak Európában utazgatunk, vagy operába, koncertre járunk.
 
Van néhány kedves anyaországi barátom, de jól elbeszélgetni inkább az erdélyiekkel ,délvidékiekkel tudok. Kár hogy kevés idő jut az ilyesmire!
 
Legközelebbi jóbarátom ma is régi munkatársam, még Ipolyságról. Vele a régi otthoni emlékeket elevenítjük fel; s a Duna TV, meg az M2 programjait vitatjuk meg.
 
Barátaimtól ugyanannyit, néha többet is kapok, mint amennyit adok.
 
- Most, amikor nyugdíjba vonultál,és időd nagy részét unokahúgaid épülésére, barátnőid istápolására fordítod, hogyan tekintesz vissza életedre, emigráns voltodra? Mi maradt ott átörökíthetetlenül a Felvidéken, és mi az, amit helyette Svédország nyújtani tudott?
 
- A Felvidéken néhány sír a temetőben és két húgom maradt. És néhány hűséges régi barát, rokon, akiket rendszeresen látogatok, ha tehetem.
 
Svédországban sosem éreztem magam másodrendű állampolgárnak, s ha nem is vagyok itt igazán ”itthon”, mégsem a saját hazámban vagyok idegen.
 
- Mi az, amiről nem kérdeztelek, de amit mégis meg akarsz osztani az olvasókkal?
 
- Az olvasóknak elsősorban azt üzenem: ápolják, adják tovább anyanyelvünket, aminek nincs párja a világon.
 
Egy gyerek lehet egyszerre két-, sőt háromnyelvű is, s az ilyen a következő nyelvet is könnyebben tanulja. Ezen gondolkozzanak el azok, akik abban a tévhitben élnek, hogy először egy nyelvet tanuljon meg a gyerek. Ez a gyerek magyarul valószínűleg nem tanul majd meg, mert nehéz, mert minek. Mert a globalizált Európában a világnyelvek a fontosak; kultúrával, Uram bocsá’ törenelemmel foglalkozni anakronizmus, hiábavalóság. De valljuk inkább a költővel, Sajó Sándorral együtt: “Magyarnak lenni oly bús, oly nehéz!.../De túl minden bún,minden szenvedésen,/Önérzetünket nem feledve mégsem,/Nagy szívvel, melyben nem apad a hűség,/Magyarnak lenni: büszke gyönyörűség!
 
- Köszönjük a beszélgetést!
 
Kérdezett: Sántha Judit
 

Hans Nylén, Budapest szerelmese

 
 
A stockholmi kultúrfesztivált lezáró könyvvásáron végigsétálva, hirtelen egy piros ingbe és zöld nyakkendőbe öltözött férfin akadt meg a szemem, akinek a könyvasztalát magyar zászlók díszítették. Odaléptem hozzá, beszédbe elegyedtünk, és egy végtelenül érdekes élettörténet tárult fel előttem. Hans Nylén - így hívják az illetőt - sundsvalli származású, jelenleg Göteborgban élő zenetanár, aki a nyolcvanas évek elejétől rendszeresen látogatja Magyarországot, főképpen Budapestet, és a nyelvünk és kultúránk nagy barátja. Ékes magyar nyelven folytattuk tehát beszélgetésünket. Budapestről szóló rendhagyó útikönyvét mutatta be a vásáron - sajnos, mire odaértem, minden példány elkelt...
 
F_31-2_HasseNylen.jpg
Kitekintés a Margit-hídról
 
- Nagy szellemei és földrajzi távolságok megtétele jellemezte eddigi életutadat: óceánográfiától jutotottál el a zenéhez, Sundsvallból indultál és Götebrogban kötöttél ki, majd innen indultál magyarországi felfedező utadra – és ezt az utat azóta többször is megtetted. Hogyan került Magyarország az érdeklődési körödbe?
 
