Volt egyszer, hol nem volt, volt egyszer egy kerek erdő, amely igazat szólva nem is volt kerek. De hát hogy jönne ki, ha úgy kezdeném a mesémet, hogy volt egyszer egy háromszögletű, vagy hatszögletű erdő? Ugye nem hangzik valami jól? És  történetünkben nem is az a fontos, hogy milyen alakú az az erdő, hanem csak az, hogy valahol létezik, valahol van. Ez az erdő amolyan vegyes erdőcske volt, nem csak fenyőfákból vagy bükkfákból vagy tölgyfákból állt, hanem volt benne fenyő-, bükk-, tölgy-, sőt, nyírfa is. A szép, magas, sudár fák eléggé ritkásan álltak ebben az erdőben.

 

A déli szél nagyon szeretett ide látogatni, mert futását alig fékezte valami, a ritkás fák között szinte akadálytalanul átsuhanhatott. A fák is szívesen fogadták látogatását, különösen a hosszú tél után, mert a déli szellő mindig olyan kellemes meleg levegőt hozott. Várták is a fák sóvárogva, és sóhajtoztak, mikor késett. Az északi szél is szeretett ide látogatni, de őt a fák már nem várták olyan örömmel, mert fuvallata egyáltalán nem volt kellemes, látogatása talán csak a meleg nyárban hozott felüdülést. A nyugati szellő a legtöbb esetben éltető esőfelhőt görgetett maga előtt. Ezt bizony nagyon jó néven vette az erdőcske, mert a duzzadt felhőkből esőcseppek hullottak, és jól megöntözték az erdő kiszikkadt talaját. A keleti szellő amolyan tétova, feledékeny kis szellő volt. Néha, ha a nyugati szellő gyengébb volt, kicsit felerősödött, s ha éppen eszébe jutott, akkor ő is terelgetett esőfelhőket az erdőcske örömére. 

 

Mások is szerették ezt az erdőcskét. A napsugár, mert a ritkás fák között megleshette a nyuszik, mókusok, bogarak, gyíkok életét. A nyuszik, mókusok, bogarak, gyíkocskák meg azért, mert akkor is láthatták a nap sugarait, mikor már megnőtt a fák lombkoszorúja. De leges-leges-legjobban a déli, nyugati, keleti és az északi szél szeretett idelátogatni. Itt mindig akadt tennivaló. Akármelyik szél fújt a ritkás fák között, kora ősztől késő télig zörgethette, seperhette a lehullott száraz leveleket. Jó játék volt ez nagyon! Már az erdő szélén megkezdték: a földre terült avarszőnyeget először fellazították, taszítottak egyet rajta, mikor a felső levelek szépen elváltak a többitől, felrepítették őket a levegőbe. Fújdogálták, forgatták egy ideig, aztán  leejtették, majd újra összeborzolták a rakást. Versenyeztek egymással: a nyugati szél elgörgette az avart egy darabig, a keleti szél meg vissza! Az északi szél a déli széllel játszotta  ugyanezt. Ha meg télen  hó takarta be az erdőcskét, akkor a havat terelgették buckákba ide-oda.

 

Nem mondom, jó volt ez a levélgörgetős, hóseperős játék, de elárulom, hogy a négy szellőcskének mégsem ez volt a kedvenc időtöltése. Ebben az erdőcskében lakott a déli, nyugati, keleti, sőt még az északi szélnek is a legkedvesebb játszótársa, a szellőrózsa. Azt már  igazán nem tudom megmondani, hogy az első tő szellőrózsa magja melyik szél szárnyán érkezett  az erdőcskébe, csak azt, hogy ez valamikor nagyon régen történt. A leejtett mag kikelt, a kis szellőrózsa töve pedig évről évre terebélyesedett. Újabb és újabb kacsokat nyújtott ki, újabb és újabb növénykék  keletkeztek. Mostanra már majdnem az egész erdő talaját beszőtte indáival. Tavasz felé legtöbbször a déli szél látogatott az erdőbe. Apasztotta, olvasztotta a havat, meleg leheletével hírül adta a földnek, hogy nagy változás van eljövendőben! A melegedő föld meg felébresztette a növényeket. Mikor az ősszel lehullott növénymagok csírázni kezdtek, kezdett hosszú téli álmából ébredezni a szellőrózsa is. Először csak néhány levelet növesztett, hogy a még kopár fák közé besütő nap éltető, tápláló sugarait legyen mi fogadja. Mikor a levélkék elegendő táplálékot, bíztatást kaptak a napsugártól, jelt adtak a gyökereknek, s akkor elindult a virágok fejlődése. Eleinte csak egy-két virág bontotta ki szirmait, de az úttörőket hamarosan követték a többiek, és annyi, de annyi virág nyílt, hogy fehér lett tőlük az erdő alja. Erre a szellőrózsa-virágzásra várt mind a négy szellő, mert nagyon szerettek gyönyörködni a vége-hossza nincs virágszőnyegben. És akkor jött el a nagy játék ideje is!

 

Reggelente a virágok még kissé nehezek voltak, hiszen hajnali harmatcseppek ültek rajtuk. De amint a napsugár felszárította a nedvességet, a virágok azonnal feléledtek, játszani kezdtek, kedvesen hajladoztak a szellők érintésétől. Ha jobbról fújt a szellő, balra hajoltak, ha balról, akkor jobbra. Így ringatóztak, játszadoztak a jókedvű szellőgyerekekkel egész nap. A szellőcskék szinte versenyeztek egymással, melyikük ringatja jobban, óvatosabban a virágszőnyeget. Estére aztán rendszerint úgy elfáradtak a szellők és virágok is, hogy jónak látták megpihenni. A szellők elültek (talán bebújtak valamelyik fa odvába) a virágok meg szépen, szorosan összecsukták kis kelyhüket, kicsit lazítottak a virágnyél feszességén, majd aludni tértek, hogy aztán reggel kipihenten elölről kezdődjön a játék.

 

Lehet, nem hisztek nekem, mert úgy kezdtem ezt a mesét, hogy hol volt, hol nem volt… Nem baj, sőt azt mondom, az a jó, ha nem hisztek nekem, mert akkor utána kell járjatok az igazságnak! Megtehetitek, hiszen megjött a tavasz! Menjetek, lessétek meg a virágok és a négy szellő játékát a közeli erdőben, örvendezzetek együtt a virágokkal, széllel! Csak siessetek a kirándulással, mert már nem sokáig virágoznak a szellőrózsák!

 

Tóth Ildikó