Az itt következő történet még kolozsvári lakosként esett meg velünk. Karácsony előtti családi megbeszélésre az egyik nagynénémnél gyűltünk össze. Beszélgettünk, és ahogyan az szokásban volt nálunk, a nyaralási lehetőségektől a gyerekek tanulmányi előmeneteléig, karácsonyi ajándékóhajokig, minden szóba jött. Már nem tudom, ki, mit kérdezett kisfiamtól, az akkor tíz éves Leventétől, én csak arra figyeltem fel, hogy a gyerek arról beszél, milyen nagyon szeretne egy papagájt. Meglepődtem, mert ezt nekem soha nem mondta. Szerette nagyon az állatokat, az én nagyszüleim falujában minden kutyát ismert, a szomszédok állatainak etetésében-itatásában szívesen segédkezett, de azt, hogy ő saját állatra vágyna, pláne papagájra, soha nem említette.

Hazaindultunk. Mi legtöbbször gyalog közlekedtünk a városban, egyrészt anyagi meggondolásból, másrészt,– és legtöbbször ez volt sportos magatartásunk igazi oka – mert nem volt más lehetőségünk. Autónk nem volt, de busz- vagy troli-közlekedés sem az általunk járt útvonalon. Rokonunk jó órányi járásra lakott, bőven volt időnk gyaloglás közben beszélgetni. Jelen esetben a Levente papagáj-birtoklási vágyáról. Kíváncsian kérdeztem meg tőle:

-          Levente, te tényleg papagájra vágysz?

A fiam nem válaszolt azonnal, elgondolkozva baktatott mellettem egy ideig, aztán megszólalt:

-          Iiiiigen.

-          Mióta vágysz erre? És miért nem mondtad eddig?

-          Hát, tudod édesanya, én eddig nem is vágytam rá. - Elhallgatott, látszott, keresi a szavakat további mondandójához. – Ica néninél jutott eszembe, hogy milyen jó is lenne, ha lenne egy papagájom! Arra gondoltam, hogy mi lenne, ha, amikor hazaérkezünk, én kimegyek a balkonra, és ott lesz egy papagáj. Már el is terveztem, hogyan fogom meg, hogy ne féljen tőlem. Bevinném a szobámba, csak valamivel le kellene takarni, hogy ne akarjon repdesni az ismeretlen helyen. Te ideadnád azt a fedeles füles kosaradat, az pont jó lenne neki egyelőre. Aztán, vennénk egy kalitkát, s ha majd megszokná a helyet, elkezdeném tanítani beszélni. Ugye, milyen jó lenne? Aztán arra is gondoltam, hogy vajon szeretné, ha utazgatnánk vele? Nagymamánál biztosan jó érezné magát ő is. Édesanya, ugye te is szeretnéd, ha találnék egy papagájt?

-          Persze, nagyon jó lenne, de hát te okos fiú vagy, tudod, hogy az ilyesmiről csak álmodozunk, ilyen dolgok csak a mesében történnek – válaszoltam felnőtthöz illő vigasztaló, de mégis kijózanító hangon.

-          Tudom, - sóhajtott egy nagyot – igen, tudom, de olyan jó erre gondolni!

Mi ketten ennyiben maradtunk, testvérei viszont tovább faggatták. Nővére hozzám hasonló józansággal: - mit gondolsz, csak úgy kimész a balkonra, és ott vár rád a papagájod? No, és mit enne a madár, honnan kalitka, ki takarítaná a sok kakit utána?  Húga csodaváró mohósággal: Levente, én is taníthatnám? Engednéd, hogy én is etessem? Milyen nevet adnánk neki? És még sok hasonló kérdéssel bombázták testvérüket.

Hálás voltam a virtuális papagájnak, mert úgy lefoglalt minket a téma, hogy senki sem panaszkodott a hosszas gyaloglás miatt.  Persze, mire hazaérkeztünk, mindnyájan fáradtak, álmosak voltunk. A gyerekek gyorsan megmosakodtak, lefeküdtek. 

Hajnali négykor csengettek az ajtón. Egy kisírt szemű, Levente-korú kisfiú állt a bejáratnál:

-          Néni kérem, ne tessék haragudni, hogy ilyen korán csengetek. Az este megszökött a papagájom, s iderepült a néniék erkélyére. Hazavihetem?

A papagáj tényleg ott volt az erkélyen. Fázósan, álmosan ott kucorgott a korláton. Kis gazdája boldogan vitte haza a „világlátott” madárkát. Én meg kissé beleborzongtam a gondolatba: mi lett volna, ha Levente éjjel, mikor hazaérkeztünk, tényleg kimegy az erkélyre papagájkeresésre? Csak felnőtt korában meséltem el neki, hogy milyen is az, mikor a hitetlen embert megérinti a csoda.

Tóth Ildikó