Azt hiszem, a csodákkal valahogy úgy vagyunk, hogy ha most, gyerekkorunkban érjük meg őket, nem is igazán tekintjük csodának. Csak elfogadjuk. Azt hisszük, úgy van az rendjén. Hiszen egy gyerek annyi új dologgal találkozik nap, mint nap! Neki minden csoda. Az is, ami egy felnőttnek nem az. Apuék például a nagy rohanásban észre sem veszik, ha valami különös dolog történik körülöttünk. Csak a nagymamám. Ő észreveszi ám a különösségeket, és ezekre olyan ámulattal figyelmeztet minket is, hogy öröm ráfigyelni. Vele igazán izgalmas csodákra vadászni. A tavalyi év első csodájával a tavaszi szünidőben találkoztunk.

 

Azt hiszem, minden gyereknek van egy kedvenc játszótere. Nagymama lakása körül legalább három helyen van lehetőségünk a játszásra, de mi azt a kicsit távolabb lévő játszóteret, az erdőhöz közelit szeretjük a legjobban. Az eléggé nagy területen fekszik, tulajdonképpen egy erdőirtáson alakították ki a mászókával, több tornyos csúszda-várral, homokozóval, különböző méretű hintákkal felszerelt teret. Néhány hatalmasra nőtt bükkfát meghagytak, azok árnyékában a meleg napokon is jól lehet játszani. Ezek a fák a mi irányjelzőink. Már távolból feltűnnek, és míg lassan odabaktatunk, hamar eltelik az idő, mert nagymama közben mesél, vagy magyaráz nekünk. Egyik alkalommal már messziről észrevettük, hogy az egyik fa ágai közé fészket készülnek rakni valami madarak. Mikor közelebb értünk, hosszú farktollukról felismertük, hogy fészekrakásra alkalmas ágak között egy szarkapár készül megtelepedni. 

 - Jól figyeljetek gyerekek – mondta nagymama - ritka jó alkalom ez, hogy megfigyeljétek, hogyan dolgozik a madárvilág egyik legügyesebb építőmestere! Olyan ügyes, hogy annak idején még a vadgalamb is hozzáfordult útmutatásért. A szarka szívesen segített, mutogatta, hogyan kell formára rakosgatni, illeszteni az ágacskákat: „Csak-csak így, csak-csak úgy, csak így, csak úgy! A vadgalamb nézte, nézte, bólogatott és mindegyre azt búgta: „túúúdom, túúúúúdom”! A szarka megmérgelődött, s azt mondta: - na, ha tudod, akkor csináljad! - s abbahagyta a vadgalamb oktatását. A vadgalamb azóta sem tanult meg tisztességes fészket rakni, olyan kis idétlen, néhány gallyból összetákolt valamibe rakja le a tojásait, költi ki a fiókáit. 

 

Aznap alig játszódtunk, a játszótér sarkában felállított padra telepedve inkább a szarkákat figyeltük. Pár nap múlva már nagyjából készen is lett a fészek, mely kívülről hatalmas tüskebozótnak hatott, de nagymama elmagyarázta, hogy ez védi, álcázza a gömb alakú, fedett fészket. Mi nagyon kíváncsiak voltunk a vadgalambfészekre is, mert mondanom sem kell, hogy a játszótéren a szarkacsörgés, rigófütty, verébcsiripelés mellett vadgalamb búgását is hallottuk. 

 

- Honnan szedjek én nektek vadgalambfészket? Talán erről a kis fácskáról? - intett nagymama a pad melletti alacsony fára. Ahogy a nagymama keze felmutatott, mi is felnéztünk. S nem akartunk hinni a szemünknek:

- Gyerekek!- suttogta meglepődve nagymama. Nézzétek, itt tényleg van egy vadgalambfészek!

 

Ott lógott bizony a hevenyészett, össze-vissza rakosgatott ágacska-csomó majdnem a fejünk felett, s benne egy vadgalamb nyugodtan ült a tojásain. Ha felálltunk a padra, rá is láthattunk! Mi eddig észre sem vettük őt, ő meg úgy látszik annyira hozzánk szokott, hogy nem is félt tőlünk! Sajnos, csak a fészkeket láthattuk, a kis szarkák, meg a kis galambok megszületését, felnövekedését nem, iskolába, óvodába jártunk, nem maradhattunk sokáig nagymamánál.

 

