Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kíváncsi kisfiú s egy még kíváncsibb kislány. Nem tudom, mi volt a rendes nevük, mert a nagymamájuk is, nagytatájuk is csak úgy emlegette őket: Áncsi és Váncsi. Tudni akarjátok, miért? A kíváncsiságuk miatt! Értitek? Áncsi-váncsi, kíváncsi!

Tulajdonképpen nem is a kíváncsiságukkal volt baj, hanem azzal, hogy nem elégedtek meg a válasszal! Mindig többet akartak. Soha nem hitték el az egyszerű magyarázatot.

Ha a nagymamájuk kicsit halkabban beszélt, rögtön megkérdezték:

- Miért beszélsz halkan?

- Nem is tudom, mondta nagymama, talán véletlenül.

- Nem hisszük el, mondd meg igazán, miért? Talán alszik valaki? Vagy fáj a torkod? Vagy nem akarod, hogy halljuk, mit mondasz? Áruld el, nagymama, igazán áruld el nekünk!

Ha netán hangosabban szólt, az is gyanús lett rögtön:

- Miért kiabálsz nagymama?

- Nem kiabálok, csak hangosabban szóltam

- De igazán, mondd meg nekünk, miért szóltál hangosabban? Talán süket valaki? Lehet, azt akarod, hogy a szomszéd is meghallja? Vagy mérges vagy valakire? Áruld el, nagymama, igazán, áruld el nekünk!

Ha még csak kérdezősködtek volna! A két kis kíváncsi előtt semmit nem lehetett elhallgatni, eldugni, vagy eltitkolni! Mint két kis oktondi kölyökkutyácska, kiszimatoltak ők mindent. És mivel annyira, de annyira kíváncsiak voltak mindenre, egyre merészebben kérdeztek, kutattak, kajtattak, szimatoltak vélt titkok után.

Hiába figyelmeztette őket az édesanyjuk, nagymamájuk, édesapjuk, vagy a nagytatájuk, meg a többi felnőtt, fogadjanak szót, ne nyúljanak bele mindenbe, ne fogdossanak meg mindent, a két kis kíváncsi nem hallgatott a jó szóra. Belenyaltak a sóba, mert nem hitték el, hogy az nem cukor. Viszont nem ették meg a megcukrosodott mézet, mert nem hitték el, hogy az éppen olyan jó és egészséges, mint a szép, mézszínű, folyékony méz! Képzeljétek el, az olajosüvegbe meg beleittak, mert a szép sárga kukorica olajat narancsszörpnek hitték! Szóval sokszor pórul jártak, csak a szerencse óvta őket a komolyabb balesetektől.

- Ejnye, ezek a gyerekek egyre kíváncsiabbak, egyre többet kutatnak, egyre kevésbé hallgatnak ránk – mondta egy este nagytata nagymamának. – Na, de én elhatároztam, hogy az orrukra koppintok. Ki fogom találni, hogyan szoktassuk le őket erről a szakadatlan kíváncsiskodásról! Várjatok csak, várjatok! Hmmm… Mit is lehetne? Mit is lehetne???  

Nagytata gondolkozott, hümmögetett egy sort, aztán felragyogott az arca és azt suttogta nagymamának:

- Azt hiszem, megtaláltam a módját. Szerencsére közeledik a karácsony, ilyenkor a legkíváncsibbak! Most aztán kérdezhetnek, kutathatnak, mert amit kigondoltam, az a legnagyobb, legtitkosabb TITOK! És azt is szeretném tudni, megkomolyodtak-e végre annyira, hogy bízni lehessen az adott szavukban!

Nagymama nem kérdezett semmit, tudta, a titok jó helyen van nagyapánál, meg aztán, ahogy mondani szokás: a falnak is füle van! Hát még a két gézengúznak, Áncsinak és Váncsinak!

A következő napokban aztán nagytata egyszerre nagyon elfoglalt lett. Mindegyre azon morgolódott, dörmögött, hogy jaj, de sok dolga van, ki sem látszik a munkából, és azt a munkát föltétlenül a műhelyében kell elvégeznie. GYEREKEK NÉLKÜL! – tette hozzá. És, mikor ment ki a szobaajtón, titokban kacsintott nagymamának. A szemfüles gyerekek persze, hogy észrevették ezt a kacsintást, no meg nagytatától szokatlan volt ez a nagy panaszkodás is a sok munka miatt.

- Nagytata valamit titkol! – suttogta Áncsi Váncsinak

- Nagymama is, mert soha nem válaszol a nagytata panaszkodására, pedig mindig szokott – mondta Váncsi.

- Te, vajon mit csinál? – kérdezte Áncsi.

- Mit csinálna? Karácsony jön! Biztosan arra készít valamit! – válaszolta Váncsi.

- Játékot készít nekünk? – találgatott Áncsi.

- Á, nem hiszem! Olyant csak régebben csinált, mikor még kicsik voltunk, és az angyal hozta el nekünk. Most biztosan… nem is tudom… talán csomagolja, amiket apu és anyu vásároltak?

