A negyvennyolcas szabadságharcról mindannyian hallottunk. Regények, költemények, elbeszélések, dalok örökítik meg történelmünk e kiemelkedő fontosságú mozzanatát. Tudományos dolgozatok egész sora foglalkozik az akkori világpolitikai helyzettel, az egész Európát felkavaró forradalmakkal, március tizenötödikével, s az azt követő megnyert vagy elvesztett csaták pontos leírásával. Korabeli térképek, kiáltványok, beszédek, levelek, okmányok, jelentések és ítéletek váltak hozzáférhetőkké. A szabadságharcról szóló népdalokat az iskolában tanítják. Évente megemlékezünk az aradi vértanúkról és még a kivégzésük előtt írt naplóikat is elolvashatjuk. Sok mindent megtudhatunk a szabadságharc hőseiről, de nem sok szó esik a forradalom asszonyairól. Hadd emlékezzünk meg most röviden róluk is.
Sosem volt asszonynak való hely a csatatér. Oda mindig is férfiak kellettek. Apák és fiúk. Férjek és vőlegények. Ők tudták, hogyan kell vagdalkozni, szúrni, döfni, lőni, és az ellenséget alaposan főbe kólintani. Asszonyaik azzal szolgálták legjobban a hazát, amire őket az Isten teremtette: fiakat és lányokat szültek. Munkára, kitartásra, helytállásra, becsületre és hazaszeretetre nevelték őket. S ha a haza érdeke úgy kívánta, fiaikat anyai áldással küldték a csatába. Lányaik kokárdát tűztek jegyesük mentéjére és hűségesen várták hazatértük, ápolták a sebesülteket és gyászolták a hősi halottakat. Minden elesett vagy elhurcolt, esetleg kivégzett szabadságharcos mögött volt legalább egy szerető asszony, aki megsiratta. Egy anya, egy lánytestvér, egy mátka, egy feleség, egy leánygyermek.
Manapság akár regényes képzelgésnek is tűnhet ez az egész. Micsoda nagy szavak. Hazafiság. Nemes célok. Szabadságharc. A haza érdeke. Önfeláldozás. Hősi halál. Vajon nem túlfűtött lelkű költők és romantikus regényírók találták-e ki mindezt?
Baradlayné, Jókai közismert regényhőse, a kőszívű ember özvegye így szól egyik fiához:
– Van még mező, hol az ilyen fiak, ha megáldozták magukat, anyjuk nem sír utánuk, csak édes könnyeket.
Ugyanitt, a csatába induló huszárkapitánytól e szavakkal búcsúzik az arája:
– Várni fogok önre. Várni fogom, míg ön egyszer diadalkoszorúsan, győztesen eljön értem, s elvisz magához. Boldog leszek e várakozásban. Ha pedig azt rendelte az ég, hogy ön nálamnál szebb menyasszonyt talál, akit az udvarlói úgy hívnak, hogy „szép halál”, akkor legalább tudni fogom, mikor nap nap után a hideg kövön térdepelek, miért imádkozom.
Meglehet, hogy a valóság ennél sokkal prózaibb volt, olyan, amilyennek Petőfi látta:
Az anyák (ez a természet rendje,
Isten őket már így teremtette,
Ők szegények erről nem tehetnek)
Hát az anyák szörnyen keseregtek.
Sírtak-ríttak, mint az őszi felleg,
Fiaiknak hogy elmenni kellett,
Elmenniök és még oda pedig,
Ahol a halál vendégeskedik.
De talán Jókai sem pusztán a képzelőerejére támaszkodott, amikor megrajzolta a fiait csatába küldő anya alakját.
Rugonfalvi Kiss István történész A székely nemzet története című munkájában ezt írja a székely asszonyokról:
1848-ból is több emléke maradt annak, hogy a székely anyák gyermekeiket hogyan áldozták fel a hazának. Nagy Ferenc széki ügyvéd felesége pld. két fiát azzal az intelemmel bocsátotta el: „Úgy lesztek székely apátoknak és hazátoknak méltó fiai, ha ellenségeteket legyőzve tértek vissza.” Jakab Elekné is két kiváló fiát adta a honvédő seregnek. „Helyeslem tettedet” – írta Eleknek – „mindent a hazától vettél, mindennel tartozol neki.”
A szabadságharc egyik kimagasló női alakja Teleki Blanka volt. Mellette feltűnik még néhány nő: testvérhúga, Teleki Emma, nagynénje Brunszvik Teréz, valamint munkatársai, Lővei Klára és Erdélyi Erzsébet. Ez utóbbiakat a szabadságharc megtorlói Teleki Blankával együtt meghurcolták, bíróság elé állítottak és elítéltek. Mai szóhasználattal élve politikai pert indítottak ellenük és a hadbíróság a felségsértésért járó kötél általi halált csak bizonyos enyhítő körülmények figyelembe vétele után változtatta fegyházbüntetésre.
 Teleki Blanka |
Lássuk hát, ki is volt ő és miért került tömlöcbe.
Széki Teleki Blanka grófnő 1806. július 6-án született az erdélyi Hosszúfalván. Húszévesen Brunszvik Teréz grófnő – Beethoven „halhatatlan kedvese” – környezetébe került, aki mellett érdeklődése rendhagyó irányba fejlődött. A hazai kezdeményezések iránt közömbös arisztokrata nőkkel szemben olyan köröket látogatott, ahol jótékony nőegyleteket, ipari tanfolyamokat, cselédiskolákat szerveztek. Szellemi kibontakozásában nagy szerepe volt egy hosszabb külföldi útnak. Brunszvik Teréz két unokahúga, Blanka és Emma kíséretében ellátogatott Pozsonyba, Drezdába és Münchenbe. Talán a legnagyobb élményt a pozsonyi országgyűlés jelentette számukra, különösen, hogy sikerült hosszasan elbeszélgetniük gróf Széchenyi Istvánnal.
