Tudjuk, hogy mindig a győztesek írják a történelmet és diktálják a béke feltételeit. Az évszázadok folyamán azonban a békekötési szokásjoghoz tartozott, hogy a legyőzöttet a vereség dacára is egyenlő félként kezelték, továbbá, hogy a jó szerződés a tartós békére és kölcsönösségre épüljön, célja ne a vesztes megalázása legyen. Trianonról beszélve kerülöm a ”békeszerződés” kifejezést, mivel a szerződés fogalma a felek ” kölcsönös és egybehangzó, joghatás kiváltására irányuló akaratnyilatkozatát” jelenti, míg ebből itt a magyar felet eleve kizárták.

A legkorábbi fennmaradt írásos békeszerződést II Ramszesz egyiptomi fáraó kötötte meg a hettitákkal való négynapos kádesi csata után i.e. 1274-ben. Elképesztő, hogy a békeszerződésnek mennyi modernkori klasszikus elemét tartalmazza ez a korai szöveg (amit egyébként két nyelven is írtak meg): nem csupán a két ellenséges fél közti békét szabályozta, hanem rendelkezett a jövőbeli békefenntartásról, barátságos viszonyról, az egymás kölcsönös kisegítéséről harmadik fél támadása esetén, valamint menekültek hazatéréséről. Azóta számtalan béke köttetett, nem kevésbé a múlt században, amelynek hatásait mind a mai napig érezzük.

Az újkor történelmének a versaillesi volt a harmadik nagy béketárgyalása, a vesztfáliai (1648) és a bécsi (1815) után. A békeszerződéseket a történelem folyamán általában egy fegyverszüneti egyezmény előzte meg, majd magát a békét a háborús felek köttöték meg, olykor semleges közvetítők közreműködésével. A szerződés formailag a középkor óta nagyjából változatlan maradt: az előszó, a preambulum vezette be a szerződést; ennek hagyományosan szerves része volt az invocatio dei, az Istenre való hivatkozás (amit az 1866-ban kötött bécsi osztrák-olasz békeszerződésben alkalmaztak utoljára). Ez tartalmazta továbbá a szerződő felek teljes nevét, szándékaikat és a szerződés célját (tehát a békét). Következett az operatív rész, melynek legfontosabb rendelkezése a békeklauzula volt. Ez a cikkely foglalta magába az egész szerződés lényegét; az előszóban megnevezett felek közt megkötendő békét, valamint határozta meg ennek feltételeit. A cikkely nyelvezete az idők folyamán sokat változott: a középkor fellengzős, költői stílusától a 19.sz. végi rövid, lényegretörő fogalmazásig. Központi tartalma, a pax et amicita, a jövőbeli kölcsönös béke és barátság elvének kinyilatkoztatása azonban mindig jelen volt, a stílusjegyektől függetlenül. Ennek a hagyománynak az első világháborút lezáró szerződések vetettek véget, melyekben nem csupán ezt a lényeges kölcsönösséget mellőzték, hanem a jövőbeli kapcsolattartást is egyoldalúra és formálisra szabták. A versaillesi békerendszerrel kezdődött - számos nemzetközi jogász szerint - a békeszerződések új korszaka, melyben a szerződő felek többé már nem voltak egyenlőek, és az aláírt szerződés sem tudta tökéletesen helyreállítani a béke állapotát. Ezzel megszakadt az évszázadokon át alkalmazott békekötési szokásjognak egy jelentős része.

Az előző, nagy béketárgyalásokhoz (vesztfáliai béke, bécsi kongresszus) viszonyítva a versaillesi rendszer kilóg a sorból; nem csupán rövidsége, hanem törékenysége miatt is. Amint említettem, korábban nagyon jól ismerték a tartós béke előfeltételét: hogy közös elvre (legitimizmus) és egyensúlyra épüljön. Figyeltek továbbá a kompromisszumos egyezményekre és óvakodtak a legyőzött fél megalázásától. A versaillesi békerendszer ezek közül aligha tudott egyet is felmutatni: az egyensúlyt a fölény váltotta fel, a kompromisszumot a diktátum. A békerendszer diszkriminatív, büntető jellegét még az is szemlélteti, hogy a legyőzötteket nem csupán a béketárgyalásokról mellőzték, hanem az újonnan alakult Népszövetségbe (a mai Egyesült Nemzetek Szövetségének az elődje) sem voltak hajlandóak felvenni azokat, akiket a háború felelőssége terhelt (habár a Szövetség egyességokmánya bele volt szőve mind a trianoni, mind a többi korabeli békediktátumba). A modern nemzetközi közjognak más szempontból is fontos fordulópontját jelenti az 1919/20-as békerendszer: az ott leszögezett feltételek a középkor óta először tartalmaztak büntető rendeleteket, amelyeket az egyik szuverén állam rótt ki a másikra. Mai megítélés szerint máshogy zajlana le a béketárgyalás: egyrészt nem mellőznék a legyőzötteket, másrészt nem csupán a győztes hatalmak önkénye szerint születnének a feltételek. A béketárgyalás semleges helyszínen zajlana, minden érdekelt fél bevonásával, nemzetközi, semleges közbenjárással.