- ”Volt egy feketehajú hölgy…”Vagyis egy véletlen folytán. Egyszer egy barátommal azon tanakodtunk, hova utazzunk a nyári hónapokban hogy – szokásunkhoz híven - utcai zenészekként muzsikáljunk. Munkahelyünkön, a Hammarkull iskolában tanakodtunk ezen, amikor kolléganőnk – a fekete hajú – azt mondta, hogy menjünk (természtesen) Budapestre, ahol majd a szülei Mecset utcai otthonában lakhatunk, a Margit-híd közelében.
Leautóztunk hát, és 1984 július 1-én megvolt a bemutatkozásunk, a Váci utcában. Nem tudtunk arról, hogy éppen attól a a naptól engedélyezték a hatóságok, hogy külföldiek az utcán muzsikálhatnak. A rendőrség sem volt még egészen tisztában ezzel az újdonsággal, mert rögtön belénk kötöttek. A járókelők persze segítségünkre siettek, de végül egy civilruhás rendőrnek sikerült lecsillapítania a kollégáit. Hihetetlenül sok pénz kerestünk (erkölcstelenül sokat), hiszen pár óra alatt összemuzsikáltuk egy ottani tanár egyhavi fizetését. Bekerültünk a mozik beveztő hírösszeállításába, és a tévéhíradó amolyan nyugati különlegességként adott hírt rólunk. Utólag persze megértem, hogy nem annyira a tehetségünket, mint inkább fellépésünk szimbólum-mivoltát értékelték.
 
- Mi tette rád a legnagyobb hatást első magyarországi látogatásodkor?
 
- Elsősorban az ételek, aztán a csütörtök és rendőrség szavak, az alacsony árak – no meg az a szeretetteli fogadtatás, amelyet mindenhol tapasztaltunk. Az élményeket persze egyfajta Kelet-Európa iránt érzett romantikus szemlélet is táplálta, emlékezetes volt áthaladni a országot Ausztriától elválasztó senki földjén, és megérkezni az első magyar városba, Kőszegre. Természetesen történelmi érdeklődésem, a második világháború eseményeinek megismerése, Wallenberg munkássága, az 1956-os forradalom mind-mind hozzájárultak az élményhez. Aki Budapest utcáit járja, az egy történelmi utazáson vesz részt.
 
 
- Pontosíts, kérlek: Budapest iránti szerelem első, vagy csak sokadik látásra?
 
- Első látásra!
 
- Első utad után, évek múltán is hű maradtál a városhoz, a magyarsághoz. Szépen beszélsz magyarul, kórustalálkozókat szervezel, tanárként testvériskolai kapcsolatokat ápolsz a budapesti Raoul Wallenberg gimnáziummal: millyen új tervek foglalkoztatnak?
 
- Nemrég megnyertünk egy EU-s pályázatot, ami azt jelenti, hogy a budapesti Leövey Klára Gimnázium tanulói és a mi iskolánk tanulói vegyes munkacsoportokat alakítva közösen fogják tanulmányozni az unió Emberi jogi chartáját. Remélem, sikerül közelebbről megértenünk, hogy fiataljaink – eltérő származásuk, kultúrájuk ellenére is – miért értékelik nagyjából azonosan egyéni életüket, mindennapjaikat. Vagyis azt, hogy mit jelent manapság Európában tizenévesnek lenni.
 
- Budapest bortom turiststråken (Budapest túl a turista útvonalakon) a címe könyvednek, amely egy fantasztikus és átfogó leírás azok számára, akik valóban szeretnék megismerni a fővárost. Mit tartalmazna egy olyan könyved, amelynek Magyarokról, közhelyek nélkül lenne a címe?
 
