Nincs szeme a szemtelennek vagy képe a képtelennek netán haszna a hasztalannak? S mije nincs a csintalannak? Netán csínja? Csínja-bínja?

Nézzük csak mitől ilyen tréfás a magyar nyelv? A csín eredeti értelme rend, mód volt, ezért jelentett a csinos előbb rendest, később szépet. A csíntalan korábban csak rendetlen volt, aztán szertelen, féktelen, majd kialakult mai jelentése:huncut. De a csín mód jelentését használjuk ma is, amikor azt mondjuk, ismeri a dolgok csínját-bínját (módját), csínján bánik vele (módjával). A csínt ma már külön szónak érezzük: ravaszul kitervelt cselekedetnek értjük.

A – talan,– telen képző tehát valamilyen hiányra utal, de vigyázni kell használatával. Ez egy fosztóképző, ami megfosztja a hangtól a hangtalant, a formától a formátlant, az alaktól az alaktalant és így tovább. De vajon minden esetében így van-e?

Valamikor a nyelv szárnyra kapott egy szót és gúnyt űzött belőle, más jelentést aggatott rá. Szemtelen lett az arcátlanból, de látása megmaradt, csak a szemetlen szorul fehér botra. A lábatlankodónak sem hiányoznak a végtagjai csak a lábtalannak, a szoba fala lehet képetlen, de ez nem képtelenség.

A képzőket nem felismerni tudatlanság, bár használata nyelvi ügyességtől függ. Vagy ügyetlenségtől?