Interjú Szöllősi Antallal, az Északi Magyar Archívum alapítójával

Szöllősi Antal 1944. február 27-én született Nagyszalontán, majd Mezőberényben élt és onnan indult el Nyugatra. A svédországi magyarok közül biztonyára sokan ismerik őt, de talán azt kevesen tudják, hogy már negyven éve szolgálja áldozatos munkájával az emigrációban élő magyarok szellemi kultúrájának megőrzését.

Szöllősi Antal

- Mikor érkeztél Svédországba?

1969. november 25-én érkeztem Svédországba.

- Mi vett rá, hogy elindulj nyugatra?

Ez az, amit nem tudok megmondani, kitalálhatnék bármit, de nem biztos, hogy akkor, 25 éves fejjel, azért indultam el, amit most hallanál tőlem.

- Más interjúban említetted, hogy Kányádi Sándor Kóbor Kutya című versével a belső zsebedben indultál el. Miért erre a versre esett a választásod?

Elég sok verses kötetem volt Magyarországon, jelenleg is sok verses kötetem van, abban az időben 17-18 évesen magam is írogattam. Nem tudnám megfogalmazni, miért pont ezt a verset hoztam magammal. A kutyákat mindig szerettem, itt Svédországban is volt két kutyám, talán emiatt. De pontosan nem tudom, megfogalmazni miért vettem magamhoz ezt a verset, és miért őriztem olyan sok időn át, hiszen Ausztriában nyolc hónapot voltam lágerben, és utána is sokfelé hányódtam Svédországban, de mindig velem volt ez az újságból kivágott vers.

- Meséld el kicsit részletesebben az utadat.

Turista útlevéllel jöttem ki, ami a hetven dolláros útlevél volt, tehát az állam engedélyével hetven dollárra szóló valuta kiviteli engedélyt kaptam, amivel kérvényezhettem a nyugatra szóló útlevelet, amelyet meg is kaptam. Ezek után lehetett a vízumot kérvényezni. Én Ausztriába kértem, mert úgy gondoltam, hogy csak a határon engedjenek át, nekem az már elég. Így ’69 januárjában kaptam meg a vízumot és április harmadikáig gondolkoztam, hogy menjek, vagy ne menjek, mert ugye semmilyen nyelvet nem beszéltem, oroszt ugyan tanítottak, de ennél többre nem jutottak velem. Tehát miután kiértem Ausztriába, ott lágerbe kerültem, ahol nyolc hónapig voltam, majd a svéd állam hozott el onnan 1969-ben. Előszőr Sätra Brunn-be kerültem egy átmeneti táborba, ez egy Közép- Svédországban található kicsi falu, ahol átmeneti tábor volt. Egyébként nyáron gyógyfürdőhelyként üzemelt, de a téli időszakra berendezték menekülttábornak. Aztán onnan kerültem Stockholmba.

- Miután elhagytad Magyarországot, mikor tudtál újra hazamenni?

Húsz év után, csak 1989 után engedtek haza, családtagjaimat meg nem engedték ki. Édesanyámnak kiutazási kérelmére küldtek egy végzést, hogy „Fia jogtalanul tartózkodik Svédországban és a Magyar Népköztársaság ellen ellenséges propaganda tevékenységet fejt ki." Emiatt a rendszerváltozásig a kérvényeimet kétszer is visszadobták a konzulátuson. A harmadik kérelem után végül 1989. október 6-án érkeztem autóval az osztrák-magyar határra.

- Mielőtt rászántad magad az útra mivel foglalkoztál?

Ipari tanuló iskolába jártam Budapesten, szobafestés-mázolónak tanultam, majd utána levelező tagozaton szereztem meg a testnevelési főiskolán az úszó szakoktatói képesítést. Ezek után a Mezőberényi Spartacus Sportkörnél dolgoztam, előbb ingyen, majd fizetésért. 1964-ben elindítottam az egyesület úszószakosztályát, majd 1969-ig itt dolgoztam.

- Svédországban is tudtad gyakorolni ezt a szakmát?

