1956-os magyarok sokan élnek Svédországban, hiszen annakidején a külföldre menekült több mint 200 000 magyarból mintegy 8.000 talált itt új hazára. A svédországi ´56-osok vetették meg a magyar egyesületi élet alapjait, építették fel infrastruktúráját és fogalmazták meg ideológiáját. Becsületes, szorgos munkával, tehetséggel érdemelték ki környezetük megbecsülését emberként és magyarként. Ezek egyike Nyers Andor, mára nyugalmazott mérnök, 1936-ban Pécsett született, ma Märstában élő barátunk, aki a Szabad Magyarok Tömörülésének volt oszlopos tagja, és sokáig volt vezetőségi tag a SMOSZ-ban is. Sorozatunk e fejezetében hozzá fordulunk kérdéseinkkel az 1956-os svédországi magyar menekülthullámmal kapcsolatban Nyers Andor már a kapcsolatfelvélkor hangsúlyozta, hogy az 56-os svédországi jelenlétet nem lehet egyszerű bevándorlásnak nevezni, hiszen mindannyian a kilátástalan otthoni helyzetből egy kényszerű, drámai menekültek. Ez a tény pedig minden kétséget kizáróan döntően befolyásolta a menekülteknek a befogadó országhoz, és az anyaországhoz való viszonyát.

 

 

 

Ezek felsorolásához könyvet kellene írnom! Félig egy nagyvárosban, félig egy akkoriban 2.000 lelket számláló faluban nőttem föl. Mindkét környezetnek meghatározó szerepe volt. Élénk tapasztalatokra tettem szert mind a megszállás (1945) előtti, mind az azutáni időkben.

 

A várost illetően hadd meséljek a pécsi Városi Óvodáról, ahol második évben már szolmizáltunk, kottából furulyáztunk, bábszínházat játszottunk, - még a Pécsi Nemzeti Színházban is felléptünk! A jezsuiták Piusz Gimnáziuma 1948-ig olyan felkészültséget adott, hogy a későbbi általános iskolában szinte alig kellett kinyitnom a tankönyvet... Az 1948-as politikai fordulat nem ért felkészületlenül. Már az úttörő mozgalom sokszor nevetséges megnyilvánulásai megtanítottak arra, hogy kivel lehetett bensőséges, és kivel csak felületes kapcsolatban lenni. A foci, ping-pong, gombfoci, tettyei verekedések (Tettye Pécs észak-nyugati része a Mecsek lábánál) mellett rengeteget olvastam. A magyar klasszikusok mellett négy évvel idősebb bátyám által titokban hazahordott „indexes” könyvek révén több külföldi klasszikussal is megismerkedtem, persze magyar fordításban. A 8 általánost a komádi Május 1 Kollégiumban végeztem. A kollégiumban körülbelül 200 lehetett a gyermekek létszáma, elsősöktől nyolcadikosokig. Már néhány hét ottlét alatt rájöttem, hogy a gyermekek egy részét a „felszabadító” Vörös Hadsereg hagyta maga után, a többiek „eltűnt szülők” gyermekei voltak, meg egynéhány magamfajta, magára hagyott poronty. Tanítóink viszont kifogástalanul jó színvonalúak – mint később megtudtam , száműzöttek - voltak. Ôk is. Hála Nenü (apai nagynéném) gondoskodásának (egyik csomagban „czipô”, a másikban „töpörtyűs pogátsa és háziméz” stb érkezett), ezt az időszakot is testi-lelki épségben átvészeltem. A mezőgazdasági technikumot (állattenyésztési szakon) Szentlőrincen végeztem. Ott is szerencsém volt a többi diákkal egytemben, mert tanáraink többnyire politikailag száműzött egyetemi káderek és más, magas szintű, politikailag kényelmetlen értelmiségiek voltak. Egyedűl a „Diri” volt sötét kommunista annak ellenére, hogy református pedagógusdinasztia sarja volt.

