Gáthy Miklós laptopján felment a kedvenc irodalmi honlapjára és beküldte legutóbbi versét, majd egy rövid novellát is, amelyet már napok óta javítgatott. Nagyon szeretett írni. Verseket, rövidebb-hosszabb novellákat. Akarta, hogy minél többen olvassák műveit. Szinte minden elalvás előtt arról ábrándozott, hogy könyvesboltok kirakatában látja könyveit, itt-ott képeket, amelyek őt, a sikeres írót ábrázolják. Ezen azután idővel mindig el is aludt. Karinthy Márton könyvét olvasva találkozott a nagyapa, Frigyes, fantasztikus, talán bizonyos értelemben nem éppen egészségre valló gondolatával: „Azt álmodtam, hogy két cica vagyok és egymással játszom.”
„Ez a Karinthy hihetetlen! Micsoda gondolat! Betegesnek is lehetne mondani, de én vállalnám, ha ez a gondolat a sajátom lehetne. Éveket adnék az életemből… éveket!, ha ez az… egymással játszom… az emberek tudatában az én ötletemként lenne ismert. Elég lenne, ha csak a szakmában… Még akkor is, ha ezt betegesnek mondanák.” Ezt a gondolatsort többször átfogalmazta, de a lényeg mindig egy maradt: éveket adnék érte az életemből. Felfedezte, hogy Karinthy Frigyesnek ezt a gondolatát sokan tetszéssel fogadják, de bevallják, hogy még nem találkoztak vele. Ezen felbátorodva baráti beszélgetések alkalmával kipróbálta, hogyan reagálnak rá azok, akik – bár ezt ő nem hangoztatta – úgy értelmezik, mintha ez egy Gáthy agyában megszületett ötlet lenne. Ilyenkor fegyelmezni próbálta magát: szinte tragikus, de Karinthy cicáit egyetlen írásomban, de még beszélgetésekben sem használhatom fel sajátként, mert akkor az plágium lenne. Na, de akkor hogyan legyen?
Éveket…! Én éveket...!
Gáthy megtette a lépést, amit soha nem lett volna szabad megtennie. Ezt ő nagyon jól tudta.
Írt egy történetet, amelyben szinte elsikkadva, de mégis ott szerepelt: álmodtam, hogy két cica vagyok és egymással játszom… Gáthyt másnap elütötte egy autó. Kórházban feküdt kómában. Eleinte újra és újra átélte, amint teste az autó motorfedeléhez csapódik. „Lehetetlen, hogy nem láttam a közeledő autót. Felismertem az emblémáját: Rover.”
„Istenem. Rájönnek-e az emberek, hogy kinek az ötlete volt az a cicákról…?”
Nyolcadszor ültek össze az orvosok, hogy megtárgyalják a kómában fekvő Gáthy további sorsát. Reménytelen a helyzet. Nem ébredhet fel a kómából. Sikertelen volt, bármit próbáltak is tenni a megmentéséért. A konzultáció után egyszerre álltak föl az asztaltól. Papírjaikat csendben rakták táskáikba. Senkinek nem volt további mondandója.
Gáthy Miklósról aznap este kiállították a halotti bizonyítványt. Ötvenhat évet élt. Ebből két évet volt kómában…
Én, aki a fenti sorokat Gáthy Miklós fura esetéről leírtam, az utolsó sor után megdöbbentem: hiszen én ugyanazt tettem, amit Gáthy. Mint aki okot keres, hogy egy történetbe beleszőhesse Karinthy cicáit. Nyolcvanhárom éves vagyok, és naponta vezetek autót. Talán félnem kellene?
Ahogy felderengett a nap, megváltozott a világ. A bükkfák bőrszerű, világosszürke kérgén megcsillant a napfény, az ösvényen párhuzamos vonalpárok sorakoztak egymás mellett – a fák vetette árnyékok játékaként. A karácsonnyal a hátam mögött, a szilvesztertől néhány nap távolságra, zavartalanul bandukoltam a Bükkben. Fekete harkály, holló, csuszka, hegyi fakusz és széncinege kísért az utamon. Kilencszáz méter felé közeledve megjelentek az első hófoltok is. A Bálványon embersereg pihent, hangos jókedvüktől visszhangzott a hegy. Hihetetlenül éles kontraszt képződött az erdő némasága és a csoport túlzott harsánysága között. Aztán lefelé menet újra elhallgatott minden. Helyreállt az egyensúly. Újra hallottam önmagam.
A Híradó a Svédországi Magyarok Országos Szövetségének rendszeresen megjelenő lapja.
A lap célja a Svédországban működő magyar egyesületek éltének bemutatása, a magyar nyelv és hagyományok ápolása valamint a kapcsolattartás az országban szétszórtan élő magyar olvasók között. Az újságot a tagegyesületekben tagdíjat fizető családok térítésmentesen kapják kézhez.
Annak ellenére, hogy a Híradó szerkesztősége önkéntes alapon végzi munkáját, az újság kiadásának költségei – a nyomdai költségek és a postázás – mégis jelentős anyagi terhet jelentenek a SMOSZ számára.
Kérjük, csatlakozz a Híradó Baráti Köréhez, és tagdíjad befizetésével támogasd az újság további megjelenését!
Éves tagsági díj családonként: 100 kr
A tagdíjat a következő számlára lehet befizetni:
Bankgiro 244-1590
Swish:
Nem kapta kézhez a Híradót?
Kimaradt Híradó szám esetén kérjük, értesítsék egyesületi elnöküket. Szerkesztőségünknek nincs módjában az elveszett, vagy nem kézbesített példányokat pótolni.
Címváltozás esetén kérjük, értesítsék egyesületi elnöküket, mert ők állítják össze és küldik el a tagság frissített névsorát a SMOSZ címlista felelősének.
