Anyu nagyon sokat mesélt nekem a gyerekkoráról, igaz, eleinte nem hallgattam valami lelkesen, mert örökvilág arra gyanakodtam, hogy azért mondja, hogy aztán elő tudjon állni valami olyan igazi jó példával. Mert a nagynéném, az legtöbbször úgy kezdi: bezzeg az én időmben…, el is neveztük Bezzeg néninek, igaz, csak a háta mögött emlegetjük így. Az anyu történetei mindig érdekesek, és sohasem kell tanulságot levonjak belőlük. Most is, amint azon kínlódom, hogy írjak valamit az újság karácsonyi számába, eszembe jutott, mit mesélt nekem a legszebb karácsonyáról. Ezt próbálom most leírni nektek.

 

 

Emlékeztek, már írtam arról, hogy a nagyszülei falun laktak. És arról is írtam, hogy sok unokatestvére van. Az egyik évben az anyu szülei rábeszélték a nagyszülőket, hogy a változatosság kedvéért, no meg kímélésből, a karácsonyi ünnepeket töltsék ők náluk, a városban.

„Tudod, a szüleim úgy gondolták ezt a kímélést, - mesélte anyu - hogy elmegyünk, autóval elhozzuk őket, és ők majd csak üldögélnek nálunk és élvezik az édes semmittevést. Persze nem ment olyan könnyen a rábeszélés, de végül beleegyeztek. Azt mondták, rendben, de akkor utazzunk le hamarabb, minket, gyerekeket hagyjanak ott, hogy pár napig élvezhessük a jó friss falusi levegőt, szüleink menjenek haza, így nyugodtabban elő tudnak készülni az ünnepre. Mi, gyerekek a javaslatuk hallatán hurrát kiáltottunk, a szülők is jónak találták, így aztán, amint kikaptuk a vakációt, még aznap leutaztunk a faluba. Szüleink a lelkünkre kötötték, hogy viselkedjünk rendesen, segítés, szófogadás, meg miegymás. Azt mondták, karácsony szombatján jönnek értünk, és persze a nagyszüleinkért. Nagymama összeszedte az összes karácsonyi díszeit, s odaadta anyámnak, azzal, hogy szeretné, ha azokkal díszítené fel a városi karácsonyfát, és kikötötte, hogy a karácsonyi töltött káposztát, azt ő készíti el, abból nem enged. 

 

A szülők elmentek, mi meg boldogan rendezkedtünk be az ismerős szobákban. Csak azon búslakodtunk, hogy valószínűleg fekete karácsonyunk lesz. De reggel arra ébredtünk, hogy elkezdett hullani a hó. És csak hullott, hullott, szakadatlanul. Első nap alig tudtunk betelni a hideg fehérséggel. Második nap előkerültek a szánkók is, nagymama nehezen tudott beterelni bennünket időnként a házba, hogy azért együnk is valamit. Mikor már harmadik napon sem állt el a hóesés, elkezdünk aggódni, hogy mi lesz, ha annyi hó hullik, hogy eltorlaszolja az utakat. Hogyan jutunk haza karácsony estére? Mi lesz? Hogyan lesz? És ha az úton akadunk el? Rémítgettük egymást és magunkat rendesen, s úgy látszott, nem is alaptalanul, mert az idő telt, s a hó egyre csak hullott. 

 

Nagytata egy idő után véget vetett az óbégatásunknak:

– Kész, elég legyen ebből az oktalan viselkedésből! Jegyezzétek meg, az életben nem mindig sikerül minden úgy, ahogyan azt elterveztük. És ha valami nem sikerül, hát elő kell vegyük a józan eszünket! Senki sem sejtette, hogy ennyi hó fog hullani. De ha már hullott, akkor ne sopánkodjunk, hanem örvendjünk neki! Étel van, tűzifánk van, olyan meleget tudunk rittyenteni, hogy a nyelvünk is megizzad belé! Hogy nincsenek itt a szülők? Na és, majd megjönnek, s akkor örvendhettek nekik. De addig is használjátok ki a havat, szánkózzatok, építsetek hóembert, akár óriáshóemberre is telik az alapanyagból! És karácsonyunk is lesz, nem kell búsulni, inkább azon gondolkodjon mindenki, milyen ajándékot készítsen a többieknek?”

 

Hát ez az ajándékkészítés ötlet nagyon jó volt! Elfoglalt minket, megfeledkeztünk az aggódásról, no meg arról is, hogy eleinte mennyire hiányzott a tévénézés, mert mondanom sem kell, nagyapáéknak nem volt tévéje. Mindenikünk készített valamit. Én kértem nagymamától valami keményebb papírt, ő meg előszedte a régi füzeteit, levágta a borítólapjukat. Fehér pappírral beragasztottam őket és gyönyörű halacska-társasjátékot rajzoltam rájuk. Gyufásdobozból citerát csináltunk, dióhéjból ugró békát, karkötőket fontunk, képet hímeztünk. Míg bíbelődtünk az ajándékok készítésével, nagymama énekelt nekünk. Régi karácsonyi énekeket. Ezeket akarva-akaratlanul eltanultuk tőle. Mikor nagytata meghallotta, hogy milyen jól énekelünk, egy újabb ötlettel jött elő.