Igen, de csak önkéntes alapon, tehát fizetés nélkül, munka mellett, Észak-Stockholmban, Jakobsberg városrészben. Az úszóedzéseket eleinte egy magyar házaspár csinálta, akik aztán elköltöztek. Ott volt még Adorján Lajos, aki vízilabda B válogatott volt, és akkor kezdett el ott vízilabdát oktatni, és ő hallott rólam valahonnan, majd megkeresett, hogy nem tudnék-e ott edzőként dolgozni, persze elvállaltam. Négyszázötven gyerek tanult ott úszni, én a B csapatot kaptam, de a növendékek hamar kenterbe verték az A csapatot. Egy évig csináltam, de egy év után sok volt munka után több órát utazni és edzést tartani. Mindeközben egy más érdeklődés került a szemem elé, és azt csinálom a mai napig.

- Mesélj erről a másik érdeklődésről, hogyan kezdődött!

A másik érdeklődés az emigráns iratok gyűjtése, ami már akkor elkezdődött, amikor Ausztriából elindultam Svédországba. Ekkor már két bőröndnyi emigrációban kiadott könyvet és újságot hoztam magammal. Már a táborban félretettem az újságokat, hiszen olyan dolgokat olvashattam benne, amiről otthon nem írtak. Ezek megvannak a mai napig is.

- Mikor és hogyan fogalmazódott meg benned a gondolat, hogy a növekvő anyagmennyiségből egy archívumot kellene létrehozni?

1973 tavaszán, a Katolikus Körnek a Svéd Állami levéltár küldött egy meghívót, egy olyan rendezvényre, ahol a bevándorló egyesületeknek elmagyarázták, hogy mi az archiválás, hogyan kell azt csinálni. Akkor már a Katolikus Körben tudták, hogy én mindent gyűjtök, ami magyar vonatkozású, ezért engem küldtek el erre az egynapos tanfolyamra, ahol a délelőtt folyamán szépen elmagyaráztak mindent, majd délután elvittek bennünket a Baltiska Arkivet-be, ez a három balti állam közös gyűjteménye volt. Amikor megláttam, felmerült bennem, hogy miért nincs nekünk, magyaroknak is ilyen! Mindeközben többször előfordult, hogy különböző svédországi egyesületi újságokról tudomást szereztem, szerettem volna példányt belőlük, de nem tudtak adni, mert nem tették el. Ezek a dolgok ösztönöztek arra, hogy 1973. október 23-án megalakítsam az Északi Magyar Archívumot.

- Miután megalakult az archívum, szabtál-e határokat annak, hogy mi lesz a gyűjtőköre?

Elsősorban csak Svédországi anyagokat kezdtem gyűjteni. Egyszerűnek tűnt, de aztán bejöttek norvég, dán dolgok is, és akkor kiterjesztettem Skandináviára a gyűjtési területet, amibe Finnország nem tartozott bele. Csak későn kezdtem el finnországi anyagokat is gyűjteni, mert ők ’56 után nem fogadtak menekülteket. Miután kiterjesztettem Skandináviára, valamint Finnországra, hamar rájöttem, hogy érdemes felvenni a kapcsolatot más emigrációban élő magyar szervezetekkel is. Ekkor már kiadtam a magyar újságom, amelynek Bujdosó volt a címe, majd Tollas Tibor javaslatára, Bujdosók-ra változtattam. Ezen keresztül sok ismeretséget szereztem, mind Svédországban, mind külföldön, ugyanis, mint cserepéldányt, szétküldtem a világ minden pontjára, ahol magyar újság fellelhető volt. Köszönetképpen a legtöbben a saját újságjukból küldtek egy-egy példányt. Ennek köszönhetően a mai nap körülbelül hatszáz fajta újság van, amely emigráns kiadású, de mindezek mellet még mintegy kilencvenhat féle svédországi magyar újság is megtalálható a gyűjteményben. Ezt úgy kell elképzelni, hogy Izraeltől elkezdve Argentínán át, Tajvanon keresztül, Indiáig, szinte minden magyar emigrációval rendelkező ország újságja megtalálható az archívumban.

- Most októberben lesz negyven éves az Északi Magyar Archívum. A kezdeti két bőröndnyi anyagból mostanra mekkorára növekedett a gyűjtemény?