- Újraírom az említett könyvemet, amely Budapest bortom turiststråken 3 címmel karácsony előtt fog megjelenni, és ami éppen a budapesti hétköznapokról szól. Minden kerületbe ellátogattam, és megpróbáltam sajátos egyéniségüket megragadni és bemutatni. Minden városrészben vannak olyan útvonalak, amelyek feltárják a látogató előtt a hétköznapok forgatagát. Emberek kérdeztem arról, hogy miként látják Magyarország jelenlegi helyzetét, különösen a jobboldali kormányátvétel és a szélsőjobb erők előretörése után. De természetesen külön fejezetben írok mintegy 300 vendéglőről, falatozóról és kávézóról is.
 
- A könyv húsz év alatt megtett, mintegy ötven látogatásod tapasztalatai alapján íródott. Miben látott ennek az időszaknak a legnagyobb változásait a város, az ország, az emberek vonatkozásában?
 
- Amint már említettem, 1984-ben, 26 évesen jártam elôször Magyarországon. Természetesen a politikai változást tartom a legfontosabbnak. Első látásra minden szabadabbnak tűnik, de a társadalomban sokminden rosszabbra fordult. Valószínű, hogy ez is a szükséges, de igen bonyolult átalakulási folyamatnak az eredménye. A szegénység, az elégedetlenség, a türelem hiánya – hogy csak néhányat soroljak fel azokból a nagy politikai és gazdasági gondokból, amelyeket meg kell küzdeni. Sajnos, a politikai erőkből hiányzik a parlamentáris demokráciában oly szükséges kompromisszumkészség, és ez az ország kárára van. Szerencsére mindaz, ami a mindennapok hangulatát jelenti – vendéglői étel, sör, fürdők, közszállítás, piacok, önkiszolgáló éttermek –, a nehézségek ellenére is őrzi egykori varázsát.
 
- Mi a legmurisabb emléked Budapestről?
 
- Egyszer a Gellért vendéglőjében tíz személy részére fizettem egy díszvacsorát, csupa húszforintos érmével, amit utcai zenészként kerestünk a Vörösmarty téren. A gúlákban álló forintosok láttán a pincer önmagán kívül volt, de én már megtanultam a leckét, és azzal nyugtattam, hogy “Aprópénz is pénz”…
 
borito.jpg
 
- Mit kellene a magyaroknak elsősorban megtanulniuk a svédektől?
 
- A parlamentáris demokráciát, hogy a pártok kompromisszumokat tudjanak kötni egymással az ország érdekében.
 
- Ha módodban állna, melyik három budapesti sajátosságot honosítanád meg Göteborgban?
 
- A közszállítást, a vásárcsarnokokat és az önkiszolgáló éttermeket.
 
- Végezetül, mit választasz az alábbi lehetőségekből: lángos/Székelygulyás, Tokaji/Egri Bikavér, Radnóti/József Attila, Vásárcsarnok/Gundel étterem?
 
- Könnyű a választás: Székelygulyás, Tokaji, Radnóti és Vásárcsarnok.
 
- Jó munkát kívánok készülő könyvedhez, és köszönöm a beszélgetést!
 
Sántha Hanga
 

”…az a tudat, hogy valamennyire hozzájárultam a svédországi magyar munkához, elégedettséggel tölt el”

 
 
Dr. Gyulai Ferenc gyermekgyógyász szakorvossal beszélgettünk
 
Hosszú évekkel ezelőtt ismerkedtünk össze, amikor Gyulai Ferenc titkárként vállalt feladatot az országos szövetségünkben. Csendes szavú, komoly munkatárs volt, gondosan írta beszámolóit, megértő türelemmel a hivatalos válaszleveleket. Időnkénti találkozásaink a gyűlésekre korlátozódtak, s ezt a felszínes, ”hivatali” ismeretséget a köztünk levő földrajzi távolság (Stockholm-Gävle) se mélyítette igazán. Némileg öncélú (is) tehát ez az írás, mert nem csupán olvasóinknak szeretném bemutatni Gyulai Ferencet, hanem remélem, hogy ezáltal némileg pótolni tudom az elmaradt beszélgetéseinket, és én is valamivel többet megtudok róla. Nyugdíjas gyermekgyógyász szakorvosként is korábbi lakhelyén, Gävlében él feleségével, Gunnellel együtt.
 
f_29.jpg
Gyulai Ferenc otthonában,
Gävlében
 
- Budapesten születtél, de néhány évig Kolozsváron is éltél, majd szüleiddel ismét visszaköltöztetek Magyarországra. Hogyan befolyásoltak a különböző helyszínek, milyen élményeket őrzöl ezekből az időkből?
 
