Alig múlt el a karácsony, még el sem kezdődött igaziból a nagy téli vakációnk, mikor anyu már rákezdte:

 

− Bazsókám, úgy pihenés képpen, nem lenne jó nekifogni az újabb történet megírásához? 

− De anyúúú, már megint én? Miért mindig csak nekem kell írni? Mi vagyok én, rabszolga? 

 

Még tudtam volna kérdezni ezt-azt, de jóformán még el sem kezdtük a vitatkozást anyuval, mikor megérkezett a nagytatám. Tudjátok az, akivel húsvétkor öntözni, a nyáron meg Árpád apánk nyomdokain jártunk. Azt hiszem, lassan már jobban ismeritek őt, mint némelyik unokája, annyiszor írtam róla. No, ez az én nagytatám nagyon kategorikus ember, nem sokat totojázik, ahogyan szokta mondani. Egyből megmondja a véleményét. Most is, hogy meghallotta, min vitatkozunk, megcsóválta a fejét és azt mondta nekem:

 

− Hát édes gyerekem, úgy látszik, te nem fogod fel, hogy milyen szerencsés fickó vagy! Mit gondolsz, miért mindig csak téged nyüstölünk, bíztatunk az írásra? Először is azért, mert ez egy nagyon jó alkalom a magyar nyelv és írás gyakorlására. Másodsorban azért, mert hála Istennek, neked van miről írni. Neked vannak élményeid, s ha nem neked, akkor volt anyádnak, vagy apádnak! Éppen eleget meséltek neked gyerekkori emlékeikről! Az a szegény másik gyerek miről írjon? A szerencsétlen észre sem veszi, mi történik körülötte! Mert attól, hogy a mobiltelefonját nyomogatja naphosszat, nem születnek jó gondolatai! Hát azért mondom, ne nyavalyogj, hanem örvendezz, hogy írhatsz, s valaki el is olvassa azt! Húsvét jön, s te azt mondod, nincs miről írjál? Csak gondolj vissza a tavalyi meglepetésre! Az is van olyan jó sztori, mint amilyent anyád mesélt!

Én nem is tudom, hogy van ez, hogy nagytata úgy tud dicsérni, hogy úgy igaziból nem is mondja ki. Mert amit az előbb leírtam, ha hiszitek, ha nem, az bizony dicséret volt. Legalább is én úgy éreztem, mert nagyon megjött tőle az írás-kedvem! 

A tavalyi húsvéti meglepetést, amit nagytata emlegetett, tulajdonképpen a nagymama sánta tyúkocskája, a Sánta Lidérc okozta az egész családnak. Ez egy nagyon kedves és érdekes tyúkocska, mert egyáltalán nem fél az emberektől! Már pelyhes csibe korától, amint meglátott bennünket otthagyta az anyját, testvéreit, s futott oda hozzánk. Ott sertepertélt körülöttünk, halkan csipogott, de úgy, mintha csak magában beszélne, alig hallatszott. Olyan kicsike volt, hogy a nagy játékban sokszor észre sem vettük, hogy ott van. És ez okozta a balesetet! Mert valamelyik gyerek rálépett a lábacskájára, és ő lesántult. De nem tanult a leckéből, továbbra is ott szeretett a közelünkben járkálni. Jérce korára eléggé csúnya lett, alig volt tolla, s ahogy sántikálva ott csetlett-botlott körülöttünk, az egyik nagybátyánk megkérdezte:

 

− Mit keres itt ez a sánta lidérc? 

 

Nekünk nagyon megtetszett az elnevezés és attól kezdve már ezen a néven szólítottuk. Hallgatott a nevére, ha valami jó falatot akartunk adni neki, csak elkiáltottuk a nevét, és ő hamarosan odasántikált hozzánk.

Tudjátok, az én tyúktulajdonos nagymamám nem nagyon szereti a boltban vásárolt dolgokat. Hiába bíztatják a gyerekei, hogy ne dolgozzon annyit, inkább vegye meg a készet, ő nem hallgat rájuk. 

 

− Amíg a két kezem, két lábam bírja és az eszem is megvan hozzá, én bizony nem fogok tojásgyári rántottát készíteni az unokáimnak!

 