 

A faluról, Szentlőrincről ... A gazdák pragmatikus filozófiája, a falusi élet mássága, azaz szinte korlátlan élménylehetősége kitűnő melegágy volt egy serdülőnek. Milyen jó volt például tizenegy éves koromban Pipás Jani bácsi (anyai nagybácsi) felügyelete alatt levágni egy fél kocsioldal fenyért (kb. ½ m magas, zsenge lucernát). Hazafelé baktatva Baba és Lenke lovaink kötelességtudóan megálltak a Pandúr kocsma előtt, ahová Pipás bátyám néha be-be tért egy fröccsre a napi munka után. (Ha nem volt rá kedve, csak annyit szólt, hogy „nó”, s a lovak szépen hazamentek vele). Félúton megfordult, és félig csodálkozó, félig parancsoló hangon fölszólított, hogy csak kövessem. Nos, kapok egy szörpöt, gondoltam. Bent már több gazda öblögette le torkán a mezei port. „Neköm a szokásost, az öcskösnek meg egy fél decit egy deci szódával!”, szólt a rendelés. Mikor a gazdák kíváncsian felénk fordultak, Pipás bátyám kihírdette, hogy a Bandi öccse egyedül levágott egy jó féloldalnyi fenyért, és „mög is rakta vele a kocsit”. „Nó, emmá’ igen!”, mosolyogtak a gazdák és koccintásra emelték felém a poharaikat. Hát, kérdem én, mi ez után pl. ötöst kapni matekból, ki az a Winnetou, Old Shatterhand és társaik, és ki akár maga Tarzan?

 

Sokan nőttünk föl többé-kevésbé hasonló körülmények között; így a kommunizmus (sajnos) sokakat butító propagandája rajtunk nem fogott. A technikumban, amikor csak tudtuk, röhejes túlzásba vittük például a falak dekorációit: az „Учится, учится, говорил товариш Ленин!” mellett megannyi ügyesen eltúlzott felajánlásokkal, hűségfogadalmakkal, üdvözletekkel fedtük el a tanterem falait. Engem az igazgató kétszer is meneszteni akart, de tornatanárunk, egyben ifjúsági vezetőnk, komoly sportteljesítményeimre hivatkozva kihúzott a pácból. A DISZ-titkárok és elnökök szülei (valamennyien téesz-főnöki vagy más hatalmi beosztásban lévén) kocsiszámra hordták a tanári karnak az „extrát”. Ezen titkárok, elnökök legeslegtöbbje hatökör volt, bár ha csak három érthetetlen szót is motyogtak, megkapták az ötöst. Azért tanáraink becsületére váljék, hogy a „sima” diákok is megkapták az ötöst, ha rászolgáltak, még ha a vásottak közé tartoztak is. Gyakorlati periódusaink alatt volt alkalmam tanulmányozni a szocialista mezőgazdaság borzalmait – és volt mivel azt összehasonlítanom. Mivel az egyetemről mindenképpen le kellett mondanom, a harmadik év végén megjelenő toborzóknál tisztiiskolára jelentkeztem. Nem akartam a szocialista mezőgazdaság hajcsárává lenni.

 

 

Hát, erről megint csak könyvet kellene írnom... Eléggé pontosan ismerve a használatba került fegyverek kezelését és hatását, no meg a harcászat alapjait, azt hiszem, többet mentettem meg a mieinkből, mint amennyit lelőttem a gazfickókból, szerencsétlen orosz katonákból. Estek el itt is, ott is, mint ahogy az ilyesmi előfordul, ha egymásra élessel lőnek. Egy Gabi nevű, ha jól emlékszem, váci gimnazista a térdemen haldokolva kért meg, hogy énekeljem el neki a Himnuszt. Ez nekem azóta nehezen megy fuldoklás nélkül, bármennyire is restellem a fuldoklást. Gabi tizenhét éves volt... 

 

Közemberként azt tapasztaltam, hogy ahol csak kértünk valamit is, segítséget kaptunk. Megesett az is, hogy az emberek a magukat önszántukból megadó orosz foglyok elbújtatását, etetését vállalták mindaddig, amíg ezek biztonságosan el nem tudtak illanni. Soha egy elmarasztaló szót nem hallottam, - bíztatást, az értünk való imádkozásra tett ígéretet azonban igen. Mivel az utcai elsáncolásokat (kivéve a Kiliánt) hadászati szempontból értelmetlen hősködésnek tartottam, inkább portyázó bandákban mentünk oda, ahová kellett, nem ritkán egy-egy „civil” útmutatása révén.

 

A kollektív élmény az ÁVH mérhetetlen gyűlölete volt és az, hogy lesz, ami lesz, de most az egyszer legalább adunk nekik, ameddig csak lehet. Mikor a Szabadságharc megkezdődött, pont húsz éves és egy hónapos voltam.

