Régóta szerettem volna eljutni Erdélybe, kíváncsi voltam az ottani magyarokra, akikről sokat hallottam már, hogy bennük még ott pezseg az igaz magyarság. Kíváncsi voltam a Kárpátokra, a városomat környező dombok hegy-nagytestvéreire. Kíváncsi voltam, hogy érezni fogok-e valamit a hírekből hallott, nem túl rózsás magyar–román viszonyból. 2016-ban jött el az idő, szüleimmel augusztus 20-án, a magyar állam alapításának ünnepén vágtunk neki a túrának.

Augusztus 20.

Kibéden találtunk szállást, a Mátyus Panzióban. Miskolc és Nyíregyháza felöl közelítettük meg Észak-Erdélyt, Szatmárnémetiben álltunk meg elsőként szétnézni kicsit. Elsőként a Szent Mihály és Gábor arkangyaloknak szentelt görögkatolikus templom került utunkba – tetszett különös, keleties formája (új volt magyar szememnek, de egy idő múlva kissé jellegtelenné kopott a Románia szerte egyentervek alapján épített ortodox templom…). Épp egy keresztelőbe csöppentünk, a belső tér is tetszetős volt, az ikonokra mindig is különös áhítattal tekintettem. A következő állomásunk a régi ortodox templomhoz vezetett, meghittebb hangulatot árasztott, talán mert kisebb volt. Díszes csillárjáról kattintottam néhány jól sikerült fotót. A római katolikus székesegyház egyik fő külső szobra Szent Istvánt formázza, friss borostyánkoszorúk jelezték, hogy itt is fontos még az ezeregyszáz esztendős magyar állam. Hirtelen a kavargó tömegben találtuk magunkat, kisebb kirakodóvásárt tartottak a székesegyház környékén, itt vettük az első erdélyi kürtőskalácsunkat: feleannyiért (7 lei) adták, s kétszer akkora volt, mint itthon…

Beszterce központjában rögtön a gótikus, 1563-ban befejezett szász evangélikus templommal találtuk szembe magunk. Belülről épp felújították, de azért megcsillant a belső szépség. Egy magyarul is jól beszélő férfi kísért el a liftig, amely felrepített a templom tetejébe, ahonnan elénk tárult Beszterce panorámája: igazából semmi extra, hiányoztak a régi házak, a templomok vittek némi színt az egyhangú cseréprengetegbe, s a környező hegyek, dombok (a kassai Szent Erzsébet-dóm panorámáját épp az épen hagyott óváros menti meg). Néhány éve szépen felújították ezt a templomot, méltán ez Beszterce büszkesége, fentről ráláttunk a közeli park színes virágköreire, amelyek ugyancsak megdobták a magaslati mozit. Szép nyári napsütésben sétáltunk tovább, a Központi Park épp egy esküvő színhelye volt.

Megtapasztalhattuk, hogy a román autósok hírhedten agresszív és veszélyre fittyet hányó vezetési stílusa nem csak szóbeszéd. A sorompó miatt felgyűlt autósort idegesen ledudálta egy mellékutcába szorult autós, a legbeláthatatlanabb kanyarokban is simán előztek a román autósok, mintha errefelé még inkább sietne mindenki valahová, bár azt hiszem, maguk sem tudják, miért.