De tavasszal bizony megcsappan a rántottának való, mert nagymama bővíteni szokta a tyúkállományát, úgy, hogy az összegyűjtött tojásokat kotló alá rakja. A szomszédjai is tartanak majorságot, de ők nem bajlódnak sokat a keltetéssel, a naposcsibét megvásárolják egyenesen a Szövetkezettől. Nem úgy az én nagymamám! Azt mondja, neki nem kell mindenféle tápon nevelt jószág! Inkább a saját tyúkjai alól gyűjti össze naponta a tojásokat, s aztán figyeli, melyik tyúkja kezd kotolni. Mikor a sí vakációban meglátogattuk nagymamát, nekünk is megmagyarázta, amit a kotlásról tudni kell. Mikor a tyúk úgy érzi, szeretne csirkét nevelni, azaz gyereket akar, akkor azt úgy jelzi, hogy nem szívesen hagyja, hogy a tojást kivegyék alóla. Testileg is felkészül, a hőmérséklete megemelkedik, készen áll arra, hogy 21 napig melegítse a tojásokat, hogy a hő hatására kifejlődjenek a kiscsirkék. Tehát nagymama takarékoskodott a tojásokkal, egyedül a Sánta Lidérc tojásait ehettük, mert nagymama azt mondta, azok másra, mint evésre úgy sem jók, mivelhogy a tyúkocska sánta, így nincs esélye arra, hogy a kakas udvaroljon neki. Nagyon megsajnáltuk szegény kis Lidit, sorra megsimogattuk, és vigasztaltuk, ne búsuljon, az ő tojásai híresebbek lesznek, mert azokat fogjuk gyönyörű szépekre festeni húsvétkor.  Mikor hazajöttünk a látogatásból, és pár nap után felhívtuk nagymamát telefonon, akkor elmesélte nekünk, hogy úgy látszik Lidércke megsértődött, mert beszüntette a tojásrakást. Néhány nap múlva meg azt mondta nagymama nagy búsan, hogy azt hiszi, Sánta Lidércet elkapta egy róka, vagy egy kóbor kutya, mert eltűnt, nem találja sehol. Sajnáltuk nagyon a szívünkhöz nőtt tyúkocskát, anyu még meg is könnyezte. Mikor kikaptuk a húsvéti vakációt, azonnal nagymamához utaztunk. Szokásunkhoz híven az egész család összegyűlt erre az alkalomra. A találkozás örömére óriási volt a zsivaj, egyszerre beszélt mindenki, azon nyomban el akartuk mesélni az élményeinket, és egyikünk sem hallgatta meg a másikat. De mikor anyu megkérdezte, megtalálták-e az eltűnt tyúkocskát, egyszerre elhallgatott mindenki és várta, mit mond erről nagymama.  De nem mondott semmit, csak szomorúan legyintett.

 

− Ne búsulj nagymama, − kiáltottuk mi gyerekek −, mi megkeressük!

− Sajnos hiába reménykedtek, − mondta nagymama − semmi esélyünk nem lehet arra, hogy előkerüljön valahonnan, hiszen mindjárt egy hónapja eltűnt.

 

Este Sánta Lidérc volt a téma. Mi gyerekek azért reménykedtünk, mindenfélét összehordtunk arról, hogy hova tűnhetett és remek terveket kovácsoltunk a megmentésére. De igaziból persze tudtuk, hogy nagymamának van igaza, csak azért beszéltünk, hogy ne hallgassunk, ne maradjon időnk szomorkodásra. Reggel arra ébredtünk, hogy valaki lelkendezve szólongat bennünket:

 

− Gyerekek! Keljetek fel! Nem fogjátok elhinni! Tudjátok, ki van az udvaron? SÁNTA LIDÉRC! ÖT KIS CSIRKÉVEL!

Kitódultunk az udvarra, és tényleg ott volt a kedvenc tyúkocskánk, olyan soványan és olyan sántán, hogy igazán rászolgált a nevére.

− Te csibész! Te aztán jól becsaptál engem! − mondta neki nagymama − Na gyere, egyél, megérdemled!

 

Nem tudtunk betelni a tyúkocska megkerülése miatti örömünkkel! Elhatároztuk, mindenik csirkéjének nevet adunk! Nézegettük a pici csibéket és gondolkoztunk a megfelelő neveken, mikor az egyik unokatestvérem azt mondta:

 

− Gyerekek!  Hát ezek a csibék tulajdonképpen a mi húsvétra szánt tojásainkból keltek ki! Adjunk nekik húsvéti-tojás neveket!

 

Így is tettünk. Az egyik neve Íróka lett, a másiké Márványos, a harmadiké Piroska, a negyediké Zöldike és az ötödiké Ibolya! Eleinte nem nagyon tudtuk, melyik másik, de nyáron, mikor nagyobbacskák lettek, már meg tudtuk őket különböztetni. Legalább is úgy hiszem.

Közeledik húsvét, leírom nektek a legújabb locsolóversemet, megtanulhatjátok. Remélem ti is elmentek majd locsolkodni, mert mi rendületlenül, és főleg minden megjegyzés nélkül elkísérjük majd nagytatát az idén is a magyar ismerőseihez. A leány unokatestvéreim elhatározták, az idén kipróbálják a fehérvasárnapi komatálküldést. Erről még a tavaly hallottunk, de már jóval az ünnep után, tehát nem volt már időszerű. Leírom, ha kedvetek van hozzá, küldjetek ti is komatálat a legjobb barátotoknak.  

 

Ui. (Ez azt jelenti, utóirat). Remélem észre veszitek, hogy a fenti történetbe beírtam néhány, nagytatámtól eltanult szokatlan kifejezést. Ha rátaláltok, küldjétek el Ildikó néninek a Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. címre. A beküldők között kisorsol egy érdekes ajándékot. A szavak magyarázatát és a szerencsés nyertes nevét a júniusi számban közli.

 

Most már tényleg búcsúzom, kellemes Húsvéti ünnepeket kívánok mindenkinek! 

Bazsó

 

A történetet szerkesztette, helyesírási hibákat kijavította Tóth Ildikó néni.