Elhangzott a stockholmi Magyar Házban Augusztus 20. megünneplésének alkalmából
Tisztelt meghívott vendégek, kedves egybegyűltek, barátaim, kedves Anett! És te is Béla, aki minden kétséget kizáróan velünk vagy abban a számunkra még ismeretlen dimenzióban, ahol majd valaha – bízzunk benne – ismét találkozunk!
Hogyan is lehetne meghatottság nélkül megnyitnom ezt a kiállítást, hiszen a távozásod még mindig hihetetlen, még összenézünk otthon, ha délutánonként megcsörren a telefon, mintha szokásod szerint te csengetnél ránk! Engedd meg, kérlek, hogy azok számára, akiknek nem adatott meg az a kiváltság, hogy ismerhessenek téged, röviden bemutathassalak.
Rozsnyay Béla munkáit nem első alkalommal állítjuk ki a Magyar Házban, utoljára 2013 októberében volt lehetőségünk gyönyörködni az alkotásaiban, de korábban is még két alkalommal; s akik még emlékeznek a Tångagärde-i önképzőköri táborokra, azok tudják, hogy Rozsnyay Béla ezeknek elmaradhatatlan részvevője volt.
1949-ben született Erdélyben, Marosvásárhelyen, ahol iskoláit is végezte, majd Székelyudvarhelyen élt, de az elszakított országrészek magyarságot sújtó kettős – politikai és nemzeti – elnyomása, őt is, mint sokunkat, a szülőföld elhagyására kényszerítette. Élt hosszasan Helsingörben, mind a haláláig dán állampolgár maradt, de lakott Máltán, s egy rövidebb időszakot még Franciaországban is, míg végül a mi nyugatra szakadt generációnkból elsőként teljesítette be a legtöbb nyugati szórványban élő magyar vágyát: Magyarországra költözött, Budapesten élte életének művészileg legtermékenyebb, legihletettebb időszakát.
A 70-es évek óta foglalkozott szobrászattal. Eleinte nagyobb méretű acélszobrokat alkotott, később, főleg gyakorlati okok miatt, a sorsát meghatározó vándorévek során, az emigráció hányattatásában a nagyobb méretű munkák helyett kisplasztikákat, ékszereket tervezett. Ez a lépés aztán meghatározta azoknak az anyagoknak a megválogatását, amelyekkel dolgozott. A kisebb méretek nemesebb anyagok használatát tették lehetővé, szobrai ezüstből, egzotikus faanyagokból készültek, ékszerei pedig aranyból, ezüstből, a féldrágakövek széles palettájának felhasználásával; sőt kevésbé szokványos alkotóelemekkel is gazdagodtak alkotásai, mint például antik érmékkel, amelyeket úgy épített be ékszereibe, hogy azok aztán szerves részeivé váltak ezeknek: a nemes anyag és az elmúlt évszázadok tárgyi emléke szinergikusan hat a művészi élményre. Az elmúlt húsz évben Rozsnyay Béla érdeklődése ismét felébredt a bronz és az acél iránt, szobrai, sőt ékszerei is életre keltek, többé nem merev tárgyak, hanem mozgó alkotóelemeik révén külön életük van. Vannak alkotásai, amelyek önmaguktól mozognak, óriás acélvirágok, amelyek a legkisebb légáramlattól is ringani kezdenek. Az ékszerek olykor egy-egy szobor élő alkotóelemei: kiemelhetőek a kompozícióból, majd viselés után visszahelyezhetők.
Nagy felfedezés volt Béla számára, hogy az általa létrehozott acélszobrokat meg is tudta szólaltatni: kiállításai megnyitóinak érdekessége volt, amikor szobrain – olykor profi zenekísérettel – saját maga improvizálta hangeffektusokat mutatott be különböző ütők segítségével. Ezeket az előadásokat az érdeklődő ki is keresheti a Youtube-on. Az utóbbi öt év volt Béla életének leggyümölcsözőbb szakasza, amelyet nem utolsósorban élettársa, Somodi Anett tett lehetővé, akinek a mai kiállítást is köszönhetjük. Nemcsak partnerként s a napi gondok átvállalásával tette könnyebbé, tehermentesebbé a Béla életét, hanem muzeológusként, művészettörténészként felhívta a Béla figyelmét olyan lehetőségekre, amelyek megnyitották az utat számos nemzetközi kiállításon való részvételhez és rangos díjak elnyeréséhez. Ennek a munkakedvben, ihletben, sikerekben tobzódó életszakasznak vetett véget a február elején diagnosztizált végzetes kór, amely pontosan két hónappal később elragadta közülünk a minden szempontból kiváló – utolsó hónapjáig aktív életet élő, korát meghazudtolóan fiatalos embert. Fájdalmas rágondolni is, hogy a szeptember 18-án esedékes, 70. születésnapja alkalmára kiadott, Árkossy István által összeállított albumot nem tarthatta kezében.
Bár a megnyitót a Rozsnyay Béla művészetének méltatásával kellene befejeznem, mégsem ezt teszem. Az utókor nyilván meg fogja ezt tenni, s ebben nagy szerep hárul Somodi Anettre, aki felvállalta az életmű gondozását. A Béla művészetének megérdemelt magasztalása helyett inkább szeretném megosztani veletek azt a barátságot, amely hozzá fűzött bennünket: soha nem volt, s nem is lesz olyan barát, amilyen Béla volt, aki annyira szívén viselné sorsunkat, mint ahogyan ő tette, aki a „kétszer tesz, aki gyorsan tesz, százszor tesz, aki szívesen tesz” közmondást megszégyenítően ezerszeres segítőkészséggel tett meg bármit, amire kértük. Halála egy munkássága csúcsán álló, nagyszerű alkotótól fosztotta meg a magyar és nemzetközi művészettörténetet – de számomra sokkal nagyobb fájdalom a lelki társ elvesztése.
Isten veled, Béla, pótolhatatlan, drága barát! Viszontlátásra!
Bereczky-Veress Biborka