A második csoda ugyanazon a nyáron következett be. Nagyszüleinkkel Magyarországon, Lillafüreden nyaraltunk, ott, és akkor történt, hogy Oszkár nevű unokatestvérem hirtelen elkezdett érdeklődni a rovarok iránt. Azért nehogy azt higgyétek, ő nevezte így a kis csúszkálókat-mászkálókat! Dehogy! Ő minden hernyót (tudományos nevén lárvát) úgy hívott, hogy Nyüvike. Elsőnek egy kicsi vékony, fekete araszoló hernyó tetszett meg neki. Addig könyörgött, míg nagymama megengedte, hogy hazavihesse a levéllel együtt, melyből éppen táplálkozott. A kis hernyócskának nem ártott meg az egynapi tanulmányozás, mikor visszavittük a bokorhoz, amelyen találtuk, vígan araszolt el a szemünk elől. Oszkár sajnálattal vett búcsút tőle. Nagymama, bizonyára azért, hogy Oszkárt felvidítsa, séta közben elkezdett mesélni a rovarokról úgy általában. Elmondta, hogy a rovarok az állatvilág legnépesebb osztálya, az ismert állatfajok több mint felét teszik ki. Tudományos nevük latinul Insecta, és az azt jelenti, bevágott. Azért kapták ezt a nevet, mert testük három részét bevágások választják el egymástól. A régi magyarok „rovátkolt barom” –nak nevezték őket, a jelenleg használatos „rovar” nevet nem is olyan régen találták ki. A régies elnevezés nagyon megtetszett nekünk, elhatároztuk, hogy ezen túl mi is „ősmagyarul” fogjuk a bogarakat emlegetni. 

 

Hogy megbizonyosodjunk a rovarok, illetve rovátkolt barmok sokféleségéről, elkezdtünk vadászni rájuk, versenyeztünk, ki fedez fel több fajtát belőlük. Megegyeztünk, hogy a szúnyogokat nem számoljuk, legfeljebb azt, hányat sikerült agyon csapnunk belőlük. Eddig nem is vettük észre, hogy a park milyen sok állatkát rejteget. Az egyik bokron egész katicabogár-csapatot fedeztünk fel, nagymama persze, szokásához híven, rögtön elkezdte magyarázni, hogy mit csinálnak ott.

 

Látjátok a bokor ágain azokat a pici zöldes-fekete bogarakat? Azok levéltetvek, és az a katicabogár legkedvesebb eledele. Bizony, ha nem ízlenének nekik ezek a fákra, bokrokra igen veszélyes parányi bogarak, akkor azok nagyon elszaporodnának és tönkre tennék a megtámadott növényeket. Úgy, hogy köszönjük meg szépen a kis katicáknak, hogy ez a kedvenc eledelük, és kívánjunk további jó étvágyat nekik! 

 

Tovább sétáltunk, nézegettük a sok repkedő pillangót, próbáltuk megjegyezni, hogyan néznek ki, hogy majd otthon a bogárhatározóban kikereshessük a nevüket.

 

Most jut eszembe gyerekek – mondta nagymama -, hogy a kedves kinézetű katicánál van egy még tetszetősebb kinézetű szorgos levéltetű-faló! Az a neve, hogy „aranyos rózsabogár”. Na, azt ha látnátok, milyen gyönyörű! Zömök teste sokszorta nagyobb a katicáénál, felül csillogó aranyos-fémes zöld a színe, alul pedig rézvörös. A nevét onnan kapta, hogy a legjobban a csipkerózsa bokrokon szeret tanyázni. Megeszi a levéltetveket is, de főleg nektárral, virágporral táplálkozik. Az én gyerekkoromban elég sokszor találkoztam velük, mostanában nem láttam egyet sem. Pedig milyen jó lenne most megmutatni nektek, hogy lássátok, milyen szépek tudnak lenni ezek a bogarak. Mint egy ékszer!

 

Nagymama lelkendezve mesélt tovább a rózsabogarakról, nagyon kíváncsivá tett minket. Oszkár éppen kérdezni akart valamit, mikor nekicsapódott valami a mellkasának. Megijedtünk, azt hittük dongó, vagy darázs. De nem az volt. El sem hiszitek: egy rózsabogár volt! Nagymama óvatosan leszedte a kapaszkodókarmával erősen Oszkár ingébe fogózkodó bogarat, s mi alaposan megcsodálhattuk a gyönyörű, ragyogó-zöld színét. Természetesen le is fényképeztük, aztán kerestünk egy rózsabokrot és beletettük az egyik rózsakehelybe, hadd lakmározzon kedvére a nektárból.

 

Mikor hazaérkeztünk, megtárgyaltuk, hogyan is történt ez a rózsabogár-bemutató, s akkor fedeztük fel, hogy abban az évben, ez már a második csoda volt, amit a nagymama mesélése következtében tapasztalhattunk. 

Három a magyar igazság! Jöhet a harmadik csoda!  – Rikkantotta el magát Oszkár. 

 

Erre Tündike kicsit félve körülnézett, nagymamához simult, átölelte a nyakát és kérlelő hangon azt súgta a fülébe:

Nagymama, kérlek, a sárkányokról ne mesélj, jó?

 

Nagymama hallgatott Tündike kérésére, azon a nyáron semmiféle ijesztő dologról, sárkányról, boszorkákról, sőt még óriásokról sem mesélt. Remélem az idénre már bátrabbak lettek az unokatestvéreim, mert én igenis kíváncsi vagyok, meddig terjed nagymama varázsereje.

Kellemes nyaralást, sok érdekes élményt, látnivalót kívánok mindenkinek, remélem a ti nagyszüleitek is kedvet kapnak a „csodagyártáshoz”, hogy nektek is lehessen hasonló élményekben részetek!

 

Bazsó

A történetet szerkesztette, a helyesírási hibákat kijavította Tóth Ildikó néni