„Jégmadár, jégmadár,
piros fejű kék madár!
Ha szárnyad volt, jégmadár,
gyalogoshoz mért álltál?”          (Sütő András: Advent a Hargitán, részlet)

 

A szerző felvétele

 

Mondom neki, nem tetszett, s magyaráznám is, miért. Jön a válasz: ízlések és pofonok. Hát akkor most hova tovább, párbeszéd? Mert, ugye, a kinek a pap - kinek a papné, az ízlések és pofonok, a miért tetted Pistike ”csak” válasza tulajdonképpen azért találódtak ki, hogy rövidre zárják a kommunikációt.

Akkor mondom monológként, mert mondanom kell. Mert irodalom és színművészet nem lehet az “ ízlések és pofonok” senkiföldje.

Sütő András műveiből válogatott a Rubold-Götz művészpár, s az ebből kerekedett előadóesttel Svédországba is ellátogattak. Székely gyutacs címmel láthatták az érdeklődök szeptember közepe táján.

Dicséretes a szándék, az igyekvés. Leveszem kalapom előttük, mert fehér holló ma az a színész, aki komoly, mély gondolatiságú előadásba meri vágni művészete fejszéjét. Tanúsíthatják ezt eléggé a SMOSZ programszervezői.
Csakhogy: a komoly, nehéz téma az elvárások szintjét is megemeli, ezért mertem azt mondani, hogy nem tetszett, s erre adnak magyarázatot az alábbi sorok.

Székely gyutacs.

Aki ismeri Sütő műveit, az a címet nem érti, aki nem ismeri, az a műsor tartalmát. Sütő - tudni illik - nemcsak szépen ír, hanem szépen is címkézi írásait. Évek – hazajáró lelkek, Anyám könnyű álmot ígér, Vidám sirató egy bolyongó porszemért, Engedjétek hozzám jönni a szavakat, Csillag a máglyán, Egy lócsiszár virágvasárnapja, Istenek és falovacskák, Omló egek alatt, Az ugató madár…. megannyi címbe foglalt poézis. Pár szavas költemény, esztétikai és filozófiai mikrokozmosz, a legügyesebb haiku- költőre is rápirít. Még a legkevésbé poétikus Szemet szóért is irodalmi-nyelvi lelemény. Aki ismeri az erdélyi írót, annak a Székely gyutacs biztosan nem Sütőt juttatja eszébe. Ez a cím nem poétikus, nem esztétikus, s még kevésbé filozofikus. Meg aztán a mezőségi Sütő nem volt székely, s gyutacsnak sem gyutacs. ( Ha már tárgyiasítanunk kell, inkább valami szelep, amelyen keresztül művészetté szublimálódott a túlzott nyomás.) A Székely gyutacs -ot terjesztheti Horváth tanár úr rikkancsként Az ugató madár -ban, de nem lehet a Sütői életmű hordozója.

Szóval, itt kezdődött az én nemtetszésem.

Ennek ellenére szeretettel és nyitott elmével hallgatom Horváth Csongor bevezető monológját, s a magára és nyelvére eszmélő fiatal Sütő András vallomásait.

Aztán hirtelen, mintegy a semmiből, előbukkan Zetelaki Gábor és Árvai Réka “kultikus játéka”. Szövevényes párbeszédük az összefutó idősíkok s egy nagyon abszurd történet gúzsába köti a gyanútlan közönséget. Az Advent a Hargitán második részének mélyvizében találja magát a hallgatóság, s gondolom, velem együtt még sokan igyekeznek partra evickélni. Pedig – ha nem fölkészületlenül ér - milyen tragikusan szép és mélyen emberi ez a történet! A darab a magyar drámairodalom egyik gyöngyszeme, s joggal. Irodalomértők Tamási sokszínű lírai varázslatához hasonlítják, de a Száz év magány, a Godot-ra várva, a Csongor és Tünde is fölsejlik, mint gondolati-dramaturgiai előfutár. Amely műnek már a holdudvara ilyen nagy, hogyan lehessen azt csonkaságában értelmezni? Induljunk ki a realitásból, vagyis hogy a közönség tagjai közül sokan nem ismerik a darabot. A megkapó színészi játék ellenére is csak odáig juthattak a műélvezetben, hogy ha Sütő akkora zseni volt, amekkorának mondják, akkor bizonyára az ő felfogó képességükkel van baj. Mert úgy, a semmiből, a Nagyenyedi fügevirág után, nehéz összerakni Réka és Gábor történetét: a fiú, miután kedvese Stég Antal szeretője lesz, a hóförgeteges szakadékba rohan. Réka ezután húsz kerek évig kaparja tíz körömmel a jeget, szerelemtől és bűntudattól vezérelve, s meg is lesz küzdelme jutalma: Gábor előkerül a jég alól, élő elevenen s fiatalon, a lányt viszont megviselte a sors. A ráncos idős asszonyt Gábor másnak, Réka anyjának hiszi. Ennyi a cselekményes, elmesélhető fele a részletnek. Egyébként szó van sokszemélyes társadalomról, arról, hogy még a legádázabb időket is egyénileg éljük meg, ki-ki a maga testre/lélekre szabott sorsa szerint. S aztán az idő és a megjárt Kálvária (ahelyett, hogy összekovácsolna) kihúzza a közös nevezőt alólunk:

„Nem játszom az ősz hajamat, nem mímelem a ráncaimat. Isten bélyegeként arcomra égett a játék! Nem érted? Nem bírod fölfogni? Veled megállt az idő, de miattad engem kétszeresen is meghajszolt. Mit tudjak most csinálni? Bogozom, közös irányba terelgetem itt a kettőnk útját, amely végleg elválik, ha már csak arra emlékezel, aki voltam.”

Aztán Árvai Rékából Rhédey Claudia, Zetelaki Gáborból Bodor Péter lészen, s a néző beletörődik a sorsába. Én, a magam részéről, már nem aggódom azokért, akik nálam kevésbé jártasak irodalmi ügyekben. Inkább belefogódzom jó szorosan egy mondatba (amely, mellesleg, Makk Károlyé, III. f., 3. jel.), s azon mélázom, milyen aktuális ez a mai magyar közállapotokra:

„Mert akinek anyját erőszakoljak, míg ő szűzi szárnyaival boldogan művészkedik: tudd meg Péter! az ilyen anyámasszony katonája cégéres gazember, férfiúnak pedig szajha!”

Hirtelen heurékát kiáltanék, úgy gondolom, rátaláltam a vezérfonalra: az örök érvényű művészet a mindenkori valóságot értelmezi. A Nagy Romlás akkor is nagy romlás, ha nem Erdélyt, hanem épp napjaink Magyarországát sújtja.
S akkor jön a Feljegyzés 1987. augusztus 10-én.

Ezt már végképp nem értem. A körülöttem ülők legalább igen. Kerek egész a történet. A kisfiúról, akit szájon vágnak, mert magyarul szól, s a nagyapa kétségbeeséséről. Poros úton gyalogol az Advent piros fejű kék madara…. Már nem fölülről látja/láttatja, a tér-idő keresztjéről lefeszített Nagy Romlást…. Szervét Mihály még megpróbálja föltornázni magát valami egyetemes emberire, de akkorra már túl nagy a katyvasz a közönség fejében, s visszahúzza.

Végül, de nem mellékesen, az elmaradhatatlan üzenet: Erdélyben maradni kell, akkor is, ha nem lehet. Hát, kedves társaim az Erdélyt elhagyásban és lelkifurdalásban: mondjuk ki nyugodtan, hogy aki ilyet prédikál, az járjon jó példával elől, s elsősorban gyermekeit tartsa otthon. Ennek irodalmi értéke kevés, emberi hitele annál több lenne, s bizony segítené azt a jégmadarat a röpülésben!

 

Befejezésül ismét hangsúlyoznám: aki kemény fába vágja a fejszéjét, azzal szemben az elvárások is keményebbek. Bárcsak több művész merne elébük állani! Bárcsak többen mernék követni a Götz-Rubold házaspár példáját! Bárcsak többen mernének vállalni küldetés értékű feladatot! Bárcsak Nagy Gáspár vagy Székely János képe is ránk köszönne egyszer egy díszletről! Például.

 

Írtam pedig mindezt egy irodalmi hagyaték tisztább ragyogásáért, a közönségért - bátorításul, s hogy könnyebben célhoz érjen a Nagy Romlásban fogant üzenet. És mert amíg “ízlések és pofonok” a mérce, addig mi értelme van egy szenvedésen érlelt magas művészetnek?

 

Kovásznay Enikő