„A jó ajándék önmagunk egy darabja. A legjelentéktelenebb ajándék is test a testünkből, lélek a lelkünkből. Példa arra, hogy életünk nemcsak szükségletek láncolata, s hogy életünk legvégső alapja mégse valamiféle elemi és kikerülhetetlen önzés. Bizonyítéka annak, hogy létünk végül is ajándék, amiből futja az ajándékozásra. Tiltakozás, igen, az ajándék tiltakozás is énünk korlátai ellen, akár olyasmit ajándékozunk oda, amire magunknak is szükségünk volna, de még inkább, amikor olyasmit, amit mi magunk is szeretünk, kedvelünk.” Pilinszky János

„Létünk végül is ajándék, amiből futja az ajándékozásra”, idézem a fentiekből, hiszen úgy gondolom, valami hasonló lelkület honolhatott a svédországi magyarság körében ezelőtt húsz évvel, amikor példátlan összefogást és adakozási kedvet tanúsítva, minden elképzelést felülmúlva, egy nagyszabású gyűjtés eredményeként, pár év alatt törlesztették a Magyar Házra, az északi magyarság első otthonára és azóta is legértékesebb bázisunkra felvett banki kölcsönt.

Visszatekintve, méltán lehetünk büszkék adakozó lelkületünkre, az összefogás sikerére, melynek gyümölcsét ma is napról napra élvezzük. De hová tűnt az egykori lelkesedés, a segítő szándék? Hiszen az adakozásra szorulók száma, sajnos, ma sem csekélyebb, miközben az ajándékozó kedv érezhetően egyre csökken. Szegényebbek lennénk, mint anno, és nincs már miből adakoznunk? Vagy nem is gazdasági jólétünk változott, csak anyagi igényünk lett magasabb? Netán az önzetlen adakozás már nem illeszkedik a jelenlegi világtrendbe? Avagy csak az ingerküszöbünk lett magasabb az információözön dzsungelében?

Kétségtelen, húsz év alatt sokat változtunk, és sokat változott a világ, nem csak egyénként, de a közösséget tekintve is mások lettek az igények, a közösségek mindenkori irányítóinak pedig kötelessége, hogy hallgatva az idők változására, eleget tegyenek az új követelményeknek. Azonban egy valamit újra és újra tudatosítanunk kell magunkban, a svédországi magyar közösségi létünk alapját a mindenkori egyéni feláldozás képezi. Legyen szó szabadidőről, szellemi vagy fizikai munkáról, netán pénzbeli segítségnyújtásról. Amik vagyunk, mint szervezet, és amink van, szinte teljes egészében magunknak köszönhetjük, és amit még el szeretnénk érni, vagy amivé közösségként szeretnénk válni, tőlünk függ, rajtunk áll.

Én hiszem, hogy ma sem a segítő szándék hiányzik belőlünk, csak a világ zajában sokkal nehezebb megszólítani és cselekvésre késztetni az egyént. Ezért így karácsony táján mindig hálás az adakozásról, ajándékozásról szólni, hisz ilyenkor erről szól a világ is (akkor is, ha netán másféle érdekeket tart szem előtt), így nyitottabbak vagyunk meghallani a segítségkérést. Decemberi lapszámunk támogatók névsora nem sikerült túl hosszúra, noha a Svédországi Magyar Ifjúsági Központ kölcsöntörlesztése égető szüksége közösségünknek, nem beszélve a kárpátaljai magyarság segélykiáltásáról, de a Híradó is csak felajánlások árán tudja önmagát fenntartani.

„Az ajándék tiltakozás is énünk korlátai ellen”, folytatja Pilinszky.  Kívánom, hogy amit egykor képesek voltunk bizonyítani, és önös érdekeinken felülkerekedve, közösségben gondolkodva, tudtunk egyként cselekedni a segítségkérő szóra, úgy most is, legalább így karácsonyhoz közeledve, képesek legyünk akár korlátainkat feszegetve, vagy talán azt túllépve is, önzőségünket leküzdve a közösségi igényekre és segítségkérésre is figyelni. Abbéli reményemben, hogy ennek eredményéről már a márciusi lapszámunkban örömteljesen beszámolhatunk, kívánok mindenkinek áldott, meghitt karácsonyt és egy még boldogabb új évet!

Balogh Erzsébet