 

– Gyerekek, ezt olyan jól csináljátok, hogy kár lenne nem megosztani másokkal ezeknek a szép régi dallamoknak, verseknek az élvezetét. Karácsony este elmegyünk kántálni!

Ünnep szombatja előtti estére aztán teljesen bizonyossá vált, hogy a hazamenetelünkből semmi sem lesz, országszerte leállt a forgalom, a rádióban bemondták, hogy senkinek sem tanácsolják, hogy útra kelljen, az utakat hótorlaszok teszik járhatatlanná. Nagytata felöltözött, kiment, és nemsokára egy halom fenyőággal állított be. Ügyesen csokorba rendezte, beleállította egy nagy fazékba és azt mondta:

– No, most már csak az ügyességünkön és találékonyságunkon múlik, hogyan díszítjük fel. 

 

Mivel karácsonyfadíszünk már nem volt, hát készítettünk. Szerencsére nagymamának volt jó pár tekercs alumínium fóliája, felszabdaltuk és üres orvosságos tégelyt, régi kulcsot, fenyőtobozt, dugót, és minden apróságot bevontunk vele. Hímzőfonalból akasztót kötöttünk rájuk. Még a fenyőágakat tartó fazekat is beburkoltuk, csak úgy csillogott. Nagymama megtanított csillagot készíteni. Egy pohár segítségével köröket rajzoltunk, kivágtuk, nyolcba osztottuk, bevagdostuk, majd egy ceruza hegyes végével óvatosan tölcsérkéket formáltunk. Négy-öt ilyen karikát összefogtunk, középen átszúrtuk, áthúztunk rajta egy fonalat, azt megkötöttük, gyönyörű csillag-labda kerekedett. Nagymama előszedett egy csomó műanyag zacskót, abból angyalhajat készítettünk úgy, hogy az összetekert zacskót nagyon-nagyon vékony csíkokra vágtuk. A szálakat aztán rádobtuk az ágakra. Nagymama szaloncukrot főzött, mikor a massza megdermedt, akkor apró kockákra vágta. Megmutatta, hogyan vágjunk selyempapírból csomagolót, (nagymama mindig elrakja az ajándék virágcsokrok papírját), egyenként betekertük a cukordarabkákat, alufólia-darabkával díszítettük, madzagot kötöttünk rá és felakasztottuk a gallyakra. Becsomagoltuk az egymásnak készített ajándékokat, amennyire lehetett szépen felöltöztünk, és vártuk, hogy csengessen az angyal.

 

Karácsony este ültünk a jó meleg sötétben, csak a hó világított és az a néhány gyertya, amit a karácsonyfánk körül meggyújtottunk, mikor egyszerre csak autóduda hangját hallottuk! Megérkeztek! Minden nehézség, rossz útviszonyok ellenére, mégiscsak megérkeztek a szüleink! Rengeteg csomag volt náluk. 

 

– Úgy gondoltuk, ha már így alakult, akkor már itt is karácsonyozhatunk!

– Boldogok vagyunk, hogy szerencsésen megérkeztetek! – mondta nagytata – És mivel nem számítottunk arra, hogy megérkeztek, és mi már elterveztük a szent estét, legyetek a vendégeink. 

A szüleink csomagjai kibontatlanul maradtak.

– Benneteket nem érdekel, mit kaptatok?

 – Majd megnézzük otthon! – mondtuk. És úgy is történt. 

 

Akkor este megettük a nagymama hagyományos karácsonyi töltött káposztáját, a diós-mákos bejgliből sem sok maradt. Vacsora után mindnyájan felöltöztünk és elmentünk a szomszédokhoz kántálni. Nagy sikerünk volt, a szüleink meg nagyon büszkék voltak ránk. És mi is rájuk, hiszen minden akadályt legyőztek, csakhogy együtt ünnepelhessünk! Csak ünnep harmadnapján kerekedtünk fel és autóztunk haza nagyszüleinkkel együtt”.

 

Ezt mesélte anyu, remélem eléggé érthetően írtam le. Mert elég nehéz ám az ilyen történeteket tovább adni. De ha úgy gondoljátok, nekem nem sikerült, hát próbálkozzatok az írással ti is. Hátha nektek jobban sikerül! Még ide másolok néhányat azokból a régi karácsonyi énekekből, amiket anyuék tanultak. A kottákat nem tudtam ide másolni, de megvan, akit érdekel, annak elküldöm. Kellemes karácsonyi ünnepeket, gazdag angyaljárást kívánok mindenkinek! Szeretettel:

 

Bazsó

A történetet szerkesztette, helyesírási hibákat kijavította Tóth Ildikó néni.