A nyár még erejének teljében volt, holott már csak néhány nap választotta el az „ember” hónapoktól. Fel kellett töltekeznem az északkelet-magyarországi s felvidéki tájból, napsugárból, mielőtt elrepített a gép svédországi kiküldetésem újabb kilenc hónapjára. Remélem, ti is kihasználtátok a nyári szabadságot, hiszen ilyenkor, mikor már többet van sötét, mint világos, igazán lélekmelengető visszagondolni a nyár belénk perzselődött emlékeire…

A Turista Magazin egyik számában olvastam először Torna váráról. Ahogy böngésztem a térképet, a látnivalók köre gyorsan bővült: Tornaszentandrás Árpád-kori temploma, valamint a Szádelői-völgy (Zádielská dolina) is felkerült a listára. A Borsod-Abaúj-Zemlén megyei Tornaszentandrás község festői környezetben fekszik, a Szalonnai-hegység áll neki pazar hátteret. A templom kulcsát őrző idős hölgy, azaz idegenvezetőnk, a megbeszéltek szerint várt minket, majd felautóztunk a templomhoz a meredek kaptatón. „Műemlék. Keleti része, románkori ikerszentélye egyedülálló építészeti emlék. Bővítése és falképei a XV. századból valók. Berendezése népies barokk” – olvashatjuk az 1973 és 1975 között zajló felújításról tanúskodó, az épület falára kifüggesztett táblán. A templomról – kívülről szemlélve – elsőként a kissikátori, Árpád-kori alapokon nyugvó körtemplom jutott az eszembe, csak itt olyan, mintha kettő is lenne belőle… Nem véletlenül, hiszen „a XII. századi kis román stílusú templomot Magyarországon szokatlan módon, a tiroli szokásoknak megfelelően kettős szentéllyel építették, és a bányászok ottani védőszentje, Szent András tiszteletére szentelték fel”. [Forrás: https://kirandulastippek.hu/aggteleki-karszt/tornaszentandras-arpad-kori-templom] A török időkben tűz rongálta meg a templomot – romos, tető nélküli épületté vált, melyet 1740-ben fedtek be. A templom belsejében láthatunk egy, a tér szakrális hangulatát nagyban meghatározó tárgyat. Idegenvezetőnk beavat minket, hogy ezt a különleges oltáriszentség-tárolót az egykor a templom belsejében növekvő hársfából faragták ki. Tehát már a templom belsejében járunk: szembetaláljuk magunkat a szentély kettős apszisával, az ikerszentéllyel: „Az egyik apszisban a bányászok védőszentje, Szent Borbála szobra állt, a másikban pedig a templom védőszentjét, Szent Andrást ábrázoló kegyoltár.” [Forrás: Uo.]

Ahogy fentebb említettem, az 1970-es évek elején újították fel a templomot, s ekkor találták meg a 18. században lemeszelt freskókat is – a meszeléssel akarva-akaratlanul, de megmentették az utókornak az alkotásokat. Ebben az időben igyekeztek minél jobban helyreállítani a templom középkori jegyeit, de azért maradt még itt egy-két barokk kort felidéző műemlék is, összegabalyítva kissé az idő fonalát… (Ilyen például Szádvár egykori kápolnája, a barokkosan túldíszített Immaculata-oltár, a népies barokk stílusú fa Mária-szobor, illetve a XIX. században készült népies karzat és szószék. [Forrás: Uo.])

Idegenvezetőnk elmondta azt is, hogy sajnálatos módon nem nyertek pályázati pénzt a templom zsindelytetőjének felújítására, így félő, hogy a műemlék állapota romlani fog a jövőben. Nagyon bízom benne, hogy a helyiek nem adják fel, és előbb-utóbb sikerrel járnak!

