Violka a tanulóasztalánál ült, előtte egy nagy vonalas papír, kezében ceruza, de nem írt, csak nézett ki mereven az ablakon. Sokat ugyan nem láthatott, az asztalkája alacsony volt, a széke is, innen csakis az eget látta, mely jelenleg igazán nem volt valami szívet vidámító. Sötét fellegek gomolyogtak, elég gyorsan változtatták alakjukat, látszott, kinn erősen fúj a szél. Így szokott ez lenni november végén, december elején. Aztán a felhőből vagy eső esik,  vagy hullni kezd a hó.

-Milyen jó lenne, ha már hullna a hó! - sóhajtott fel vágyakozón Violka. Csakhogy a ”hó” szó eszébe juttatta, hogy neki most nem ábrándozni kell, hanem erősen gondolkozni, hogy nehéz feladatát a lehető legjobban tudja elvégezni. Amúgy nagyon kellemes, izgalmas volt ez a feladat. Violka egy listát írt. Sorra felírta azokat a dolgokat, amikre nagyon vágyott. Az eddig leírtak között szerepelt: sívakáció Söldenben vagy Sälenben, zenekazetta, korcsolyaruha, néhány könyvcím - még hiányzó darabok a most divatos állatkasorozatból. A listaírás azért ment nehezen, mert Violka alaposan át kellett gondolja kívánságait, rangsorolja azokat; ha később úgy találta, erre vagy arra nem is vágyik igazán, azt kihúzza. Azért volt annyira fontos, hogy mi kerül fel a listára, mert ezekből a kívánságokból csak egy fog teljesülni. Illetve kettő... esetleg három? Mert Violka az elkészült listát egy kedvesen kérő levél kíséretében három címzettnek szánja: A Mikulásnak, az Angyalnak és a Tomténak.

A Tomte szóra most biztosan felkapja a fejét sok kisgyerek. Ki azért, mert ismeri már, ki azért, mert soha sem hallott róla. Violka Svédországban él, és itt karácsonykor a svéd kisgyerekekhez nem az angyal jön, hanem a Tomte. Ez az öreg bácsi a Mikuláshoz hasonló, de nem december 5.-én, hanem karácsonyeste kopogtat be a gyerekes házakba. Ha ajtót nyitnak neki, vídáman ho-hó-zva köszönt be:
- Ho-ho-hó, vannak-e itt gyerekek? – és puttonyából ajándékokat osztogat.

Violka édesapja svéd, ő mesélte, hogy régebben Svédországban nem ismerték a Tomte nevét sem. Karácsony este a rokonok, szomszédok ajándékozták meg egymást úgy, hogy az ajándékozó nesztelenül az ajtóhoz lopakodott, letette az ajándékot, jó erősen bekopogtatott és aztán elszaladt. A háziak, ahogy meghallották a kopogást, az ajándékozó után eredtek, s ha elfogták, vidám birkózással becipelték a házba és megvendégelték. Ebből a szokásból ered a karácsonyi ajándék neve is: julklapp – karácsonykoppantás.

Violka mosolyogva emlékezett arra, hogy milyen szomorú is volt a tavaly ilyenkor. Míg óvodás volt, fel sem tűnt, csak a tavaly vette észre, hogy társainál már november végén, december elején ott áll a nappaliban a feldíszített karácsonyfa, alatta a sok becsomagolt ajándék. Megkérdezte, náluk miért nincs így?

-Hozzánk az angyal jön - mondta édesanyja mosolyogva, majd hozzátette:- és a Tomte.

Violka tudta ezt nagyon jól, csakhogy éppen akkor azt szerette volna, ha náluk is pontosan úgy lenne minden, mint az osztálytársainál.

Butaság volt ilyesmit kívánni- gondolta.- Mennyivel jobb nekünk így. Hozzánk eljön a Mikulás is december 5.-én; igaz, legtöbbször csak reggel vesszük észre, hogy itt járt, mikor megtaláljuk a cipőnkbe rejtett ajándékát. És az angyalvárás, az olyan jó, olyankor mindig együtt van a család, mindenki vidám. És olyan jó drukkolni, vajon az idén is sikerül az angyalnak észrevétlenül letenni a gyönyörű karácsonyfát és az ajándékokat? Érdekes, mindig azalatt jön, míg mi nézzük a Walt Disney filmet, a Kalle Ankát, - ennek édesanya mindig úgy mondja, Donald kacsa. Amint vége a filmnek csenget is, olyankor aztán mindenki egyszerre akar betódulni a nappaliba. És még az is jó - mélázott el még jobban Violka -, hogy csak nézhetjük az ajándékokat, találgathatunk, de még nem szabad odamenni. Édesanya megmagyarázta, tudjuk, hogy ebben az estében nem az ajándék a fontos, hanem az, hogy akkor van Jézuska születésnapja. Körülálljuk a fát és elénekeljük Neki a karácsonyi énekeket.

Violka úgy tudja, ő minden karácsonyi éneket ismer már. Most megpróbálta felidézni: ”Mennyből az angyal”, ”Pásztorok, pásztorok”, aztán az érdekes ”Kirje, kirje, kis kirjecske” - most már azt is tudja, a kirje a gyermek régi neve. A kedvencét félhangon el is dúdolta: ”Rossz a Jézus kis csizmája, nincsen ködmöne. Ázik-fázik, megveszi az Isten hidege. Hogyha volna kis csizmám, Jézuskának odadnám. Báránybőrös ködmönkémmel bétakargatnám. Akkor felém hajolna, talán meg is csókolna. Boldogabb e széles földön senki sem volna”.

Jaj, és alig jutottunk az éneklés végére, megjön a Tomte is. – emlékezett tovább Violka. Mindig megfeledkezünk arról, hogy jönni szokott, csak a kopogásakor jut eszünbe. Szegény Tomte olyan öreg, mégsem feledkezik meg rólunk egyik évben sem. Milyen kár, hogy Páppá soha nincsen jelen, mikor a Tomte megjön. Biztosan örvendene annak, hogy újra találkozhatnak, hiszen gyerekkora óta nem látta.

Violka újra átolvasta a listát, úgy érezte, sikerült minden igazán fontos kívánságát lejegyezni. Megírta még a levelet is. Mosolyogva összehajtogatta, majd ráírta: Az Angyalnak, Mikulásnak és a Tomténak. Gondolkodott egy kicsit, nem kellene külön-külön címezni, aztán eldöntötte, jó lesz ez így, az angyal biztosan van olyan okos, és kedves, hogy legalább a kívánságlistát odaadja a Mikulásnak és a Tomténak is. Hirtelen eszébe jutott még valami. Kibontotta a levelet és utolsó kívánságnak még odaírta:

”Kedves Angyal, kérlek, mondd meg a Tomténak, hogy az idén vigyázunk, hogy Páppá ne menjen el sehová, míg ő meg nem jön. És Te ne haragudj, hogy a tavaly buta voltam és azt akartam, nálunk pont úgy legyen, mint az osztálytársaimnál. Kérlek, maradjon minden úgy, ahogy eddig volt. Nagyon várlak”.

Violka újra összehajtogatta a levelet. Odament az ablakhoz, mert ez volt a postaláda, mindig ide rakta az angyalnak írott levelet. Kinézett és észrevette, valami megváltozott: a szél még fújt ugyan, de a gomolygó felhőkből hópelyhek szállingóztak. Violka nagyot sóhajtott:

-Nahát, az első kívánságom máris teljesült!
   

Tóth Ildikó