Nem volt annyira bonyolult megtalálni azt az utcát, ahol a panziónkat sejtettük – bár nagyot néztünk, hogy aszfalt nélküli utcába kanyarodtunk. Épp arrafelé hiányoztak a házszámok, ahol a panziónak kellett volna lennie. Segítséget kértünk egy arra járó autóstól, aki készségesen telefonált egy ismerősének, hogy útba igazíthasson. Ekkor éreztem először azt a természetes segíteni akarást, ami az utóbbi években eltűnőben van nálunk. Mindeközben befutott Manyi néni, a szállásadónk, s sínen volt minden, megkaptuk terülj-terülj vacsoránkat. A különféle tévés műsorok, ismerősök hatására bennem is kialakult egyfajta elképzelés arról, hogy milyen jó lehet egy erdélyi falusi vendéglátós helyen megszállni – anyának egyenesen ez volt az álma. Sajnos ez a vágy felemásan sikerült – a legtöbb fogás köznapi volt: rántott hús, főtt virsli, húsleves. Minden finom volt, azonban sok minden inkább átlag magyar. Szerencsére minden reggel többféle sajt várt, finom lekvárok, saját, helyi méz, orjaleves is készült, este pedig jófajta házi pálinkával adhattunk hálát a szép napért. Manyi néni két lánya az anyaországban él, így unokáit sem látja túl gyakran, érződött a gyermekektől magára hagyatottság fájdalma, ha rájuk fordult a szó. Manyi néni hasznos tanácsokkal látott el a környék látnivalóit illetően. Ő javasolta Gyergyószárhegyet is, ahová a 2. nap reggelén indultunk útnak. Szobám kellemes volt, kis egyszemélyes ággyal, éjjeli szekrénnyel.

 

Augusztus 21.

Azt hiszem, Gyergyószárhegyen éreztem át igazán először, hogy Erdélyben vagyok. Kalandos kanyargással kaptattunk föl a dombtetőn lévő, fallal körülvett középkori templomhoz. (Más kérdés, hogy a Lázár-kastély környékén fedeztük csak fel, hogy az orrunk előtt vezet egy aszfaltút a templom közelébe…) A minden bizonnyal tudatos névszegényítés a Romániához tartozó Erdélyben is jellemző, ahogy Szlovákiában is megfigyeltem már: Szárhegy, másként Gyergyószárhegy, románul Lăzarea, 1921-ig Giurgeu-Sarheghi. A korábbi, trianoni békeszerződés környéki román név még a magyar tükörfordítása, azonban ma már csak Lázár… Pedig mennyivel pompásabb a Gyergyószárhegy. Terjedelmes, mégis szikár, szúrós, kecses, magas.

Annyira szikrázott a reggeli napsütés, hogy szinte mindegyik kép kiégett egy kicsit. A templomtól fantasztikus a kilátás a székely falura. Római katolikus erődtemplomát fal veszi körül – sosem láttam még ilyet. A templom mellett temető, a sírköveken csak magyar nevek, a temető hátterében örökzöld fenyők kiáltják a világba a feltámadást, a halhatatlanságot. Valami olyasmi érzés kerít hatalmába, hogy ilyen helyen szeretnék majdan megpihenni. „Nyugodjál csendesen” – olvasható az egyik síron. A fal tövében egy halom kiselejtezett sírkő hever egymáson, belülről nem tudjuk megnézni a templomot, épp szentmise van.

A Lázár-kastély az örökösök jogvitája miatt jelenleg nem látogatható – olvasom majd később annak magyarázatát, miért nem léphettünk be a lelakatolt kastélyba. Csak körbesettenkedtük, beleselkedtünk a lőréseken, sajnáltuk a pusztuló értékeket.

Folytattuk utunk a Gyilkos-tó felé, ekkor még a Békás-szoros is a terveink között szerepelt. Más volt az olasz Alpok Dolomit-hegységét járni, Erdély dús erdeihez képest a Dolomitok kopár (mint ahogy Dél-Spanyolország félsivatagos kőhegységeihez képest a Dolomitok növényzete dús, innen nézve Erdély valóságos őserdő), végre elérkeztem oda, ahol a fenyvesek igazán otthon érzik magukat, a bércek az egeket ostromolják. Megálltunk egy kanyarban lebámulni a mélybe, nem volt sehol szemetes, de szemét töméntelen. Egy másik kanyarban apa alkudozni kezd egy kis cigánygyerekkel, aki tinóru gombát és málnát árul. Öt – mutatja az ujjain. Ez 50 lei, nem pedig 5 lei – világosít föl utólag szállásadónk. A Gyilkos-tó közelében kilométeres autósorban araszolunk, majd megállunk az út szélén a többi autó példáját követve. Ismerjük már a tó történetét, bámuljuk a kővé dermedt, kiálló fadarabokat.