 

 

 

Mivel szinte kezdetben megértettem, hogy „ennek az egésznek” nem lesz jó vége, november 4-e nem lepett meg. Ez szerintem nem volt fatalizmus, csupán a tényleges erőviszonyok józan mérlegelése, az erőtartalékokról nem is szólva. Abban viszont biztos voltam, hogy történelmet írtunk. Ez elégtétellel és nem kis büszkeséggel töltött el. Mikor már minden veszni látszott, levettem a nemzetőr karszalagot, és november végén a kelenföldi tejüzemből ponyvás teherautóval Pécsre utaztam anyámhoz. Nyugatra menni akkor még eszemben sem volt, de 1957 január tizedikén, késő délután tudomásunkra jutott, hogy kerestek egy ismerős családnál Budapesten (őket adtam meg ugyanis annakidején mint „legközelebbi hozzátartozót” az éjszakai kimenő lehetősége érdekében). Szalontüdőt vacsoráztunk. Jól belaktam, alaposan felöltöztem, és nekivágtam a jugó határnak, mert a rádióban hallottuk, hogy Titó befogadja az arrafelé menekülőket. Jóllakva, melegen öltözve nekivágtam a jugoszláv határnak, ami Pécstől valamivel több, mint 35 km.

 

 

Svédországot csak az Egy nyáron át táncolt című, Arne Mattsson rendezte filmből ismertem, s így némi csalódást okozott látni, hogy nem minden volt úgy, mint a filmben. Nos, bizonyos, nem éppen életbevágóan fontos tekintetben azért volt egy pár dolog, ami majdnem úgy volt. A svédek naivak, de igen kedvesek voltak. Nagy gondoskodással, komolysággal mondták el, hogy Svédországban milyenek a szokások. Általában azt a benyomást keltették, hogy kimagaslóan okosak. Második házigazdám, egy igen buzgó, félértelmiségi szociáldemokrata 1957 őszén elmondta, hogy szabadságharcunkat nyilasok (pilkorsare) és horthysta katontisztek irányították. Válaszomat, hogy én egyetlen egy horthysta katonatisztet sem láttam, valamint azt, hogy a ki nem végzett nyilasok magasan túlnyomó többsége akkor már az ÁVH kötelékeihez tartozott, szánakozó, lenéző mosollyal nyugtázta. Azt is közölte velem, hogy Európát mi majdnem egy új háború peremére sodortuk. Nemsokára el is költöztem tőlük. Gyári munkástársaim azonban megbecsülést érdemlő szociáldemokraták voltak, vállamat veregették mondván, ők is gyűlölik a kommunistákat, jól tettük, amit tettünk. De nem csak ezzel érdemelték ki a megbecsülést: hihetetlenül becsületes, mindenben segítőkész, korrekt emberek voltak – tőlük tanultam meg a munkahelyre időben bemenni, fércmunkát nem végezni (az ilyesmit manapság, sajnos, már csak hírből ismerik, kivéve az én korosztályombéli munkásszármazásúakat). Egyetemista kollégáim (a 60-as évek eljén vagyunk) túlnyomó része csalódást okozott. Nemsokára, 1963-ban, még Amerika-buzi lettem, majd 1965 táján Nixon-lakáj is vált belőlem. 

 

A Szabadság harc alatt és közvetlen azután nem éreztem jóformán semmi traumát, ha a keserűséget nem nevezzük annak. A trauma egyetemista éveimben lett úrrá rajtam, és bizony mindmáig felüti fejét olykor-olykor.

 

 

Hogy nem vesztem el magam és embertársaim számára. Egziszenciát teremtettem magamnak és családot alapítottam, „Szememfénye”, a fiam, ha kicsit akadozva is, de beszél magyarul; kifogástalanul helytáll a munkában és minden más tekintetben is. A többi csak apróság.

 

 

Hát ez egy kicsit fura kérdés, mert 1999-ig az ´56-osok túlnyomó többsége nem igen tehetett mást hazája érdekében, mint elmondani azoknak, akik meghallgatták őket, hogy mi is a szocializmus (hogy tudniillik nem szociáldemokrácia). Persze, voltak ´56-osok, akik Csermanek János követsége ablakain keresztül nézték a tüntető ´56-osokat, sőt, akadt olyan is, aki gyalázó verseket írt róluk. Az ´56-osok nagy többsége becsülettel megállta a helyét és kiérdemelte a barátok, a svéd társadalom elismerését. Mindezt Hazánk javára váló példamutató segítségként lehet felfogni.

 

 

- Kämpa och var tröst! – vagyis: Ember, küzdj, és bízva bízzál!

 

 

Kérdezett: Sántha Judit