Dr. Palcsó Attila, református lelkipásztor: „Kékvirágos” táborozás és a jelképes tizenkettes

A Kékvirág tábor betöltötte a 22 évét! Az én számomra a tizenkettedik anyanyelvi tábor volt Svédországban ez a 2018-as évi.

 A tizenkettes bibliai szám, a teljességet is jelenti, s a táborral kapcsolatosan személyesen nekem ez most érkezett el, és valóban nagy öröm, hogy tizenkettedszer is ott lehettem. Visszagondolva elmondhatom, hogy ez alatt a tizenkét év alatt egy második otthonra leltem az anyanyelvi táborban, először 2007-től Tångagardén, majd 2013-tól Hällebergán. Az augusztusi első két hét lassan már el sem képzelhető úgy, hogy ne készülnék, és már eleve úgy tervezem a nyarat és a szabadságomat, hogy a táborral számolok, és minden egyéb nyári programomat ehhez igazítom. Azt tapasztalom, hogy nem csak én vagyok ezzel így, hanem, akik egyszer itt voltak, bizonyára hasonlóan éreznek.

 Az évek alatt néhányan, a tábor pedagógusai, vezetői, a szülői segítők és munkatársak is változtak, de mindig jöttek újak, akiket szintén magukkal ragadott a tábor szellemisége és lelkisége és fogalommá vált számukra a Kékvirág Tábor. Pedig „csak egy kék színű virág, ennyi a jelünk”, ahogy énekeljük a tábor himnuszát évről évre, mely néhány éneksor a maga egyszerűségében és alázatosságában mégis az összetartozásunkat, a tábori létet és a magyarságunkkal kapcsolatos történelmi, irodalmi és nyelvi örökséget is jelenti. Ahogy Tompa Anna táboralapító, a tábor két évvel ezelőtti 20. évfordulóján fogalmazott: „az évek alatt a tábor felnőtté vált”. Valóban így van, hiszen kialakult az egyetemes magyarságunk számára egy olyan értékteremtő és értékmentő közeg itt Svédországban, mely túlmutat a svédországi magyar gyermekek és szülők közösségén, megtartó erőt jelent az európai és a világ magyarsága számára, beleértve a Kárpát-hazát is. Miért gondolom ezt? Tapasztalatom az, hogy csak ez alatt a tizenkét éve alatt is felnőtt egy olyan nemzedék, akiken látszik, hogy táborosok voltak, és akikről azt a jó hírt is hallom egyre több helyről, hogy tudják az énekeinket, ismerik a táncainkat, ismerik az ostorfonás, botforgatás, csapásolás szép tudományát. Ismerik magyar történelmünk jeles eseményeit és személyiségeit, tudják, hogy pl. valaha Pozsonyban is volt magyar országgyűlés, ahol Kossuth szónokolt, vagy ismerik Arany Toldiját, Kányádi Két nyárfa c. versét, éneklik az Ismerős Arcok Nélküled c. dalát. Ami viszont még ennél is több, hogy nem csupán ismerik, hanem érzik és átérzik velünk együtt, a felnőttekkel, a szülőkkel és mindenkivel magyarságunk közösségmegtartó erejét, akik egy kicsit is „kékvirágosok” lettek.

A tábor lelkészeként és felvidéki református lelkészként - e mellett még éveken keresztül a tábori film készítőjeként, vagy korábban néptánc tanítóként, röplabda oktatóként, az utóbbi években pedig gitáros énektanítóként Császár Sándor programfelelőssel közösen, vagy akár csoportvezető oktatóként, - azt gondolom, hogy mindenki megtalálhatta a számára legtesthezállóbb feladatot, foglalkozást. Amit maga is szeretettel művel, amit sokszor a szabadidejében sajátított el, de tovább akarja adni a gyermekeknek, a fiataloknak, hogy ezzel is gazdagítsa őket. Jó látni, hogy van egy közös „nyelvünk”, amely gyakran már akkor is érthető és olvasható, amikor még nem is szólunk, csak egymás szemébe nézünk. Így elmondhatom azt is, hogy „kékvirágos” oktatónak, foglakozás vezetőnek lenni, ez azt is jelenti, hogy felelősséggel a legtöbbet adni magadból azt, amit mindenki valahonnan a mennyei létből, Isten ajándékaként kapott, hogy azzal jól sáfárkodjon: azaz ne tartsa meg magának, hanem szeretetből, a haza és magyarságunk iránti elkötelezettségből adja tovább a felnövekvő nemzedékeknek. Ezt nem azért, mert ez a munkahelyed és azért teszed, mert fizetést kapsz érte. Ezt azért teszed, mert ez az életed része: szolgálni azt, aminek te is csak egy ideig vagy gondviselője, sáfára. Mi is csak kaptuk a szüleinktől és ezért életünk egyik legfontosabb küldetése, hogy ezt a lelki és szellemi örökséget tovább adjuk gyermekinknek és a felnövekvő nemzedékeknek.

