Az eddigi útleírásaim közül ez a mostani visz legközelebb szülővárosomhoz. Tulajdonképpen egy ó-bükki hátizsákos túrára hívom most magammal a kedves Olvasót! Őszintén remélem, hogy mire ezek a sorok eljutnak hozzátok, már a tavaszi erdőben sétálhatunk!

Egy barátommal, volt kollégámmal elhatároztuk, hogy túrázunk egyet a Hangonyi-tó és Borsodnádasd között. Ahogy vizsgálódtunk, kiderült, hogy ennek a piros jelzéses turistaútnak neve is van: Partizán út. Mindketten tanárok lévén utunkat a várva várt őszi szünetre időzítettük, s egy álmos novemberi reggelen vágtunk neki a túrának.

Nem sokkal 7:30 után érkeztünk meg a Hangonyi-tóhoz. Csípős-fagyos volt még a levegő, a tó lassan ébredezett, úgy párázott, akár egy álmából hirtelen ébredt, nyújtózkodó óriáscsecsemő. T. elkészítette az első kockákat útivlogjához – sohasem túráztam még így, egy kamera bármikor elkezdi követni szavaimat, lépteimet. A túlpartról többnyire kopasz fák integettek, egykori lombkoronájuk sárgán világított a földön s tükröződött a tó vizében.

Nagyjából fél óra séta után mesés erdőrészlethez érünk, sajnos nem arra visz az utunk, de szívesen folytatnánk balra, felfelé, az aranyszőnyegen – egy termetes bükkről folyamatosan hullanak a levelek, a távolba szűkülő út szinte magába szippant. Valahol a Vermes-völgyben járunk. Még mindig deres az avar, készítek róla néhány közeli fotót. Eltévedünk, annyira beszélgettünk, hogy szem elől tévesztettük a piros jelzést. A mobil GPS-ének hála gyorsan rátalálunk a helyes útra, a Vizes-völgyben lépdelünk tovább – neve találó, alig lépek egy-kettőt, bal lábam közel bokáig süllyed a csúszós-vizes sárban. Most már jobban figyelek, kihúzódunk az út szélére, a sárban ezernyi vadnyom díszlik – vaddisznók, őzek, rókák sietős léptei.

Egy fatörzsre ülve, termetes taplógombák között költjük el reggelinket. Nagyon jólesett a T.-től kapott bundás kenyér. Hétágra süt a nap, de az erdő mélyére csak kevés fény hatol. Kiérünk az erdőből, egy dombcsúcsra, bár errefelé mi ezt is hegycsúcsnak mondjuk. Elkészül néhány közös fotó, bolondozunk a vlogban, partizánszellemben égve vígan menetelünk a Bella ciao… dallamát kántálva.

Egy rozsdás tábla arról értesít, hogy megkezdjük utunk a Palina felé. Valahol itt lépjük át a Tarnavidéki Tájvédelmi Körzet határát. Azt olvastam egy helyütt, hogy a Partizán út célja a Kis-Bükk vagy Ó-Bükk feltérképezése, és persze jelképesen bejárhatjuk azt az utat, amit 1944 őszén a bükki ejtőernyős osztag, élükön Szőnyi Márton parancsnokkal. Valahogy úgy alakult, hogy mi is őszben járjuk a tájat, fel is merül bennem, hogy nem lehetett egyszerű partizánkodni az áruló avaron – minden lépésre falevelek zizegnek a lábunk alatt, apró gallyak törnek két- meg háromfelé hangos reccsenéssel. „Ciao bella, ciao” – talán ők is ezt énekelték, s ugyanúgy kerülgették a számtalan, útjukba eső, kidőlt fatörzset.

A „Palina Erdészház” feliratú tábla a fa testébe nőtt – számtalan hasonlóval találkozunk majd az utunk során. T. vicces megfogalmazásában: „Hiába, a partizánfák megesznek mindent!”

Egy fiatal tölgy úgy áll a többi közt, mint egy táncoló ember, két karja-két ága kitárva, törzse hátrafelé dől, akár egy objektívnek pózoló táncosnő.

Cseres-tölgyes csemetésen keresztül haladunk a végcél felé – beszélgetünk, T. énekszóval is jelzi a vaddisznók felé, hogy térjenek ki az utunkból. Egyébként az erdő kihalt, néhány őzön, madáron kívül semmi más. A vaddisznók nagyon szeretik ezeket a sűrű, menedéket nyújtó fiatal cserjéseket, túrásaik, lábaik nyoma is jelzi, hogy épp az ő földjükön keresztül gázolunk. Egy hangulatos bükkösből hirtelen a Teresznek-völgyben lyukadunk ki, felmászunk az út mellett található magaslesre, beszélgetünk, eszünk-iszunk – csapra verjük a „Passione Ambrá”-t. Egy darabon aszfaltúton megyünk, de visszafordulunk pár száz méter után, mivel a térkép szerint a környéken van egy nevezetesség: román katonasírok. „Az 1944-es felszabadító harcokban elhunyt két ismeretlen román katona sírhelye” – áll a sírfeliraton. Mécsesek, műkoszorúk díszítik a nyughelyet, ezek szerint rendszeresen járnak ide.

