Május este volt. Egy elrejtett padon ültünk, a parkban. A jázmin illata szállt a magasban, és jól lehetett érezni a kellemes illatot. Az ég tele volt csillagokkal, melyek úgy fénylettek, mintha versenyeznének, melyiknek van erősebb fénye. A tavaszi este megnyitotta az érzelmeinket.  

– Sosem éreztem még ilyet!– suttogta.
– Nem merem elmondani, mit érzek irántad – mondtam sietve, mintha nem lenne időm várni tovább.
– Ha azonban kimondod, akkor valamilyen módon megsemmisül. Nincsenek szavak rá.
Finoman megcsókolta az arcomat.
– Ne csináld. Tudod, hogy mit mondtam – húzódtam arrébb.
– Veled akarok lenni egész este – mondta, s megfogta a kezemet.
– Tudod, hogy tíz órakor nekem otthon kell lennem.
Ott ültünk a csendes tavaszi estében. Tudtuk, hogy már nincs sok időnk hátra, haza kell mennünk. Olyan érzés volt, amit nem lehet elfelejteni. Lehetett érezni a fák illatát, meg a virágszirmok illatát. A fehér virá­gokat még látni is lehetett, ott kint a sötétben. Mindjárt elkezd világosodni, csak pár óra, és már világos van. Jó lenne itt maradni, gondoltam, amikor mellettünk a bokrok elkezdtek mozogni. Valami volt odabent. Mind a ketten odanéztünk, és tűnődtünk, hogy vajon mi lehet az. Aztán egy fehér-fekete mancs nyúlt ki a bokorból. Egy macska volt. Lenyújtottuk a kezünket és ő félénken odacammogott s elkezdett hozzánk dörgölőzni.
Emlékek kezdtek visszajönni a gyermekkorból. Bárcsak ott lehetnék mint hatéves kicsi lány, nagymamáéknál. Akkor nagyon jó volt az életem, és nem kellett gondolnom sok mindenre, csak az állatokkal lenni, és szaladgálni az unokatesóimmal a kertben. Az a macska úgy nézett ki, mint a nagymamáék egyik macskája. Fekete-fehér pöttyös, sovány, és puha szőre volt. Még a személyisége is olyan volt, kedves és szerény. Mindig ő volt a kedvenc macskám a nyolcból. Eszembe jutott, amikor a frissen kikelt kukoricáson átszaladtunk, és nagymama nagyon mérges lett.
Hiányzik az az időszak. Vagy amikor a kukoricát morzsoltuk, és mindig ott játszottunk a kutyákkal. A kutyák közül egy szürke volt a kedvencem. Egy pumi. Sokszor ott volt mellettünk, amikor lementünk a kertbe. Mindig mellettünk ugrándozott és a göndör rövid farkát jobbra-balra csóválta és ugatott. Nagypapa mindig metszette a szőlőtőkéket, és mi gyerekek ott ültünk, és szedret, meg málnát ettünk.
Sok minden megváltozott már. Bárcsak visszamehetnénk abba az időszakba!
Az idő már gyorsan elszaladt. A gondolataimban a macska már felugrott a padra, az ölembe, és elkezdett dorombolni. A fehér szőre látszott a sötétben.Érezni lehetett, ahogy melegítette a lábaimat. Itt tudtam volna maradni egész este. Nem akartam még hazamenni. Itt akartam maradni egész este a hideg fűben. Érezni lehetett a párás levegőt, hogyan kezdett sűrűbbé válni. Kezdett hidegebb lenni. Felálltunk a keskeny piros padról, és csak a hosszú keskeny út látszott. A fűzfa levelei rányúltak az útmentére. A tó majdnem eltűnt a sok fától, de még mindig lehetett hallani a békák brekegését. És ahogy beugrottak a vízbe, mint a vízcseppek. Holnap már lehet, nem jöhetünk ide vissza, mert nem engednek. Gyorsan eltelt az idő, most, ezen az estén. Az óra máris tíz óra tíz percet mutatott, de még csak néhány lépé­sünk volt az Öregotthonig.

H. Anna (13 éves)