Az 1848-as forradalmunkra, szabadságharcunkra mindig kegyelettel gondolunk. Százhetvenhat év telt el a magyar történelem talán legviharosabb napjai óta. Milyen lenne a mai magyar élet, ha a hősök sikerre viszik a szabadságharc eszméjét, céljait és kivívják a szabadságot, függetlenséget?

Néha zenével, verssel, irodalmi alkotásokkal, kisebb színdarabokkal emlékezünk. Ebben az évben Kőrösi- ösztöndíjasunk, Szőnyi Dorottya, kellemes meglepetéssel szolgált a göteborgi Kőrösi Csoma Sándor Kör tagjainak. Költőnk, Petőfi Sándor szerelméről-hitveséről mesélt. Arról az asszonyról, akiről legtöbben csak annyit tudtunk, hogy a költő nagyon szerette és, hogy a hitvesi fátyolt tényleg „eldobta”.

Átadom a szót Szőnyi Dorottyának.

Ha valaki azt mondja: Szendrey Júlia, legtöbbünknek valószínűleg a következő információk ugranak be: Petőfi Sándor felesége, aki képes volt rosszul felvarrni a kokárda színeit, és ha ez nem lenne elég, Petőfi halála után körülbelül két nappal hozzáment valami új férfihez is. Pedig legnagyobb költőnk feleségének élettörténetét áttekintve ennél egy sokkal árnyaltabb személyiség képe tárul elénk, egy olyan nőé, akinek a kokárdánál sokkal többet köszönhetünk.

Szendrey Júlia 1828. december 29-én született Keszthelyen, méghozzá igen jómódú családba. Júliát ennek megfelelően neves iskolákba járatták, és tehetséges, zenében, irodalomban és nyelvekben is művelt és érdekelt lánnyá cseperedett.

Kedvenc írónője a francia George Sand volt, aki regényeiben szenvedélyesen kiállt a nőket korlátozó társadalmi konstrukciók ellen. Nem csoda hát, hogy Júlia is hasonlóan szabad gondolkodású, lázadó szellemű fiatal nővé cseperedett. A kor leghíresebb lázadó szellemű költőjével, Petőfi Sándorral Júlia összesen négy évet tölthetett együtt: a lány 17 éves volt, amikor találkoztak, 18 évesen feleség, 19 évesen anya, 20 évesen pedig özvegy. A rövid együtt töltött idő ellenére a pár egymás iránt táplált érzelmei sziklaszilárdak voltak, a költő halála után pedig Júlia élete végéig őrizte emlékét.

Először Nagykárolyon találkoztak egymással, 1846 őszén. Petőfi VI. úti levelében így írt a pillanatról, amikor először látta leendő feleségét: „Amott a fogadóval átellenben a kert és benne a fák, melyek alatt először láttam őt, … szept. 8-kán, délutáni 6 és 7 óra között. Ez időtől számítom életemet, a világ létét… azelőtt nem voltam én, nem volt a világ, semmi nem volt; akkor lett a nagy semmiben a világok milliója és szívemben a szerelem… mindezt Juliskámnak egy pillantása teremté.”

A két fiatal rögtön megtalálta a közös hangot, és miután Júlia hazatért Erdődre, Petőfi többször is meglátogatta, és számos verset is írt a lányról ebben az időszakban. Júlia pedig így fogalmazott a költővel kapcsolatban barátnőjének, Térey Marinak írt levelében: „Az a Petőfi gonosz egy fiu: oly szenvedélyesen tud az emberre nézni, hogy vigyázzon a baloldalára, különben annak ugy is tüzes lakosa fellázad ellene, és azt a száraz, hosszu, ily eseteknél tehetetlen házőrt, az észt ugy kiveti onnan, hogy idő kell hozzá, míg ismét részt vehet az uralkodásban. Ezt nekem előbb senki nem mondta, tehát ugy egy kicsit majd elkéstem a vigyázással. […] ha nem ösmerném magam jobban, azt hinném, hogy szerelmes vagyok!”

Elválásuk után a fizikai távolság és a rosszindulatú pletykák megnehezítették a kapcsolatukat. A bimbózó románc híre így eljutott Júlia szüleihez is, akik enyhén szólva nem lelkesedtek a kapcsolatért. Szendrey Ignácot, Júlia apját megrémítette az a gondolat, hogy Júlia egy olyan szegény, kétes megítélésű ripacshoz menjen hozzá, mint Petőfi. A költő tavasszal többször is megkérte Júlia kezét, de a lány apja hajthatatlan volt. Így a 18 éves lánynak választania kellett a családja és a szerelme között. Mint tudjuk, az utóbbit választotta: 1847. szeptember 8-án az erdődi vár kápolnájában hozzáment Petőfihez.