A Palina erdészház romos épületegyüttese nem éppen felemelő látvány – mindig is lelombozó, amikor egy jól kiépített rendszer pusztulását látom. Régebben erdőkerülők vigyázták hazánk erdeit, ma pedig szabadrablás és kíméletlen ipari kitermelés folyik. Szerencsére ezen a védett területen nem, de hazánk nagy részére igazak Oravecz Imre szavai:

 

„a fakitermelés jövedelmező tevékenységnek bizonyult,

(…)

így irtották ki fokozatosan a falukörüli szálerdőket,

és helyükre semmit se telepítettek,

sorsukra hagyták a megkopasztott hegyoldalakat, bérceket,

és azok vagy az erózió áldozatai lettek,

vagy benőtte őket a bozót, a cserje,

ami kevés az egykor életet, menedéket adó rengetegből megmaradt,

azt meg elintézték a cigány tolvajok fejszéi,

kik, hogy ne kelljen közben lehajolniuk,

derékmagasságban vágták át a törzseket.”

 

Itt egyébként azt az opciót is választhatnánk, hogy a 6 km-re lévő Borsodszentgyörgy irányába folytatjuk a túrát, de a Partizán út jelölését követve a Csanálos-völgy felé indultunk tovább. Minden bizonnyal ez lehet az a dózerút, amiről az útleírások beszéltek – szabályos, földbe gyalult úton haladunk az erdőn keresztül, alattunk puha szőnyegként viselkedik az avartakaró. Egészen megirigyeltem azt a képet, ami itt készült T.-ről törökülésben. Megpillantunk egy állatot, hátrafelé csavarodó szarvából – a hazánkban nem őshonos – muflonnak tippelem, egy gyors fényképnek köszönhetően ellenőrizni is tudom hipotézisemet.

Valahol itt történik a második eltévedés. Visszamegyünk, s nekiindulunk a meredek hegyoldalnak, inkább vadcsapásnak, mint turistaútnak nevezhető ösvényen. Lassan növekszik az új bükk-generáció a kivágott erdő helyén – néhány hatalmas hagyásfa mutatja, milyen gigászi bükkök állhatnának itt ma is.

Az Ökör-hegy megmászása lebeg a szemünk előtt – pontosabban hullámzik a szemünk előtt, hiszen az Ökör-hegynek csúcsai vannak, fel-le, fel-le... Innen szép kilátás nyílik az erdős vidékre, a fiatal cserjés megint csak kiváló élőhely a vaddisznók számára (nem véletlenül vagyunk a Nagy-hát-sertés közelében), valahol két túrás között kiválasztjuk uzsonnahelyünket, realizáljuk, hogy nem sok maradt már a mobil üzemidejéből – videózás és navigáció együtt gyorsan lemeríti a telefon energiatartalékait. És szembesülünk azzal is, hogy valószínűleg ránk fog sötétedni az úti cél elérése előtt.

Borsodnádasd 6,5 km-re van innen, értesít róla egy tábla. Leheletnyit szürkülni kezd. A Nagy-hát-sertéstől délre járunk, majd erős szürkületben érjük el a Remete-völgy elejét. Hogy jelezzük itt létünk a vadállatok számára, zenét hallgatunk: The Cure – Forest, Lullaby; Editors – I want a forest szól. Kíváncsi vagyok rá, hogy a brit indie erdő ihlette dallamai hogyan rezonálnak bennünk a sötét erdőben. A fenyvesek koromsötétek. Váltva kurblizzuk led lámpám. Aztán felsejlenek a város fényei, elsőként egy rádiótorony jelzőfénye, majd Borsodnádasd gyér utcalámpái. Innentől már hamar elérjük a 25-ös főutat s a budapesti járattal Ózdig utazunk. Egy sör-girosz/hot-dog kombóval lehelünk magunkba új életet. Azon gondolkodom, volt-e már ilyen hosszú gyalogtúrám. Kilométerben valószínűleg már igen, de időben nem hiszem – a reggeltől estig tartó „talponlét” fárasztott ki leginkább. De nagyon is kellemesen. Már várom a következő megmérettetést!

 

Antal József