Jézus tizenkét tanítványa is itt van előttem, amikor a tizenkettes számra gondolok. Azt látom, hogy ez is jelképes jelentőséggel bír, mert ez a mi tanítványságunkról is szól. Hiszen nekünk is meg kellett tanulnunk minden egyes évben a „hogyant” és a „mit”. Hogyan és mit adjunk tovább úgy, hogy az valóban eljusson és valóban a célját betöltse. Ennyi évvel a hátunk mögött elmondhatjuk, hogy nem egyszerű ez a fajta tanítványság a Kékvirág Táborban, de van egy csodálatos segítség, ami vezet, amely mindig kéznél van: az elcsendesedés, egy-egy összekulcsolt kéz, vagy a drága anyanyelvünkön megtanult és elrebegett imádság. Ez mindig „megtalál” bennünket, s nem csupán a reggeli áhítatokon, nem csupán az étkezések, vagy a tábor kezdése-zárása idején, mert a csendes, sokszor a szívünk mélyén Istenhez való fordulásunk, egyben közösséggé való formáltatásunknak, lelki épülésünknek, nemzetté való érésünknek elengedhetetlen tartozékává lett.

A tábor ifi csoportja ebben az évben a március 15-i forradalmi eseményekhez igazodva, azokat megismerve és mélyen átérezve, megfogalmazták a Kékvirág Tábor tizenkét pontját is, mellyel „komoly” fejtörést okoztak a vezetőségnek és az oktató felnőtteknek. Milyen is legyen a következő évek tábora? A központi gondolat mi is lehetett volna más: legyen „szabadság, testvériség, egyenlőség”, és valóban legyen továbbra is szabadságunk a táborban – és nem csak ott - az örömre, leljünk a barátokban testvérekre és tudjunk egy akarattal tenni népünkért és nemzetünkért! Van tehát miért dolgoznunk a jövőben is, közös akarattal és Isten segítségével!

Bodó Emese Tímea: Beszámoló a Kékvirág anyanyelvi táborról

Augusztus elsején érkeztünk meg csoportvezető társaimmal a napsütéses Hällebergába, ahol megrendezésre került a Kékvirág anyanyelvi tábor. Másnap a tábori előkészületekkel kezdtük a napot, a délutánt a jó időnek örvendve a közeli tó partján töltöttük csónakázással és fürdéssel.

Péntek délben megérkeztek az első táborozók. Mindenki elfoglalta alvóhelyét és kezdődhetett a játék, a többiekkel való ismerkedés, barátkozás. Szombaton zászlófelvonással és a himnuszok eléneklésével hivatalosan is elkezdődött a tábor. A gyerekeket korosztályok szerint négy csoportra osztottuk. Én a 10-12 évesek ismeretszerzését segíthettem. Az idei tábor témái között volt Mátyás király, az 1848-as forradalom és szabadságharc, valamint Kányádi Sándorról is méltóképp megemlékeztünk. Az oktatók a tábor ideje alatt minden este összegyűltek, hogy megbeszéljék az aznapi történéseket és a másnapi programokat, ezután mindig társasjátékkal vagy énekléssel zárult a felnőttek számára a nap. A tábor ideje alatt a gyerekek elsajátíthatták a nemezelés és gyurmaékszerek készítésének csínját-bínját, felcsíki és moldvai táncokkal ismerkedhettek meg, megmártózhattak és csónakázhattak a tóban. A hét végéhez közeledve a Ki mit tud vetélkedőn való részvételre buzdítottuk a gyereket, amelyen minden gyerek nagyon ügyesen szerepelt. A tábort színvonalas műsorral fejeztük be, ahol a gyerekek a héten tanult versekből és mesékből elevenítettek fel jó néhányat. A Kőrösi Csoma Sándor Program ösztöndíjasaként nagy segítséget nyújtott számomra ez a hét, abban is, hogy betekintést nyerhessek a diaszpórában élő magyar gyerekek életébe. Nagyon hálás vagyok a szervezőknek és a gyerekeknek egyaránt, hogy ennek a tábornak én is a részese lehettem.

S amíg újra találkozunk, hordozzon tenyerén az Isten!

Sebestyén Marianna:

Izgatottan vártam a Kék virág anyanyelvi tábort, hiszen tavaly nagyon kellemes és emlékezetes élményekkel gazdagodtam. Az idei évben a legfiatalabb csoportot vezettem egy anyukával, Emesével és egy nagymamával, Marikával kiegészülve. A legkisebb korosztály igazi kihívás, ugyanakkor nagyon fogékony az újra, a gyerekek bevonhatók, motiválhatók és könnyen tanulnak. A csapat igen heterogén volt, a négyévestől a kilencévesig, ám mindannyian megtalálták a számunkra legkedvesebb tevékenységet. Csodásan beszélik a magyar nyelvet, s a tábor ideje alatt szókincsük bővült. Természetesen előfordultak egyéni szóalkotások, melyek derűt hoztak életünkbe, s melyet a nyelvújítás vezére, Kazinczy is megirigyelt volna. A gyerekek kedvessége, szeretete és odaadó igyekezete megható volt és egy-egy fárasztó nap után erőt adott.

A sok játék és játékos tanulás mellett legizgalmasabb, legösszetettebb momentumnak egy mese feldolgozását és előadását találtam. Kányádi Sándor: A mindennapi kenyér című meséjére esett a választásunk. A munkafolyamat sokszínű és professzionális volt. Olvasópróba, összeolvasás, gyakorlás, gyakorlás és gyakorlás. Jelmezes próba, díszletekkel, majd főpróba. Már az első lépcsőfoknál akadályba ütköztünk. Bármennyire szépen beszélik anyanyelvüket, korukból adódóan olvasni csak egy-két gyerek tudott. A műhelytitkokat nem szeretném elárulni, annyit viszont mindenképp, hogy csodacsapatom: Artúr, Ádám, Boróka, Evelin, Gréta, Róbert, Sára és Vera egy fantasztikus előadással lepte meg a közönséget. Hálás vagyok nekik. Köszönöm. Remélem, jövőre újra találkozunk!