Azt hittük, hogy „ennyi” az egész, jöhet a következő látnivaló. De kiderült, hogy a helyi plébániához tartozik még egy kegytárgygyűjtemény, kiállítótér is. Sohasem láttam még ehhez foghatót. A’60–’80-as évekre datálható, Jézust ábrázoló, sokszorosított, nem nagy művészeti értékkel bíró festmények ugyanúgy helyet kaptak itt, mint a IV. Károly koronázási trónkárpitjának bársonyából készült miseruha, több száz éves, latin nyelvű könyvek, az Árpád-kori templomból leselejtezett, ugyancsak koros gyertyatartók, megannyi Jézus- és Mária-szobor, kihunyt örökmécsek, kiürült szenteltvíz hintők, antik hangszerek. Az egyik terem ajtaján svéd nyelvű felirat kapta meg a szemem, miszerint az ezermesterként leírt Miklovicz János számos funkciót lát el a helsingborgi Sankt Clement plébánia területén – s a teremben az ő gyűjteménye látható. Nincsenek véletlenek…

A Szádelői-völgyhöz Tornanádaskán keresztül vezet az út. Már messziről felhívják magukra a figyelmet a szálló porfellegbe burkolódzó salakhalmok, a kőfejtés hatására láthatóvá vált kőrétegek – megállunk a település közelében lévő mészkőbánya mellett. A fás növényzettel benőtt hegyet most bányagépek hordják fokozatosan el. A másik oldalon, szlovák részről ugyanez zajlik. Egyszer lehet, hogy eljutunk oda, hogy a két ország között már nem fognak ott magasodni ezek a csodás mészkőtömbök. E helyett az egyre terebélyesedő városokba épül ez a hajdanvolt tájalkotó-elem. Nem is véletlen, hogy ezek a szépséges hegyek az Aggteleki Nemzeti Park működési területén találhatók. Azt olvastam egy helyütt, hogy a bányászok és a természetvédők azért nem férnek meg egymással, mert ugyanazokat a hegyeket szeretik. Lehet ebben az állításban valami…

A Gömör–Tornai-karszt szemrevaló szurdokvölgye a Szádelői-völgy (szád = ’nyílás’; elő = ’elülső rész’). A nyári melegben a legjobb természetes „klíma” egy szurdokvölgybeli túra: köröttünk 200-300 méter magas sziklafalak, mellettünk egy csordogáló, számtalanszor kisebb-nagyobb vízesésekben aláhulló Szár-patak, s a teljes lombkoronájukban lévő, hűsítő árnyékot nyújtó fák. (Hozzá kell tenni, hogy télen egészen más élményt nyújthat ez a túra, hiszen a lombok kitakarják a sziklafalak bizonyos részleteit.) Külön öröm volt számomra, hogy a környék növény- és állatvilágát, geológiai történetét bemutató információs táblák szövegei a szlovák és az angol mellett magyar nyelven is olvashatóak voltak.

Mielőtt felértünk volna a tetőre, egy hangulatos, bükkösben vezető ösvényen haladtunk keresztül. Aztán mindketten csak ámultunk. Ugyan az első szép kilátásba belerondított a kőbánya és cementgyár (igazából pont a két hegy szűk torkolata nyújtotta csodás panorámába tervezték bele ezeket a „szépségeket”…). Az utunkat tovább folytatva a látvány gyönyöre tovább nőtt – a Szádelői-fennsík karsztplatójáról letekinthettünk a több száz méteres mélységbe, az útra, amit az elmúlt órákban bejártunk, s persze azon is túl. Innen teljes egészében láthatjuk a 105 méter magas Cukorsüveget is, a szikla neve cukorsüvegszerű alakjából adódik. Ide aztán nem árt a jófajta túrabakancs, a természet kövezte ki a lefelé tartó ösvényeket, persze úgy, hogy jókat mulathasson a lefelé baktató embereken.

Augusztus végén sincs már az a nagyon sokáig tartó világosság. Megállok az autóval a Torna várához vezető kis utacska előtt, behajtani tilos tábla kényszerít erre. Erősen szürkül, gyalog már csak sötétben érnénk fel. Úgy határozunk, hogy Torna várát a következő alkalommal hódítjuk majd meg. Bár állítólag a közeli Áji-völgy vízesései is megérnek egy misét. Mindenesetre legközelebb a várral fogunk kezdeni!

Szöveg és fotók: Antal József