Korzó

Csépányi László: Anyámnak

Hallottad? Már nem kell félned többet,

Ő már átlényegült. Mardosó pokol

garmadáját magával vitte, ott kerengnek

Most körötte, valahol, súlyos koloncként

Húzva kába asztrálködét a kárhozat

kátránypapírba csomagolt horizontja alatt.

Talán most megérinthet a szó misztériuma.

Meghalt a rémkirály, aki infantilis mimóza maradt,

Csökevényes tréfája hatalmának, de neked

is tudnod kell, szívében álruhában táncolt,

A pislákoló, szégyenlős mécses, részeg

könnyei közt a sors valódi ereje gubbasztott

gúnyosan, mint a kikészített ünneplőruha,

amit még csak magára sem próbált, úgy

dobott sutba. Ez az a pillanat anyám,

amikor feloldhatod súlyos átkodat, hogy

könnyíts a terheken most már hagyd az

örvénybe fúlni az elkóborolt nyájat, elég

most, ha annyit mondasz, hogy

megbocsátasz... Vagy hozzáteheted még,

hogy bocsánat.

: Csépányi László; 2020. július 03.; Találatok: 781

A fiúnak már „nagyon elege volt”, ahogy közkeletűen mondani szokás. Ettől persze valami sokkal erősebb, ellenállhatatlanabb kétségbeesést érzett a saját életével kapcsolatban. Amellett, hogy szülei elváltak, és ide-oda pingpongoztak vele, sehogy sem békült ki a világgal. Érettségi előtt állt, kitűnő tanuló volt, de az egész, előtte kirajzolódó jövő siralmasnak tűnt: egyetem, valami hasznos szak, diploma, szép karrier, aztán szép kocsi, ház, család. Kissé röstellte magát, hogy elveti e társadalom, és az emberek nagy része számára fontos dolgokat. Mert persze szeretett volna otthont, családot stb., csak éppen másképpen. Kortársai szintén hidegen hagyták, a szokványos kocsma-fesztivál-ivás-öltözködés köré szőtt életükkel együtt. Egyetlen vigaszát az erdőjárás, és az indiánok történetének kutatása jelentette számára. Családja furcsa hóbortnak tekintette az USA őslakói iránti érdeklődését, hiszen: „Hol vannak már azok! Elsöpörte őket a fehér ember. Mit érdekel az téged?”