A túrakönyv egyik útvonala a Kis-Cohárdra vezet. Nagy nehezen megtaláljuk az utat, kemény emelkedőn törünk a magasba. Anya később vall arról, hogy soha nem gondolta volna, hogy képes lesz erre, mert mindig is félt a sziklás hegyektől, és most, ötvenen túl mégis megcsinálta. Apa végig elől, megy, falja a felfelé igyekvő métereket, hogyha már így belevágtunk… Én pedig magam sem sejtettem, hogy ilyen emelkedős lesz, nekem persze nem gond, csak nyilván nem szerettem volna feltétlen belevinni őket egy ilyen túrába. Felérünk a csúcsra, apa elszívja a diadalmi cigit, szelfizünk az állvány segítségével, majd ők indulnak is le, én még maradok kicsit. Nézem az embereket, a meredély szélén ül egy társaság, látszik, hogy régóta beszélgethetnek már ott és még nem terveznek menni. Arra gondolok, hogy remélem, visszatérek még ide, aztán majd valakivel én is beszélgetek, egy kicsit többet élvezhetem a feltörekvés jutalmát. 1345 méteren voltunk. Lefelé menet sikerül lefényképeznem egy mókust.

Már nem fér bele az időbe a Békás-szoros, 19 órától vacsora. Cserébe megállunk Kibéd elején, hogy lefotózhassam a különös módon rakott, errefelé jellegzetes szalmakazlakat. Anyával gyalog indulunk vissza, látunk néhány székelykapus házat, s távolról a helyi templomot.

 

Augusztus 22.

Csodás napra virradunk, irány hát a Medve-tó! A délelőtti jeggyel egész nap benn maradhatsz a strand területén, de 13 órakor ki kell jönnöd a vízből, mert a tónak pihennie kell 3 órát, aztán délután újra lehet pancsolni. De aki közben kimegy, még egyszer nem jöhet vissza ugyanazzal a belépővel. A víz nagy sótartalma miatt gyerekjáték a felszínen maradás. A tó nevét hirdető tábla közelében – ahol valamiért alig jártak már emberek – találtam meg a kedvenc relaxáló helyemet: ráfeküdtem a vízfelszínre, két karomat a fejem alá tettem, füleim elmerültek a vízben és így kizártam teljesen a külvilág zajait. Ritkán érzett nyugalom és béke öntött el, szerettem volna örökre itt maradni vagy legalább huzamosabb ideig itt nyaralni és vissza-visszatérni. De egyszer csak egy csónakos fiú kiabálása riasztott fel nyugalmamból, aki lassan kiterelt mindenkit a „fáradt” vízből. Körbejártuk a többi tavat is, megnéztük a Vörös- és Zöld-tó körüli sóhegyeket, az iszapfürdőző embereket, a Tivoli-tó kihalt környékén ettem egy miccset helyi sörrel, majd visszaértünk a Mogyorósi-tó strandjához, s eközben borongósra fordult az idő, kis vihar kerekedett a Medve-tótól kifelé menet.

Anyával nekivágtunk Kibéd felfedezésének, Manyi néni mondott pár látnivalót. Lefényképeztem néhány jellegzetes kibédi vöröshagyma fonatot, ósdi székelykaput, eljutottunk a templom mellé is, ahol egy cigányputri mellett elsietve a tegnapról már ismert utcán lyukadtunk ki, a 87. szám alatti házat még tegnap kinéztem, most megfelelőek voltak a fényviszonyok, így lefényképeztem az elhagyatott, lassan az enyészet karmai közé csúszó mesebeli, mézeskalács házikót.

 

Augusztus 23.

