Tudtam, hogy a busz három percen belül el kell induljon az állomásról. Az a busz, amelyen voltam, pont akkor indexelt be, mikor már ott állt a másik busz. Sietnem kellett, a karórámra tekintettem. Öt óra múlt négy perccel. Kicsit pánikoltam, mivel egy percem volt elérni a buszomat. Nem volt szerencsém, a két busz között nagy volt a távolság és ez azt jelentette, szaladnom kell, ha el akartam érni a járatot.

Lihegtem és kifújtam magamat. Teljesen vizes lettem. A szívemet a torkomban éreztem dobogni. Olyan volt, mintha valamilyen kötél szorított volna, és nem tudtam levegőt venni. A táskámba nyúltam, kiszedtem az asztma sprémet, a számhoz tartottam, és egy mély levegőt vettem be.
A lihegés közben elkezdtem mosolyogni, mert elértem a buszomat és nem kellett az esőben állnom. És Anya várt rám. Bármikor jöhettem, de meg akartam lepni, mert nem látogattam meg őt sok ideig.
Hangosan rezgetett a busz, miközben gurult. Kinéztem az ablakon, az esőcseppek folyamatosan, ritmikusan kopogtak. Kattogó hangokat lehetett hallani, ahogy nekicsapódtak az üvegnek. Nem láttam élesen, mivel a cseppek az üveghez voltak tapadva. Egy homályos képet láttam csak és a színek összemosódtak.
A busz kerekei egyre gyorsabban kezdtek gurulni. Elhagytuk a piros táblát és azon gondolkodtam, hogy hogyan fogom az anyámat köszönteni. Nagyon régen voltam nála. A fejemet lehajtottam és megpillantottam a nárcisz bokrétát a kezemben. Anyára emlékeztetett, mivel mindig volt otthon nárcisz. Ez volt a kedvenc virága.
Felemeltem az orromhoz, és egy nagy levegőt vettem. Olyan volt, mintha egy meleg nyári napon egy réten járnék. A virágok kedvesen rám néztek és csalogattak a szép színeikkel. Mindenféle szín volt. Sárga, kék, piros, fehér.
– Gyere ide, szagolj meg, és vigyél haza! – suttogták.
Legszívesebben az egész rétet hazavinném, de az lehetetlen volt. Mindegyiknek volt egy kedves kinézete és illata.
Egy zaj kezdett hangosabban és hangosabban terjedni a fülemben és a végén kinyitottam a szememet. Kinéztem az ablakon, és hunyorítottam a szememmel, hogy élesebben kilássak. Házakat láttam sorban, egymás után jöttek. Annyira gyorsan száguldottunk, hogy elszédültem és a házak színei összemosódtak. Ezek a házak Tótoskertben voltak, ami azt jelentette, hogy a következő megállónál le kellett szállnom.
Felálltam és megfogtam a kapaszkodót, ami ott volt az ajtó mellett. Körbenéztem, hogy ne felejtsem ott a táskámat, de a hátamon volt már. Egy idős nő ült a busz hátuljában és egy fiatal férfi, aki 20 év körülinek nézett ki. Biztos a nagyija volt.
A buszsofőr erősen fékezett és majdnem elestem, de belekapaszkodtam a sárga, nárcisz színű kapaszkodóba. Ahogy kiléptem a buszból, kinyitottam a fekete ernyőt, és a fejem fölé tartottam, mert kicsit még csepergett az eső. A busz felzúgott és elindult. Hátranéztem és láttam, ahogy lement a nap. Szép és békés látvány volt, mint Anyu.
Megfordultam és kinyitottam a kicsi, sötétzöld kaput. Beléptem, és a könnyeim hullani kezdtek. Mikor odaértem, letérdepeltem, és odaraktam a virágot a sírja mellé.