Nem tudom pontosan átnézni darabszámra, mert az anyagok nyolcvan százaléka dobozban van és csak a húsz százaléka van feldolgozva, katalogizálva. Gyakorlatilag mindent egyedül csinálok. A könyvek sorba tevését, a pecsétek beütését, a számítógépbe történő bevitelt, tehát mindent. De négyzetméterre meg tudom mondani, a lakásomban a háló és a konyha kivételével, szinte minden archívum és még két raktárhelyiséget is bérelek, ahol tárolom az anyagot. Összességében kettőszáz négyzetméteren helyezkedik el jelenleg a gyűjtemény.

- A szabadidődet felölelő archívumi munkák mellett mivel foglalkozol még?

1990 előtt Kárpátaljával foglalkoztam elsősorban, publikáltam is emigráns újságokban, a párizsban megjelenő Irodalmi Újságban, valamint a németországi Nemzetőrben. De már ott is szabadon írhatnak, így másfelé irányult a figyelmem és a svédországi magyarság története kezdet foglalkoztatni. Meg is jelent erről egy kötetem 1999-ben Svédországi magyarság címmel. Emellett létrehoztam a Svéd-Magyar Lexikont ami gyakorlatilag a svédországi magyar ki kicsodának felel meg, de találhatóak benne svédországi magyar egyesületek, újságok, és olyan svédek, akik valamit tettek a magyarságért.

- Az archívummal kapcsolatban mik a jövőbeli terveid?

Első sorban azt szeretném, ha ez a gyűjtemény valamilyen formában hazakerülne, de nem olyan formában, hogy egy intézménynek odaadom, hanem egy önálló intézmény lenne, ahol csak az emigrációkutatással foglalkoznak. Jelenleg tudtommal ilyen jellegű kutatóintézmény nincs. Olyasmire gondoltam, hogy Kivándorlási Intézet lenne a neve, de mivel tárgyi emlékek is vannak a gyűjteményben ezért a Kivándorlási Intézet és Múzeum nevet találtam a legmegfelelőbbnek. Ezt később elvetettem, mert sokan úgy gondolnák, hogy ez egy kivándorlókat segítő intézmény. Ezért az Emigráns Történeti Intézet és Múzeum névre gondoltam, de ezt is el kellett vetnem, mert Magyarországon múzeum csak szakképzett muzeológussal lehet múzeum és az emigráns szó sem találó, mert sokaknak nem tetszene. Látható az elnevezésekből, hogy mit szeretnék létrehozni. Egy kutatóközpontot, amely a szétszórt magyarság anyagait, iratanyagát, történetét dolgozná fel országonként.

- Mi volt számodra legkedvesebb jelző, amit a gyűjteményről vagy az archívum kapcsán mondtak rólad?

Nem tudok konkrét jelzőt mondani, de volt már, hogy visszahallottam Magyarországról, hogy egy látogatóm miután hazament újságolta, hogy amíg nem látta, nem akarta elhinni, hogy valaki magánszemélyként ennyi időt, energiát és pénzt nem kímélve ilyet csinál, minden segítség nélkül.

- Melyik darab a legkedvesebb számodra?

Nincs ilyen, a szívemnek az egész gyűjtemény kedves!

- Van olyan darab, amelynek érdekes története van?

Igen van, bár az nem emigráns kiadás, hanem magyarországi, mégpedig a Vizsolyi biblia másolata, azt egy ismerősöm kivitte Moszkvába repülővel, onnan vonattal eljutott a könyv Helsinkibe és onnan postán küldték át Stockholmba.

Köszönöm, hogy betekintést nyerhettem a gyűjteménybe, hogy időt szakítottál a kérdések megválaszolására, további sok energiát és erőt kívánok ehhez a nemes munkához!

Isten Éltesse Sokáig az Északi Magyar Archívumot és életre hívóját!

 

Aki többet szeretne Szöllősi Antal munkájáról megtudni, annak figyelmébe ajánlom az Északi Magyar Archívum honlapját: www.ungerska.se

Kérdezett: Komáromi Márton