- Igen, Budapesten születtem, de erről a városról nincsenek emlékeim, mert kb. egyéves koromban a család Szegedre költözött. Édesapám1) ugyanis a kolozsvári egyetemen volt tanársegéd, a fizika tanszéken; amikor 1923 elején orosz fogságból hazaengedték, ezt az állását fenntartották ugyan, de az egyetem2) akkor már Szegeden működött. Első gyermekkori emlékeim tehát Szegedről származnak.
 
Többre emlékszem azonban Debrecenből, ahol édesapámat 1936-ban kinevezték egyetemi tanárnak. Ott jártam az elemi 3. és 4. osztályába, majd a gimnázium első két osztályába. Debrecen a ”kálvinista Róma” volt. Öcsémmel együtt, mint unitáriusok, vallásórára külön jártunk, Derzsi Kálmánhoz, aki tudatosította bennünk az unitárius vallás elveit, megismertette a többi felekezettől eltérő sajátos vonásokat. 
 
Később, 1940-ben édesapám kérte áthelyezését Kolozsvárra; ott jártam a gimnázium 3-8 osztályát, mégpedig az Unitárius Gimnáziumban. Édesapám szakterülete a kristálynövekedés volt, amire arról is emlékszem, hogy nagy sótömböket rendelt a dési sóbányából s ezeket öcsémmel együtt fűrészeltük kisebb darabokra az intézet pincéjében. Egyszer elcsúszott a fűrész és nagy sebet ejtett a jobb térdem fölött; ennek a hege még ma is látszik… Fontosabb azonban az, hogy édesapám 1953-ban, amikor már a budapesti Műegyetemen volt professzor, Kossuth-díjat kapott kutatásai elismeréseként.
 
- Orvosira jelentkeztél Debrecenben, itt ért az ´56-os forradalom is, amelynek véres megtorlása késztetett a kitelepedésre. Miért éppen Svédországot választottad?
 
- Debrecenben végeztem az orvosi egyetemet, ahol 1955 őszétől a gyermekklinikán dolgoztam, mint alorvos. Az 1956 októberi forradalom leverése után, november vége felé, első feleségemmel átléptük az osztrák határt, kihasználva azt, hogy a határőrök este, sötétedéskor, elhagyták posztjukat. Bécsben élt egyik unokatestvérem, nála tájékozódtunk a helyzetről. Németországban igen sok orvos volt, és Bécsben egy ismerős elmondta, hogy Svédországban viszont orvoshiány van, de ”a svéd orvosok nem fogadják nagyon kedvesen a külföldi kollégákat.” Bécsbe több országból érkeztek olyan küldöttségek, amelyek a menekültek befogadását készítették elő. A semleges és fejlett Svédországnak jó híre volt, tehát jelentkeztünk a svéd delegációnál.
 
- Miként fogadtak a választott hazában, és mikor érezted Svédországot tényleges otthonodnak?
 
- Itt igen jól fogadtak, hiszen általában ismerték a magyarországi helyzetet és szimpatizáltak a menekültekkel. Abban, hogy ”tényleges otthonomnak” éreztem ezt a tájat sokat segített az, hogy a kommunista országban uralkodó állandó bizonytalanság után tudtam, hogy itt nem kell félnem rendőri zaklatástól, elzárástól. A tényleges otthon érzése fokozatosan alakult ki, második házasságom s a fiaim születése (1962 – 1964) nagyban hozzájárult ehhez.
 
