„Föl-föl vitézek a csatára” – hangzik a tévéből a csatadal, és én vele együtt harsogok. Március 15-öt írunk, s míg az indulót nótázom, gondolatban Marosvásárhelyen, a Postaréten vagyok a székely vértanúk emlékművénél. Barna cserkészingemben és zöld nyakkendőmben büszkén feszítve állok őrt, mit sem törődve, hogy a márciusi nap melege még nem fűti át a vékony vászoninget.
De most a Postarét messze van, a kokárdám is Vásárhelyen valamelyik fiókban honol a zöld nyakkendővel együtt. Most fotel van és tévé, az induló viszont ugyanúgy cseng, és az izgatottság is ugyanaz, mellyel kora reggel a távirányítóhoz nyúlok, nehogy lekéssem az ünnepélyes zászlófelvonást. Aztán, hála a technikának, sorra követhetem, szinte élőben, miként ünnepelnek a világ magyarjai, és büszkén gondolom hozzá a svédországi magyarokat, hiszen nálunk is, szinte valamennyi egyesület valamilyen módon megemlékezik nemzetünk egyik legjelentősebb ünnepéről. És hogy mi is ott vagyunk a sorban, mint a nemzet szerves része, még ha a tévében nem is szerepelünk, dr. Grezsa István miniszteri biztos jelenléte bizonyítja, aki idén együtt ünnepelt a stockholmi magyarokkal a március 15-i megemlékezés alkalmából.
A legutóbbi közgyűlés alkalmával Potápi Árpád államtitkár előadása során próbáltuk megbecsülni, hányan is élhetünk magyarok Svédországban. Mivel sem a svédországi, sem a magyarországi statisztikák nem adnak pontos választ erre a kérdésre, nagyon nehéz felbecsülni ezt a számot, csak azt tudjuk, hogy jóval többen vagyunk, mint amennyit számon tartunk. De mit is vethet a latba ez a pártízezres létszám a 12 milliós Kárpát-medencével szemben? Bennünk, akik nem rég telepedtünk le Svédországban, még biztos elevenen él a „Kárpát-medencei öntudat”, azaz, hogy milyen messzinek és jelentéktelennek tűnik onnan minden magyar szerveződés. Nem arroganciából, felsőbbségi érzésből, de alig lehetett hallani a nyugati diaszpóráról, talán az amerikai magyarság életéből csöpögtettek néha egy keveset.
Kikerülve aztán szinte meghatódva észleltem a svédországi magyarok szervezettségét, nagyon is élő tevékenységét. Így aztán, mikor meghívottként jelen lehettem az első közgyűlésemen, csodálattal és tisztelettel hallgattam végig, mennyi munkát végez nap mint nap mindenki, aki ott jelen van, teljesen önkéntesen, önerőből, munka és család mellett. Az ilyen magas szinten lévő önkéntes munka szinte elképzelhetetlen egy tömbmagyarságban élőnek, ahol azzal rovom le magyarságom iránti tiszteletem, hogy hajlandó vagyok részt venni egy szervezett eseményen. Én persze szerencsés voltam, hiszen szinte már megérkeztem előtt kikövezték az utam, úgy pottyantam belé a svédországi magyarok egyesületi életébe, hogy bár nem sokat tudtam róla, jól szervezettségének köszönhetően gond nélkül, szinte azonnal el tudtam végezni a nekem szánt feladatot.
Ha gondolatban néha még el-el kalandozok is a Postarét felé ilyenkor március 15-én, „visszatérve” büszkén nyugtázom innen, Boråsból: itt is vagyunk magyarok, magyarok vagyunk itt is! És ennek egyik legújabb lenyomatát tartod most kezedben.
Balogh Erzsébet
