Itt élek America,

Taksonyban lakom,

Tucsonnak írják itt,

Ez nem az én gondom.

Elmúltam fiatal,

Talpra vagyok magyar,

Mindíg is az voltam,

Nemes szívet takar

A zeke én  hordok

Már vagy tízhány éve,

Itt mindenki ismer,

Így hívnak: Jenőke.

Több, mint ötven éve

Élem az életem,

S mert a magyart töröm,

Eugene itt a nevem.

Itt elvárják tőlem,

Hogy beszélni tudjak,

Bár szerintem elég

Az, hogy rámutassak

Arra amit veszek,

Vagy venni akarok,

Itt összes eladó

Mind csupa magyarok.

Milwaukeeban jobb ha

Így kezded: „Ich möchte”,

De ahol én élek

Azt mondják: „Jöjjön be!

Hol járt, hogy nem láttuk?

Nicsak, hogy lefogyott,

A zekéje is szép,

Pont ahogyan szokott”.

Mosmá’ ami van még

Hátra életemből,

Tanuljak meg angol?

Há, hiszen sose köll.

2007

Maróti László

2020. október 31.

Találatok: 1086

Képzelj el egy olyan világot, ahol, ha fáj a szíved leveszik az alakját puffancsból és csokiból kiöntik, az dobog tovább.   Ha szorongásos állapotok uralnak, odamegy hozzád egy mini-manó, kiengedi a zsákot szorító madzagot és kieresztesz.   Ahol, ha depresszív a hangulatod, száll-szálldogál körülötted egy méhecske és addig döngicsél a füledbe, míg mást már nem érzel, csak azt, hogy érzel.   Ahol, ha fáj a fejed, könnyedén lecsavarozzák és azt mondják: „Ó, itt csak az anya rossz! Gyorsan kicseréljük!”   Ha zártzugú zöld hályogod van, kinyitják és betömik tisztánlátással. Ahol, ha időskorú vagy, nem is értik miről beszélsz, hisz ott mindenki kortalan, gátak nélkül suhannak egymás elméjébe, mint szellem-képes hullámvasút.   Ahol ha légzési nehézségeid vannak, jön egy buborék, gyorsan rácuppan a szádra és olyan mézillatút áraszt.   Ha pedig terhes vagy azt mondják hívd úgy: LEBEGÉS

Antal Viktória

2020. július 03.

Találatok: 1232

Hömpölygött a tömeg a város legszélesebb útján.
Amikor az áradat elérte a legnagyobb teret,  mindenki megtorpant, a karok erősen összekulcsolódtak, az arcok elszántságot mutattak. Ekkor a sokszázezer ember egyszerre kiáltott fel:
– Elég volt ebből!

Akkor aztán mindenki elment haza.

2013. 07. 21.

Maróti László

2020. október 31.

Találatok: 1093

A citerás a Vigadó téren üldögélt, és játszott hangszerén, majdnem minden nap. Ősz hajú, kicsi öregember volt, aki áhítatosan hajolt hangszere fölé, és megfontolt mozdulatokkal pendítette meg a húrokat. Egyszóval, ha a térre tévedt az ember, akkor meghallotta a citera jellegzetes hangját, majd megpillantotta a hang forrását, a kis öreget. Gyerekkoromban, amikor arrafelé jártunk a családdal – például ha az Állatkertbe mentünk –, mindig bedobtam egy 10 vagy 20 forintost a citerája végén lévő perselybe. Mormogva megköszönte, és bólintott egyet, miközben zenélt. A turisták meg-megálltak hallgatni egy kicsit, a nyári hőségben pedig a szomszéd étteremből vizet vittek neki a pincérek. Része volt a térnek, és mindenki, aki rendszeresen megfordult itt, természetesnek vette, hogy ő ott van. Később, kamasz koromban még mindig ott ült, és játszott – akkor fellengzős nemtörődömségből nemigen néztem felé, de mégis eljutottak a fülemig a citerából kicsalt, kissé monoton, de szép dallamok. És tovább gördültek az évek... Felnőttként is időről időre megfordultam a téren, és mindig kitértem a tér bal oldalára, ahol a bácsi ült. Még mindig játszott és játszott, de mozdulatai lassabbak lettek, háta még hajlottabb, haja csupa dér, de a húrok továbbra is zengtek-bongtak. Mivel akkoriban elkezdtem fotózni, egyszer lefényképeztem (2006-ban), mintha ezzel örökre egy fekete-fehér képbe tudnám zárni, és megőrizni az utókornak, és magamnak. A zene nélkül mégsem igazi ez a kép – gondoltam később, csupán egy önkényesen kiragadott pillanat, a hangszer zengése nélkül. Később aztán, amikor újra a térre vetődtem, nem hallottam a citerát, és hiába kerestem a görnyedten ülő alakot – soha nem találtam többé a megszokott helyén, elhunyt, nyom nélkül eltűnt. Manapság, ha a téren járok, néha, mintha mégis hallanám a citera hangját.

Kozsák Rudolf Árpád

2020. július 03.

Találatok: 1233