- Évekig gyermekgyógyász szakorvosként dolgoztál, de tudom, hogy emellett az idegen nyelvek és a történelem is foglalkoztattak. Honnan származik ez az érdeklődés, miként egészítették ki életedet?
 
- Nyelveket mindig könnyen, sőt örömmel tanultam. A gimnáziumban, abban az időben a latint komolyan tanították, ennek pedig az alapos ismerete a későbbiekben sokat segített nekem. Németül édesanyám tanított, helyesebben beszélgetett velünk kisgyermek korunk óta; románul a gimnáziumban tanultunk (a magyar időben is); angolul magánszorgalomból kezdtem tanulni 15 éves koromban, majd pedig a Babeş-Bolyai egyetemen is elvégeztem egy évet az angol-lélektan szakon. (Az évfolyamon különben Bajor Andor író és Benkő Samu művelődéstörténész is a kollégáim voltak.) A magyar és a finn nyelvrokonság annyira érdekelt, hogy finnül is tanultam, így 1943 nyarán finn katonákkal is tudtam beszélgetni, akiket pihenni küldtek Erdélybe.
 
- Egyszer utaltál arra, hogy Jakabffy Ernő felkérésére és biztatására vállaltál vezetőségi tisztséget a SMOSZ-ban. Mit jelentettek számodra ezek az évek? Mivel tudnád meggyőzni a mostani fiatalokat, hogy feladatokat vállaljanak az egyesületi életben?
 
- Az országos szövetségben végzett munkámra örömmel emlékszem vissza. Nem vagyok egyesületi ember, nincs különösebb tehetségem a nyilvános szerepléshez. Ezek az évek mégis arról győztek meg, hogy az egyesületi munka külön dimenziót ad az embernek, növeli az egyéniség kiteljesedését, és gazdagítja azt - mindezt más tevékenység nem képes pótolni. Az ember olyan tapasztalatokat szerez, amelyeknek később jó hasznát veszi az élet más területén is. Ezen kívül az a tudat, hogy valamennyire hozzájárultam a svédországi magyar munkához, elégedettséggel tölt el.
 
- Azok, akik feladatot vállalnak az egyesületekben egyrészt itteni közösségünk javára akarnak tenni, másrészt egy idealizált otthonképet is őriznek magukban a szülőföldről. Te milyennnek látod most azt a környezetet, ahonnan évtizedekkel ezelőtt elköltöztél?
 
- Zoli öcsém gyermekei – Zsuzsa, Zoli és Csaba – Budapesten élnek. Közeli rokonaim – édesapám testvéreinek a leszármazottai – pedig Erdélyben is élnek. Mivel mindannyiukkal rendszeres kapcsolatban vagyok, és szinte minden nyáron személyesen is találkozunk, reális ”otthonképem” van.
 
- A kitelepedettek visszatérő gondolata néha az, hogy helyesen döntöttek-e, amikor elhagyták szülőföldjüket. Voltak-e, vannak-e ilyen kétségeid?
 
- Nem, nincsenek.
 
- Mivel töltöd - nyugdíjasként – a napjaidat, milyen elképzelések vagy tervek foglalkoztatnak? 
 
- A tavaly nyárig gyakran helyettesítettem a megyei gyermekgyógyászati ellátásban. Egyébként nyelvtörténeti problémákkal is foglalkozom, és rendszeresen úszom, biciklizem, no meg járom az erdőt.
 
Köszönöm szépen a beszélgetést!
 
 
Kérdezett
Sántha Ferenc
 
1)Gyulai Zoltán nevéhez fűződnek a kristályfizikai kutatások kezdetei, amelyek a magyar alkalmazott fizikai kutatások egyik fontos területét képezik (szerk. megj.)
2)A kolozsvári Ferenc József tudományegyetemet 1919-ben a román hatalom katonai felügyelettel megszüntette, és az egyetemet Szeged városa fogadta be (szerk. megj.)