Fotó: Somlyói F. István

Bár szinte kilencven év telt el a minket sújtó trianoni döntés óta, ma is aktuális a trianoni feltételek áttekintése. Nem egészen tévesen nevezik eme feltételeket diktátumnak, hiszen ez utóbbi lényege – nem csak jogi szempontból - hogy benne csupán a győztes akarata érvényesül. Mint köztudott, a magyar küldöttséget Párizsba való érkezésük után házi őrizetbe vették, a Château de Madrid nevű szállodában helyezték el és a tárgyaláson nem vehettek részt. A magyar delegációnak csak az érdemi tárgyalás végleges lezárta után adtak lehetőséget arra, hogy aláírás előtt – csupán a forma így kedvéért – elmondják érveiket. Ekkor tartotta meg Apponyi Albert, a békeküldöttséget vezető politikus, volt királyi tanácsadó és kultuszminiszter, híres védőbeszédét.

” Nem tétovázom azonban és nyíltan kijelentem, hogy a békefeltételek, úgy, amint Önök szívesek voltak azokat nekünk átnyújtani, lényeges módosítás nélkül elfogadhatatlanok. (...) Ha Magyarország abba a helyzetbe állíttatnék, hogy választania kellene ennek a békének elfogadása vagy visszautasítása között, úgy tulajdonképpen arra a kérdésre adna választ: helyes-e öngyilkosnak lennie, nehogy megöljék”, mondta Apponyi. Több nyelven előadott beszédében Apponyi a kisebbségvédelemre is kitért: „Kérjük még továbbá azt is, hogy abban a végső esetben, ha terület-változtatásokat fognak reánk kényszeríteni, a nemzetiségi kisebbségek jogainak védelme hatásosabban és részletesebben biztosíttassék, mint azt a nekünk átnyújtott békejavaslat tervbe veszi. A mi meggyőződésünk szerint a tervbe vett biztosítékok elégtelenek. Erősebb biztosítékokat kívánunk, amelyeket a Magyarország területén megmaradó idegenajkú lakosokkal szemben mi is készek vagyunk alkalmazni”.

Itt időzzünk el egy percre. Apponyi beszédében tehát több fontos, ma már a nemzetközi jogban is elismert elvet érint: a népek szabadságának jogát és az önrendelkezési jogot, továbbá az akkoriban még viszonlyag fejletlen kisebbségi jogot is. De ezek az elvek, amelyeket a háború alatt hírdettek (és amelyek főleg a Wilson amerikai elnök tizennégy pontjából álló békejavaslatán alapultak), ekkor még nem rendelkeztek nemzetközi jogi státusszal; csupán a hatvanas évek elején foglalták ezeket írásba és emelték be a joggyakorlatba (a volt gyarmatok felszabadulásával kapcsolatosan). Ám ezek az elvek, amint azt a béketárgyalások utáni állapotok is nemegyszer bizonyították, ellentmondásos hatásúak voltak; hiszen ami az egyik népnek a nemzeti egységét biztosította, a másiknak az önrendelkezési jogát korlátozta.

A fentiek ismeretében érthető, hogy mindmáig sok vita folyik Trianon jogszerűségéről. Egyesek azt hangoztatják, hogy amíg ultimátumok, fenyegetések és hasonló körülmények között jött létre egy szerződés, sem jogilag, sem erkölcsileg nem kellene érvényesnek lennie. Mások szerint a békediktátum azért lenne érvénytelen, mert megsérti az önrendelkezési jogot. Minden érvben természetesen van valamennyi igazság, de a fő szempont sajnos az, hogy aláírt szerződéseket nem lehet egyoldalúan érvénytelennek nyílvánítani, sem visszamenőleg (a mi esetünkben 89 év után) felmondani és ezzel visszaállítani a szerződés előtti állapotot.

Használjuk erőnket és tehetségünket tehát arra, hogy a diktátum okozta veszteségeket a korunk nyújtotta új lehetőségek szerint enyhítsük: segítsük a kisebbségi sorban élő magyar közösségeink fennmaradását és nemzetünk országhatárok fölötti összetartását.

”Édes kicsi fiam, te még nem tudsz olvasni, neked nyugodtan írhatok és szabadon és őszintén – hozzád beszélve és mégis magamhoz – valamiről, amiről soha nem beszéltem, amit magamnak sem vallottam be soha, aminek a nevét soha ki nem mondtam. (...)

És most már nem is tudom kimondani, csak ennyit: valami fáj, ami nincs. Valamikor hallani fogsz majd az életnek egy fájdalmas csodájáról – arról, hogy akinek levágták a kezét és a lábát, sokáig érzi még sajogni az ujjakat, amik nincsenek. Ha ezt hallod majd: Kolozsvár, és ezt: Erdély, és ezt: Kárpátok – meg fogod tudni, mire gondoltam” (Karinthy Frigyes levele fiához, 1921)

Sántha Hanga

Források:
Trianoni békediktátum teljes magyar nyelvű szövege
Apponyi Albert védőbeszéde