Úgy is kezdhetném a történetemet, hogy hol volt, hol nem volt, valamikor réges-régen… Mondom, így is kezdhetném, mert tényleg nagyon régen történt első találkozásom a szentjánosbogarakkal.

Az úgy volt, hogy kisgyerekkoromban a mi családunk ritkán utazott el ismeretlen helyekre. Egyrészt mert nem lehetett, mindenkinek abban az országban kellett élnie, ahova született. No meg pénz se nagyon volt, beosztással kellett élni. Nem is vágytunk távoli helyekre, úgy volt jó nekünk, ahogy volt. Unokatestvéreimmel, öcsémmel legtöbbször nagyszüleinknél töltöttük a vakációt. Egyszer a hegyekben nyaraltunk, az is felejthetetlen élményt nyújtott számunkra, és egyszer a szülővárosunkhoz közeli nyaralóhelyen, Sztánán. Erre az alkalomra nem is a szép táj miatt, hanem egy igazán különleges élmény miatt emlékszem olyan élénken és szívesen. A sztánai nyaralóhely tulajdonképpen pontosan azt adta, amire kitalálták: pihenést és kikapcsolódást. Egy elég nagy területen, egymástól jó távol álló, fákkal ölelt, szép kis emeletes házakban nyaranta szobákat bérelhettek a városi életben megfáradt családok. Itt tényleg csak pihenni lehetett, a kiránduláson kívül semmiféle más szórakozási lehetőség nem adódott. Ezért aztán édesanyám, hogy az öcsémmel ne unjuk magunkat, kitalálta, hogy délutánonként sétáljunk le az állomásra, vonatot várni, ugyanúgy, ahogyan a többi nyaraló is tette. Az állomás ilyenkor amolyan alkalmi kaszinóként szolgált. Míg befutott a kolozsvári, majd a váradi vonat, az üdülő közönsége ismerkedett, barátkozott egymással, a távozóktól elbúcsúztak, megnézegették az újonnan érkezőket, kicsit pletykálkodtak. Mikor besötétedett, csapatosan visszasétáltunk a villákba. A vasúti fények – a mindenféle figyelmeztető- és jelzőlámpák –, meg a ritkásan felállított villanyoszlopok segítettek eligazodni, nehogy tiltott területre tévedjünk.

Egyik vasárnap a nyaralók testületileg elhatározták, hogy belátogatnak a faluba. Hazafelé menet a jókedvű társaság rábeszélte anyánkat, hogy ne a rendes úton térjünk szállásunkra, hanem tartsunk velük a némileg hosszabb úton, mely az erdőn vezetett keresztül, és sokkal szebb volt, mint a vasút melletti. Mikor útnak indultunk, már szürkülődött, mire a fák közé értünk, már kimondottan sötét lett. És ahogy mind bennebb haladtunk az erdőben, egyre sötétebb. Elcsendesedve, fáradtan botorkáltunk, mi gyerekek kicsit riadtan is, mikor az egyik útszéli bokor felől felvillant egy kis zöld fény.

– Milyen érdekes – gondoltam –, ez egy nagyon pirinyó kis lámpa lehet. Zöld – tehát szabadot jelez. De itt az erdőben minek, kinek, miért? Túl alacsonyan is volt ahhoz, hogy értelme lett volna a jelzésnek. Már éppen meg akartam kérdezni anyánkat, vajon mit jelez az a kicsi lámpa, mikor mintegy varázsütésre, egymás után gyúltak fel a hasonló kis fények. És összevissza, rendszertelenül: az egyik majdnem a földön, a másik a bokor hegyén, a bokrok ágain szétszórva! Rengeteg! Egymillió! Káprázatos volt! Elbűvölve kérdeztem:

– Mi ez?

– Szentjánosbogarak – felelte anyám.

Azonnal meg szerettem volna nézni közelről is ezeket az élő kis lámpásokat, de ahogy az öcsémmel a bokrok felé csörtettünk, a lámpácskák egymás után kialudtak. Anyánk intésére csendben maradtunk, mozdulatlanul vártunk, hátha meggondolják magukat a kis valamik és újra fényleni kezdenek. Nem kellett sokáig várni. Közelebbi, és alapos tanulmányozás végett megpróbáltunk összeszedni egy párat. Egy üres gyufaskatulyába gyűjtöttük össze a puha potrohú, lapos kis bogarakat, mikor szállásunkra értünk, anyánk tanácsára egy picit megnyitottuk a dobozt, hogy levegőhöz jussanak, és kitettük a nyitott ablakba. Éjjel arra ébredtünk, hogy az ablakkeret kísérteties, erős zöld fénnyel világít. A bogaraknak sikerült megszökni, és elárasztották az ablakot is keretező repkény ágait, leveleit. Annyira erős volt a fényük, hogy nem tudtunk visszaaludni miattuk.

Kénytelenek voltunk összeszedni őket, anyánk pedig levitte a kertbe és szélnek eresztette valamennyit. Szóval nem éppen szélnek, mert szárnyuk az nem volt, de eleresztette őket, menjenek Isten hírével. Azért a kíváncsiság hajtott minket, szerettük volna nappali fényben is látni ezeket a kis lámpás bogarakat, de hiába kutattunk utánuk, nem leltünk rájuk. Este azonban boldogan fedeztük fel, hogy nem mentek el, ott vannak a kertben, és világítanak nekünk. Sztánai tartózkodásunk esti programja ezzel megoldódott. Alig vártuk, hogy besötétedjen, hogy öcsémmel egymással versenyezve, számbavehessük a kert szentjánosbogár-állományát! Felosztottuk egymás közt a bokrokat, és versenyeztünk, melyikünk bogarai világítanak fényesebben! Szerettünk volna hazavinni belőlük, de anyánk nem engedte, azt mondta, nem tudhatjuk, jól éreznék-e magukat az idegen környezetben. Azzal vigasztalt, hogy majd jövőre újra láthatunk szentjánosbogarak szolgáltatta díszvilágítást.

Azóta már többször láttam szentjánosbogarat, de olyan sokkal és olyan erős fényűekkel többé nem volt szerencsém találkozni.

 

Tóth Ildikó