- Gyere, lessük meg!

- Neeee, nem szeretném, mert, ha észreveszi, akkor szomorú lesz, tudod, még a múltkor a lelkünkre kötötte, hogy legalább most ne kíváncsiskodjunk! És mi megígértük!

- Igen, de…

- Semmi de! Próbáljunk meg szót fogadni. Te sem szeretnéd, ha szomorú lenne!!

Nem mondom, hogy időnként nem ingott meg az elhatározásuk. Bizony sokszor volt nagyon erős a csábítás, annyira, hogy majdnem-majdnem nagytata után lopóztak. Ráadásul a műhely ablaka is olyan kényelmesen alacsonyan volt, hogy csak egy kicsit kellett volna csimpaszkodjanak ahhoz, hogy beláthassanak. Nem tették. Figyelték egymást, szinte vártak arra, hogy a társuk elgyengül, enged a kísértésnek

Jaj, de nehezen teltek a napok! És milyen nehéz volt látni, elszenvedni, amint nagytata minden délután elmegy, NÉLKÜLÜK, és nem mehetnek utána, nem leshetik meg, nem kutathatják ki a titkát, és még csak nem is segíthetnek neki csinálni azt a valamit, amit előttük titkol.

Hogy nem leskelődhettek nagytata után, inkább nagymamát nyaggatták kérdéseikkel

- Nagymama mit csinál?

- Akinek van szeme, az látja: főzök. Vagy takarítok. Vagy sütök. EGYEDÜL! Mert persze, tőlem senki sem kérdezi meg, mit segítsen!

- De igen, igen! Kérdezzük! Mondd, mit csináljunk? – kiáltották kórusban.

- Jókor kérdezitek! Éppen most nincs olyan munka, amiben segíteni tudnátok. De hadd kérdezzem meg: gondolkoztatok-e azon, ti mivel fogjátok meglepni nagyapátokat? Úgy-e nem? De engem hiába is kérdeztek, azt nektek kell kitalálni, minek örvendene nagyapátok. Tudjátok, ő azt értékeli igazán, amit ti ketten ügyeskedtek össze úgy, hogy ne boltban kelljen vásárolni, látszódjon, hogy pont neki szántátok, az sem baj, sőt még jó is, ha egy kicsit vicces is lesz az ajándék.

- Nagymama, ez nagyon nehéz! Nem tudjuk kitalálni! – aggodalmaskodott Áncsi és Váncsi.

- Hát… annyit talán még segíthetek, hogy emlékeztetlek benneteket arra, hogy bár nagyapátok sokat morgolódik azon, hogy annyit kíváncsiskodtok, de elárulom nektek, hogy ő sem különb nálatok, ő is nagyon kíváncsi természetű.

- Tényleg? Milyen érdekes! És ő vajon mire kíváncsi? – kérdezte Áncsi

- Én tudom! Én tudom! – lelkendezett Váncsi. Mikor szülinapomra megkaptam azt a hegyi túrabiciklit, nagytata állandóan kérdezgette, kipróbáltam-e? Sikerült esés nélkül megúszni? Én meg nem akartam idegesíteni, inkább nem mondtam el semmit. De most lerajzolom!

- Én is rajzolok nagytatának! Lerajzolom azt a kirándulást, mikor nem bírtam többet gyalogolni, ölbe vett, cipelt egy jó darabig!

Áncsi és Váncsi elkészítették a karácsonyi ajándékokat, és Szentestén édesapjuknak egy aranybányát ajándékoztak, nagymamájuknak egy magyarázatot arról, hogyan működik egy számítógépes játék, édesanyjuknak egy „fényképet” immár a három kíváncsiról (azért van egy lány a képen, hogy nagytata ne jöhessen rá, hogy a harmadik kíváncsi az tulajdonképpen ő). Nagytata megkapta a választ arra, hogyan sikerült Váncsi első biciklitúrája. Ráadásul azt is megtudhatta, milyen kalandokon ment keresztül a családja Horvátországban, vízesésen át és alatt, szikláról fel- és lemenet. A vicces rajzok nagyon tetszettek mindenkinek, boldogan nézegették. Nagytata magához ölelte unokáit:

- Nagyon szépen köszönöm a szép és ötletes ajándékokat! De nem csak azt, hanem, hogy betartottátok, amire szavatokat adtátok. Nem jöttetek leskelődni, kutatni utánam, mert megígértétek. Nagyon nagy dolog ez, hiszen ezzel bebizonyítottátok, hogy megbízhatunk bennetek. Tudjátok meg gyerekek, nagyon büszke vagyok rátok! Egyébként elárulom, hogy csak vicceltem a titokról, mert nem volt ott semmi, amit ne láthattatok volna, csak egy nagyon régi, nagyon piszkos, rozsdás talicska, azt szerettem volna rendbe tenni.

- Isten áldjon meg Benneteket! Soha ennél jobb karácsonyt!

Sok szeretettel kívánok én is kellemes karácsonyt, és boldog új évet!

 

Ildikó néni