Amiről most írni szeretnék, az nagyon-nagyon régen történt, olyan régen, hogy nyugodtan kezdhetném úgy is, mint egy mesét: volt egyszer, hol nem volt…
Gyerekkoromban nagyon ritkán nyaralhattam a szüleimmel. Nem mintha nem szerettem volna, de akkoriban és ott, ahol éltem, a felnőttek csak minden negyedik évben vehették ki nyáron a szabadságukat.
A Tanügyi Szakszervezet több éven át nyaraltatta a Kolozsvárhoz elég közeli Sztánán a tanügyi dolgozók gyerekeit. Fiúkat, lányokat külön-külön csoportokban. Egy-egy alkalom két hétig tartott. Egymás után két éven keresztül nyaraltam én is ebben a táborban. Számomra különösen az első, az 1953-as évi tábor volt nagyon mozgalmas, szórakoztató. Azon év augusztusában rendezték meg ugyanis Bukarestben a IV. Világifjúsági Találkozót (ezt mindenki rövidítve, VIT-nek emlegette), ahova 111 országból 30.000 ember gyűlt össze. A találkozóra nagyon lelkesen készülődött a rendező ország. Minden valamire való középület homlokzatán ott virított az országzászló, és a találkozó jelmondata: Békéért és barátságért. Üdülő táborunk programja is a találkozó jegyében alakult. A sztánai vasútállomás nem volt nagy, sem forgalmas, a menetrend szerinti gyorsvonatok nem álltak meg ott. A találkozóra viszont különvonatokon utazott a közönség, és valahogy úgy alakult a menetrend, hogy a Magyarország felől naponta áthaladó VIT vonat nem csak megállt, hanem körülbelül 20 percet, fél órát várakozott is. Mi, táborozók minden alkalommal kivonultunk a találkozóra utazók köszöntésére, ünneplőbe öltözve, mely sötétkék rakott szoknya, fehér matrózblúz, nyakunkba kötött piros úttörőkendőből állt. Ez utóbbi különös szerepet kapott a vendégek fogadásánál.
A VIT házigazdái, szervezői kitalálták, hogy a találkozóbarátság körjátékává avatják egyikét a román falusi esküvőkön szokásos táncnak, éneknek. Ez lett a Perinita, magyarul Párnácska. Mind a tánclépés, mind az ének szövege nagyon egyszerű volt, így játszi könnyedséggel megtanulható. Ezzel fogadtuk mi is a vendégeket, és a fesztivál helyszínén lépten-nyomon mindenki. Egymás kezét megfogva kört alkottunk, sétalépésekkel, énekelve elindultunk. Egy lány/fiú, kezében a háromszögletű úttörő-nyakkendőt vagy egy zsebkendőt lobogtatva szintén elindult a körön belül, a körben menőkkel ellentétes irányban:
Cine joaca perina, cu perinita mea? Sa sarute gura mea, gura gurita. La-la-la-la-lala-la, stb (Szabad fordításban: Ki akar párnácskát játszani, az én párnácskámmal? Az csókolja meg az én számat, szájacskámat, lalalala, stb).
A kör közepén táncoló aztán kiválasztott valakit a körből, annak nyakába akasztotta az úttörőkendőt, vagy zsebkendőt, s attól fogva behúzta a kör közepébe. Ott összefogódzva egyet-kettőt fordultak, a kendőt leterítették a földre, mind a ketten rátérdepeltek, és összepuszilkodtak. A kezdőtáncos kiállt a körbe, a bent maradó meg elindult párt választani. A VIT alatt nagyon népszerű lett ez a játék, a mi csapatunkban aztán igazán osztatlan sikert ért el, hiszen közülünk senki nem volt 13 évesnél idősebb, és ez volt mindnyájunk életében az első alkalom, hogy felnőttes játékban nem csak részt vehettünk, de mi irányítottuk, tanítottuk azt a sok idegennek. A fesztiválozóknak is tetszett a táncos-énekes, puszilkodós fogadtatás: hálából elárasztottak bennünket jelvényekkel. Sok értékes tárgyam eltűnt életem folyamán, de a majdnem 70 éves jelvények még most is megvannak, unokám kalapjába tűzve várják, hátha megérik a VIT 100 éves évfordulóját!
A második sztánai tanügyi tábor azért emlékezetes a számomra, mert immár a nagylányok csoportjába kerültem. A nagylánycsapat legidősebbje már majdnem 14 éves volt! Abban az évben vettem részt először olyan komoly beszélgetésen, ahol megvitattuk, közülünk kinek van már ideálja, ne adj isten, szerelme! A beszélgetés az otthoni dolgokra vonatkozott, a táborban nemigen volt választék hímnemű lényekből. Férfi volt a tábor igazgatója, és a tornatanár. Mindkettő valóságos aggastyán: legalább 40 évesek! Messziről ugyan láttunk egy-két fiatalembert, de sokra nem mentünk vele, a távolság miatt azt sem tudtuk megítélni, jóképűek-e vagy sem. Egyetlen fiú volt a közelünkben, és tarthatott érdeklődésünkre számot: Janika, az egyik szakácsné 16 éves fia. Az anyja amolyan konyhai kisegítőnek hozta magával. A külalakjára nézve teljesen hétköznapi fiatalember észbeli képességeiről nem volt alkalmunk meggyőződni, mivel egyetlen szót sem szólt egyikünkhöz sem, de hát teljesen mindegy volt, okos-e vagy sem! Fiú volt, és ez volt a lényeg! Szegénykémnek nagyon kínos lehetett a rengeteg lány figyelmének központjában lenni! Nekünk viszont jót tett a jelenléte, mert mindnyájunkat arra ösztönzött, hogy mindig szépen felöltözve, rendesen megfésülködve érkezzünk az étkezésekhez, ahol, és amikor találkozhattunk vele. Azért valljuk be, nem sok fiú mondhatja el magáról, hogy több heten keresztül egyszerre legalább 30 lány sóhajtozott utána folyamatosan!
Szép emlékek ezek, de azért hálás vagyok, hogy nem maradt ki az életemből a svédországi Kékvirág táborok sok-sok színes élménye! Remélem lesz még benne részem!
Tóth Ildikó néni