Júlia gyorsan megtalálta a helyét Petőfi világában: otthonosan mozgott az irodalmi körökben, és a párkapcsolaton belül is meghatározó erejű véleménye volt, melyet a nyilvánosság előtt sem félt kifejteni. Ez nagyon eltért attól a magatartásformától, melyet a korban elvártak egy feleségtől, és emiatt sokan nem kedvelték Júliát. Ráadásul a fiatal nő rövidre vágatta a haját, és férfias szokásokat vett fel: szivarozott és feketekávét ivott, ami még nagyobb felháborodást váltott ki. Petőfi Sándor azonban így szerette a feleségét, és nem maradt fenn bizonyíték, amely arra utalna, hogy kapcsolatuk diszharmonikus lett volna: a két lázadó lélek egymásra talált.

1848. március 15-én Pest-Budán kitört a forradalom, és megkezdődött a szabadságharchoz vezető folyamat, melynek célja a Habsburg-uralom alóli felszabadulás és függetlenedés volt. Ebben a hónapban a hazaszeretettel teli Petőfi minden egyes napja a forradalom körül forgott, Júlia pedig jó feleségként mindenben támogatta: kokárdát és nemzetiszín főkötőt varrt, és írásaiban arra buzdította nőtársait, hogy helyezzék előrébb a hazát és a forradalmat a békés családi életnél.

A szabadságharc alatt a már állapotos Júlia nehéz helyzetbe került. Amíg Petőfi a hadseregben szolgált, többször is költözni kényszerült az ország egyes részeire leselkedő veszélyek és anyagi helyzetük miatt. December 15-én világra hozta Petőfi Zoltánt, erre az időszakra Petőfi is hazautazott. Azonban tavasszal ismét csatlakozott a hadsereghez, július 31-én pedig örökre eltűnt a segesvári csatában.

A magyar nép személyes sértésnek, a haza és Petőfi meggyalázásának érezhette, amikor Júlia a gyászév letelte előtt hozzáment egy másik férfihez, Horvát Árpád történészhez. Ha bármely másik, átlagos nőről lett volna szó, a közvélekedés valószínűleg ezt tartotta volna az elfogadható döntésnek. Hiszen Júlia és gyermeke borzasztó anyagi helyzetben voltak, és nőként Júliának gyakorlatilag ez volt az egyetlen esélye a túlélésre. De az emberek számára Júlia már rég nem egy valódi nő volt, sokkal inkább egy nemzeti szimbólum, a hazaszeretet és az áldozatvállalás jelképe, az egyetlen dolog, ami megmaradt a magyar nép hőséből, Petőfi Sándorból, így felháborodva szemlélték az új fejleményt.

Júlia nem szerelemből házasodott, és az évek múlásával mindinkább megmutatkozott, mennyire különböző világban és eltérő értékrenddel, célokkal és elvárással élnek egymás mellett Horváttal. A férfi korabeli visszaemlékezés szerint nem vetette meg a fizetett szerelmet, rendszeres látogatója volt több bordélyháznak is, ami Júliát mélyen megviselte.

Boldogtalanságával és a párkapcsolat romlásával viszont egyenesen arányosan újra aktivizálódott Júlia szellemi önállóságvágya. Több verset is írt és kiadott ebben az időszakban, illetve ő fordította le először Hans Christian Andersen meséit magyar nyelvre. A kortársak közül többen is elismerték Szendrey Júlia irodalmi tehetségét, és a kései értelmezők is az irodalom meghatározó alakjaként, a női költők és írónők úttörőjeként tekintenek rá.

Júlia 1868-ban hunyt el, a méhrákkal való hosszú küzdelme után. Férje sem betegségében, sem halálakor nem volt mellette. Júlia inkább Petőfiről írt naplóbejegyzést a halálos ágyán: „Királynője voltam, imádott engem és én imádtam őt. Mi voltunk a legboldogabb emberpár a világon, s ha a végzet közbe nem szól, ma is azok volnánk.”

Annak ellenére, hogy Horvát Árpád feleségeként halt meg, Júlia Kerepesi úti temetőbéli sírján ez a felirat áll: „Petőfi Sándorné, Szendrey Júlia, élt 39 évet.”

George Sand, Szendrey Júlia példaképe így fogalmazott kritikusaival kapcsolatban: „A világ egy nap majd ismerni és érteni fog engem. De ha ez a nap nem érkezik el, az sem számít igazán. Akkor is megnyitottam az utat más nők előtt.”

Én úgy gondolom, ez a gondolat igaz Szendrey Júliára is, akit sokan félreértettek és sokan utáltak, csupán azért, mert merészelt másképp gondolkodni, és nem érdekelte, hogy ez milyen megítélést von maga után. Ebben pedig társra lelt Petőfi Sándorban, a magyar irodalomtörténet leghíresebb lázadójában, és szerelmük bizonyítékául szerencsére ma is számos vers szolgál.

Dorottyának nagyon köszönjük, hogy egy ilyen izgalmas és tartalmas előadással segített ezek után más, kissé meglágyult szívvel gondolni Szendrey Júliára, akár még meg is bocsátani az asszonynak, aki „még akkor is, ott is” Petőfi hitveseként nyugszik sírjában.

Kérdező:  Maróti László