Több éve nem voltam már a táborban, egyrészt, mert fölöttem is eltelt az idő, „kiöregedtem” a táborozók közül, másrészt, ahogy telik az idő, mind több lesz a munka, a tanulás. A szabadidőnket nagyon nehéz lett úgy beosztani, hogy mindenre fussa. Nagyon sajnálom, mert a táborban szereztem eddigi életem legkedvesebb emlékeit.

Az én tábori emlékeim inkább Tångagärdéhez kötődnek. 

Emlékszem, amikor anyukámmal a tábor felé tartottunk, mennyire vágytam, hogy ott legyünk már. Amikor végre odaértünk, az első dolgunk volt elfoglalni a kijelölt szobát és ágyat választani, hogy a legjobbat kapjuk. Emlékszem, szokásom volt elolvasni, hogy mit írtak a korábbi táborosok az ágyakra, és amikor idősebb lettem, én is rá mertem írni titokban, hogy „itt alszik Tünde” és egy pár szívecskét is rajzoltam. Emlékszem, milyen boldog lettem, amikor mind több és több barát ért végre oda, és hogy minden évben meglepett, mennyire megnőttek egy év alatt. Emlékszem, megbeszéltük a szobatársakkal, mi legyen a szobánk neve, és azután elkezdődött a verseny, hogy melyik szoba takarított legjobban, és melyik kapta a legtöbb boldog emberke jelzést. 

Sok szép emlék jön elő a Kékvirág táborról.

Minden táborban többször is számháborúztunk, és még mindig emlékszem arra, mikor mi, legkisebbek első alkalommal játszhattunk, milyen stratégiát választottunk, hogy nyerjünk. A csapatunkban Julika és én voltunk a legfiatalabbak. Nagyon boldogok voltunk, hogy a nagyok minket is beválasztottak, és attól való félelmünkben, nehogy valamit rosszul csináljunk, egyszerűen bemásztunk egy dúslombú bokorba, és ott kuksoltunk egész játék alatt. Csak a végén másztunk elő, rengeteg szúnyogcsípéssel, karcolással a bőrünkön, de megérte, mert győztessé lett a csapatunk, és mindenki kettőnket dicsért, hogy milyen ötletesek voltunk. 

Szerettünk az igazán minden komfortot nélkülöző padláson (a szerszámos szoba és a „dühöngő” fölötti rész) lenni, ahol olyan jókat lehetett beszélgetni, tulajdonképpen ott tanultuk szövögetni a barátság szálait. Esténként ott maffiáztunk. De ott volt a Rémségek Palotája is, míg kicsi voltam, nem igazán rajongtam ezért, csak miután én is szervezője, rendezője lettem e játéknak jött meg a kedvem hozzá.

Emlékszem minden énekre, melyeket együtt énekeltünk az étkezések után, hogy megköszönjük a szakács néniknek, bácsiknak munkájukat.

Emlékszem, milyen óvatosan kellet lemenni a tóhoz, hogy nehogy tehén trágyába lépjünk, és hogy mennyire kellemes volt a víz a meleg napokon. 

Szép emlékem az, mikor a Ki-mit-tud-ra készültünk a barátaimmal és sokáig gyakoroltunk, míg mindenki megtanulta a táncot melyet be akartunk mutatni. Egy vicces tánc volt, és nem tudtuk, tetszeni fog, vagy sem a közönségnek, de amikor mindenki állva tapsolt, tudtuk, hogy megnyertük őket. Ki mit tud?, öttusa, néptánc tanulás, kézművesség, játékok, történelem, kirándulások, éneklés, diszkó, mind-mind jó emlékek a táborból. A titkos levelezés volt a kedvencem. Az izgalom, amikor kihúzták, hogy ki legyen a titkosod, az első levél, a találgatás, hogy vajon ki lehet, és a még nagyobb izgalom, amikor megtudtad végül, hogy ki is volt az. Hiányzik nagyon. 

Sok mindenre emlékszem a Kékvirág anyanyelvi táborról, és minden emlék szép. Remélem, elmúlik ez a korona vírus, hogy minél több gyerek elmehessen a táborba, hogy ők is olyan csodálatos emlékeket kaphassanak, mint én. 

 

Tünde (21)