Sétálok a barátnőmmel. Az idő gyönyörű, jókedvünk van, és nagyon-nagyon éhesek vagyunk. Szerencsére hamarosan rábukkanunk egy önkiszolgáló étteremre. Bemegyünk, eléggé sokan vannak. Állunk a sorban, a barátnőm nézegeti a kínálatot. Kolbászt, krumplit, vegyes savanyúságot tesz a tányérjába, én halat, krumplit, és tennék egy kevés reszelt sárgarépát is, de már túlhaladtam a pultrészen. Szólok a barátnőmnek, neki keze ügyében van a tál:

-          Légy szíves, tegyél egy kis murkot nekem.

-          Murkot? Mi az? Olyan itt nincs.

-          De, nem látod, ott van előtted.

-          Ez? Ez sárgarépa.

Helyben vagyunk. Lépegetünk tovább, elhaladunk a desszertes pult mellett. Megkérdezem:

-          Kérsz tésztát?

Ránéz a tányérjára, aztán rám.

-          Már hogy kérnék? Nem látod, mit eszem? Ehhez nem passzol.

Nem értem, miért ne passzolna, de ha nem, hát nem. Hamar megesszük a jóízű ételt. Barátnőm hátradől a széken, s vágyakozó hangon azt mondja:

-          Be jó lenne egy kis sütemény!

-          De hát én kérdeztem, akarsz-e, azt mondtad, nem, mert nem passzol!

Kicsit hosszas magyarázkodás után jövök - jövünk rá, miért értjük félre egymást a tészta- sütemény ügyben. Még tiszta szerencse, hogy mindkettőnk anyanyelve magyar. Ő Magyarországon él. Én Svédországban. Az ő anyja délvidéki. Az enyém erdélyi. Lassan csiszolódunk egymáshoz.

Bálint Palmgren Oscar