Parajdon csöpörgött az eső, délelőttre amúgy is sóbányát terveztünk. Kissé kivénhedt buszok vittek le minket a bánya gyomrába. Azt hiszem, valahogy másra számítottunk mindannyian. Én személy szerint több sókristályra, több látványosságra. Persze szépen leírták a bánya történetét, voltak sószobrok, festmények. Pillanatok alatt rá kellett azonban döbbenünk, hogy ez a hely elsősorban olyan kisgyermekeseknek való, akiknek valamilyen légzőszervi megbetegedésben szenvedő gyermeke van és lehozza őket ide, eljátszogatnak itt egy napot – máskülönben ennyi időt nem töltene itt egy lurkó. Van itt kis templom oltárral, régi bányász eszközök kiállítása-leírása, (akkor épp az) ürességtől kongó borospince sok-sok székkel és ugyancsak üres éttermi rész. A felszínen vásárolunk fürdősót és teszünk egy sétát, a régi bánya turista útvonalán szeretnénk járni, azonban olyan sár fogad minket, hogy visszafordulni kényszerülünk.

Habár lóg az eső lába, azért befizetünk a parajdi strandra. Rajtunk kívül 4-en vannak még, szóval miénk az egész kecó. Azt írták panziónk honlapján e strandról, hogy a vize keljfeljancsit játszik az emberekkel. Nem igazán értettem, mire gondolnak. Aztán megtapasztalhattuk mindannyian – lehetetlen úszni ebben a vízben, hiszen a lábunkat a levegőbe tolja a sós víz, aztán hiába dőlnénk el, valóban bábuk, keljfeljancsik leszünk. Ez volt a legszebb családi programunk – igazán, őszintén nevettünk, amint az erősen sós víz azt tett velünk, amit csak akart. Bolond órák voltak, annyi szent. Csak hát közben csöpörgött az eső, így nem maradtunk valami soká. Az épphogy langyos vízben nem volt kellemes sokáig maradni a csapadékos-hűvöskés időben.

Hazafelé megálltunk Korondon. Anyának ez is nagy álma volt. Ez maradéktalanul megvalósult. A gagyi is jelen van természetesen, de a helyi kézműves termékek sokkal fontosabbak. Ifjabb Illyés Vészti Mihály székelykapuja gyönyörű, a helyi kézművesek tehetsége, motívumai lélegzetelállítóak. Olyasfajta piac ez, amely nekem is kedvemre van, olyan benne bolyongani, mint Erdély történelmében tematikus sétákat tenni. „Jó a bor és ízletes, / Ha e kancsóból ízleled” – és ehhez hasonló ízes humorú, csodaszép motívumokkal díszített használati tárgyak tömkelege. Persze az áruk is megvan, nem árt ide a degesz pénztárca. Meg az alkus ösztön.

 

Augusztus 24.

Szovátán pénzváltással kezdtük a napot, hogy aztán egy egészen más jellegű tartományba nyergeljünk, Segesvárban horgonyoztuk le autónkat. Az óratorony tövében léptünk be Segesvár óvárosába, aztán a városháza és a kolostortemplom felé sétáltunk. Macskaköves, színes utcácskákban járunk, Drakula gróf városában – az egyik ház táblán hirdeti, hogy megtekinthető az a szoba, ahol a gróf született. Nem élünk ezzel a lehetőséggel.

A fedett diáklépcsőn jutunk fel a Várhegyre, a Szent Miklósnak szentelt vártemplomhoz. Itt áll a város egyetlen, máig lakott céhtornya is. Benézek a közeli temetőbe, bemegyünk szétnézni a vártemplomba, érdekes freskók, letisztult belső tér fogad, s régi hozományládák. A kriptában meglepő koporsók láthatók: tulajdonképpen alig faragott fákból összeállított végső nyughely képe tárul elénk. 

Mindig is különös hangulat fogott el egy középkorból egész épen fennmaradt városfal benső oldalán sétálva, Segesvár varázsához nagyban hozzájárul a 9 fennmaradt torony, amely a védelmére kijelölt céh nevét viseli – most épp a szűcsök és hentesek tornyai mellett haladunk el. A csizmadiák tornya és a római katolikus templom között kapott helyet Petőfi Sándor szobra, akiről azt tartják, Segesvár környékén esett el.