Brunszvik Teréz szívügyének tekintette a népnevelés kérdését, s így nem csoda, hogy „szellemi gyermeke”, Teleki Blanka a nevelői pályára lépett. Környezete és nem utolsó sorban a családja sem nézte jó szemmel, hogy nagy képzőművészi tehetséggel megáldott, széles műveltségű, több nyelvet beszélő, okos főúri nő létére „egyszerű” nevelői hivatást választott magának.
 |
| Brunszvik Teréz |
A női egyenjogúság és a lányok felsőfokú oktatásának kérdése egyre sürgetőbbé vált Magyarországon. Brunszvik Teréz lelkesen hitt a polgári nevelés mindenhatóságában. A társadalmi igazságtalanságokat kellő neveléssel orvosolni lehet, vallotta.
Teleki Blanka 1846 novemberében nyitotta meg pesti nevelőintézetét. Az intézet tanárai közt hamarosan ott találjuk Lővei Klárát, majd Vasvári Pált is, akinek forradalmi szelleme nagy hatással volt az intézet tanáraira és növendékeire egyaránt. 1848-ban, amikor Vasvári Pál bekapcsolódott a forradalmi eseményekbe, növendékei kiáltványt készítettek, melyben kérik, hogy a nők járhassanak egyetemre, szavazhassanak, és hogy még a legkisebb faluban is legyenek tanodák.
Az elvesztett Móri csata után a császári sereg közeledésének hírére a forradalmi kormánynak el kellett hagynia Pestet. 1849. január 1-én Teleki Blanka bezárja nevelőintézetét és a kormánnyal együtt Debrecenbe menekül. Ezt későbbi perében bizonyítékként használják fel ellene. A magyar forradalom ügyéért való fanatikus odaadásaként értelmezik a Vasvári Pál szabadcsapatának zászlóavatóján elvállalt zászlóanyaságot is. Azt sem nézték jó szemmel, hogy összegyűjtötte és megőrizte a forradalmi kormány kiadványait, Kossuth és a többi felkelő beszédeit, a forradalmi újságokat és röpiratokat, a forradalomról szóló énekeket. A szabadságharc vérbe fojtása után Teleki Blanka testvére, Emma is feketelistára került, miután francia férje, De Gerando Ágost csatlakozott a forradalomhoz, sőt, életét is adta érte. Emma Párizsban telepedett le és így nem lehetett pert indítani ellene. Nővérének írt rejtjeles leveleiből kiderül, hogy a francia értelmiségiek körében az ő közreműködésével sikerült lelkesedést kelteni a magyar forradalom ügyéért.
Teleki Blanka ellen bőséges bizonyítékot találtak a házkutatások során. Az elkobzott könyvek, levelek, különféle jegyzetek és nyomtatványok képezték az ellene és társai ellen indított per anyagát. Legfőbb vádként szerepelt a forradalomban való aktív részvétel, körözött személyek bujtatása, Kossuth-bankó rejtegetése, az ifjúság politikai megrontása és egy új forradalom kirobbantását tervező összeesküvésben való részvétel. Bár nem bizonyosodott rájuk az emigrációban élő üldözött forradalmárok vezetőivel való közvetlen kapcsolat, kemény ítéletet hoztak: Teleki Blanka tíz, Lővei Klára pedig öt évi szigorú börtönbüntetésre ítéltetett. Erdélyi Erzsébetet a tizenhárom havi vizsgálati fogság után felmentették.
Az ítéletet 1853. június 30-án hirdették ki. Akkor tudták meg a foglyok, hogy Kufstein várában fognak raboskodni. Ez volt a monarchia legszigorúbb tömlöce. A rabokat szállító kocsit tömegesen kísérték a helybeli polgárok. A zsandárok már attól tartottak, hogy a tömeg kiszabadítja a foglyokat. A rabság hosszú és keserves éveiről Lővei Klára számol be regénybe illő részletességgel.
Lővei Klára kiszabadulása után Teleki Blankát Laibachba, a Citadellába vitték. Egy évre rá, 1857 május 13-án, fogságának hatodik évfordulóján általános amnesztia során szabadon bocsátották.
Teleki Blankát és hűséges társát rendkívül megviselték a nehéz börtönévek. „ Míg az ember fogságban van, küzd a betegség ellen, hogy kínzóinak hatalmába ne essék; de ha kiszabadul, azon megfeszített húrok, amelyeket a lélek ereje tartott fenn a test fölött, lassanként megereszkednek, s az ellenállásra többé nem lévén szükség, kitör a hosszan elrejtett baj” – írja Lővei Klára.
Teleki Blanka megfáradt testét Párizsban, a Montparnasse temetőjében helyezték örök nyugalomra. 1862. október 22-én bekövetkezett halála szenvedésnélküli volt. Utolsó perceiről így ír a szemtanú Lővei Klára: „Álomba szenderültnek látszott, de lelke éber működésben volt ezalatt. Egyes, összefüggetlen szavak közt ezt mondá hangosan: Magyarország! Lelke utolsó perceiben a hazáról gondolkozott. Ez volt végsóhaja a távozó léleknek.”
Hajtsunk hát fejet mi is e rendkívüli nő emléke előtt.