Megkóstolok egy helyi édességet (Lichiu cu fructe hencles), amely olyan, mintha szilvával töltött tejbegríz volna. A toronyórához visszaérve apával felmentünk a tetejére – megéri, szép házak és háztetők, a Nagyküküllő kígyóként kanyargó vízteste. Segesváron alig hallani magyar szót, bár a pénztárosok azért tudtak magyarul, sőt a vártemplomban is kaptunk magyar tájékoztatót.

Csak úgy mellékesen: érdekes, minél keletebbre jövünk, annál több lesz a kábel a vezetékeken – Segesváron egy-egy oszlopon húsznál is több madzag ment összevissza az éterbe.

A keresdi Bethlen-kastély igazi gyöngyszem. Böjte Csaba és gyermekei új otthona épül a renoválás során. Csekély belépőnk is őket támogatja. Fantasztikus a virágos loggia, a gótikus várkápolna, a kertből szemlélve egész jó állapotban maradt fenn a kastély. Közvetlenül mellette áll a római katolikus templom. A szomszédban gazdaság állatokkal. A torony tetején színes cserépdarabok törik meg az örökké strázsáló kődomborkatonák szalutáló komorságát. Keresd felé jövet apa megjegyezte, hogy értettek hozzá régen is, hova kell kastélyt építeni – annyira eldugott, vadregényes út vezet ide. A kastély történetét részletes leírásokból ismerhetjük meg, stílusos kialakítású szobaroncsban írhatjuk be véleményünket a vendégkönyvbe, észreveszünk egy szinte teljesen lekopott freskót is – egy nyúl szalad (minden bizonnyal) egy vadászkutya elől. Mennyi érték veszhetett már így is oda, milyen fenséges lehetett a kastély fénykorában, ha így félig romosan is ennyire magával ragadó! Felmegyünk teljesen a torony tetejébe, ameddig csak lehet. Picit elidőzöm, mire kiérek az udvarra, anya és apa nagyban hallgat egy embert, még odaérek a személyi imájára – anya szeme könnybe lábad, sikerült átélnie egy újabb darab igazi Erdélyt. A férfi valószínűleg alkoholista múlttal rendelkezett, de sikerült hittel kilábalnia belőle és most Istennek él.

Kibéd felé táblák hívják fel a figyelmünket az útba eső Rhédey-kastélyra. Meg is állunk Erdőszentgyörgyön, sikerül épp zárásra odaérnünk. Mivel egy projekten dolgoztak aznap, itt találjuk még a tárlatvezető fiút, aki készséggel feláldoz pár órát a szabadidejéből és megmutatja nekünk a kastély kereszt kiállítását, Datu Victor festménykiállítását és a bözödiek tragikus élettörténetét bemutató installációt. Nem is tudtam, hogy ilyen közel szálltunk meg ahhoz a településhez, amit elárasztottak vízzel, lakóit kitelepítették, a drágább házakért annyi pénzt adva, amiért a boldog „kárpótoltak” vehettek akár egy fél Daciát… Emberek rokkantak bele ebbe a kínba, őrültek meg, haltak szörnyet. Bözödön számtalan vallás megfért egymás mellett, kivételes hely volt. Talán ezért is lehetett akkor szálka a szocialisták szemében. Vagy egyszerűen, elvtelenül a szocialista falurombolás áldozatává esett. A kastéllyal szemben lévő református templomban máig őrzik Károly herceg aláírását, ugyanis Rhédey Claudia II. Erzsébet angol királynő ükanyja – csak az angol uralkodóház nem igazán foglalkozik ezzel az ággal. Fájdalmas együttérzés kavarog bennünk, egy perces néma csönd a hófehér makett körött – csupa magyar hallgatóval együtt. Végtelenül szimpatikus erdélyi tárlatvezető, aki hisz még Erdély feltámadásában. Ennél szebb, emlékezetesebb erdélyi búcsút álmodni sem mertem volna...

Antal József