- Tapasztalatom szerint szinte minden rangú, rendű és természetű emberrel hangot tudsz találni.
Ha valaki először találkozik veled, akkor azonnal úgy érzi, rokon lélekre talált. Mindig így volt ez, s ha igen, akkor szerinted mi a titka?
- Kedves vagy, és örvendek, hogy így érzed. Nincs titkom. Egyszerűen: szeretem az embereket. Soha nem elemeztem a viselkedésemet, de azt hiszem, azt, hogy ilyen vagyok, azt édesapámnak köszönhetem. Az ő életfilozófiája hatott rám: ”Vesd el előítéleteidet. Minden ember érték a maga nemében. Függetlenül a társadalmi pozíciójától, foglalkozásától, képzettségétől. Ne ítélj, hogy ne ítéltess! Hagyj magadnak időt arra, hogy az emberek megmutathassák neked az értékeiket.” Ilyen közhelyeket mondott nekem, valahányszor megpróbáltam – szerinte – elhamarkodott véleményt mondani valakiről. Megtanultam kivárni. Nem lettem úgynevezett emberismerő, de ráérzek az emberekre. Amúgy eléggé gátlásos alkat vagyok, lehet éppen ez a tulajdonságom segített abban, hogy ráérezzek az emberi lélek sebezhetőségére. Még a legmagabiztosabb ember sem mentes az érzékenységtől.
.jpg)
- Nagyon szeretem múltidéző írásaidat éppúgy, mint a gyermekeknek írt meséidet. Olyan természetesen és közvetlenül osztod meg az olvasóval az emlékeid, a gondolataid, hogy azt hinné az ember, szinte semmi erőfeszítésedbe nem kerül. De tudjuk, hogy épp ez a legnehezebb. Hogy van ez nálad, hogyan éled meg az írást, hogyan tudatosulmindaz benned, hogy mi motivál?
- Örvendek, hogy tetszenek szerény írásaim. Őszintén szólva, még most sem nagyon hiszem el, hogy amit csinálok, azt értéknek találhatja valaki. Hiszen tulajdonképpen néhány iskoláskori irodalmi pályázaton való részvétel, meg a rokonsággal, baráti körömmel folytatott intenzív levelezés az egyedüli ”írói hátterem”. De még ez sem mondható bíztató erőgyakorlatnak, mivel nagynéném nem egyszer kritizálta leveleimet, mert szerinte úgy írok, ahogy gondolkozom: csapongva. Természetesen tudom, mi késztetett arra, hogy írni kezdjek. Az egész az unokáim születésével kezdődött. Régebben is érdekelt családunk története, a múlt, de most, idősödő koromban mértem fel és tudatosult bennem, hogy a szélrózsa minden irányába szétszóródott családunk rokoni kapcsolatainak észbentartásával már a gyermekeimnek is problémája van, az unokák meg végképp nem tudnak semmit a gyökerekről.Legidősebb unokám négy évesen került Svédországba. Neki még voltak - ha elmosódottan is - emlékei Kolozsvárról. De itt, Svédországban született unokáim már csak turistaként láthatják a mi kedves helyeinket. Elsősorban az ő érdeklődésüket szerettem volna felkelteni szülőhazám iránt.
Az én életem meghatározó élménye volt az anyai nagyszüleimnél töltött idő. A honvágyam szorosan az ő birtokukra, környezetükre szűkült az idők folyamán. A birtokot otthon maradt unokatestvéreim eladták, és én elkezdtem leírni a gyerekkori emlékeimet. Így, ahogy mondani szokták, két legyet ütöttem egy csapásra: kiírtam magamból a kínzó honvágyat és egyúttal kevés ízelítőt nyújthattam unokáimnak unokatestvéreimmel megélt gyerekkori élményeimből.
- Gondoltál-e arra, hogy megírd saját életed eseményeit, buktatótit, örömeit?
- A családom számára mindenképpen rögzíteni szeretném a múltban velem történteket. Persze nem önéletrajzra gondolok, mert ha magamról kell írjak, akkor ”leállok”, nehezen fogalmazok.
Ijesztő ez a rohamos fejlődés, egyik napról a másikra tűnnek fel újabb és újabb technikai csodák és mennek feledésbe óhatatlanul múltunk, sőt közelmúltunk kedves tárgyai, emlékei. Az otthoni, megszokott környezetben talán nem annyira feltűnő ez a folyamat, mint itt, a technikailag fejlettebb nyugaton.
Mikor valaki elkezd visszaemlékezni, és főleg írásban rögzíteni ezeket az emlékképeket, nehezen - vagy talán nem is lehet elzárni az emlékek folyamát. A gondot éppen a bőség zavara okozza. Mindenképpen válogatni kell, mert nem biztos, hogy minden emlékkép rögzítésre érdemes. Habár egyre többen bíztatnak éppen arra, hogy igenis aprólékosan, a látszólag kicsi dolgotat is megemlítve írjak életünkről.
- Sok mindennel foglalkozol; néha az az érzésem, hogy mindenütt ott vagy, ahol a közösséget szolgálhatja az ember. Beszélj arról, hogy hol, miféle közösségi munkáknak voltál és vagy cselekvő részese a svédországi magyarok között. Hogyan kerültél az Őrszavak vezetőségébe, s mióta tanítasz a nyári táborban?
Miért tartod fontosnak ezt a munkát?
- Elsősorban az egyházi tevékenységemet említeném. Egyik alapító tagja vagyok a Sölvesborgi Magyar Protestáns gyülekezetnek, amely hivatalosan 1991-ben alakult meg. A kezdetek óta ellátom a felügyelői feladatokat. A Svédországi Magyar Protestáns Gyülekezet Egyháztanácsa 1991-ben titkárának választott, ezt a feladatot azóta is ellátom. Később1994-ben a Svédországi Magyar Nyelvvédő Egyesületnek, néhány év megszakítás után az Őrszavak-Custos Magyar Nyelvvédő Egyesületnek lettem a titkára. Mikor második unokám óvodás korúvá érett, a Kristianstadi Magyar Egyesület keretében létrehoztam egy játszóházat. Kéthetente tartottunk foglalkozást: tanítottam magyarul játszani a gyerekeket. Ezek a találkozások sok örömet nyújtottak, de sajnos, egészségügyi okok miatt abba kellett hagynom a rendszeres foglalkozást. Az anyanyelvi táborban akkor kezdtem el dolgozni, mikor már vihettem magammal az unokáimat. Tulajdonképpen velük és miattuk kezdtünk el óvodáskorúakkal is foglalkozni. A tábor szervezőinek is voltak hasonló korú gyerekei, unokái, így állt össze a kis csapat. Oktatásukhoz felhasználtam a játszóházban szerzett tapasztalataimat. A tábori foglalkozásokból unokáim régen kinőttek már a kezem alól, de mindig jön utánpótlás; ennek örvendek, hiszen a kicsik jelenléte teszi családiassá a táborunkat.
2008-tól elvállaltam a Híradó gyerekrovatának a szerkesztését, és tudósítója vagyok a Nyugat-Európai Országos Magyar Szervezetek Szövetsége negyedévenként megjeleő online újságának, az Őrszavaknak is.
Minden olyan munkát fontosnak tartok, amely magyarságunk fenntartását, gyökereink ápolását szolgálja
- A svédországi magyar ifjaknak és gyermekeknek rendezett szavalóversenyek sok gyermeket és felnőttet megmozgattak. Az évek során együtt örülhettünk a gyönyörű teljesítményeknek, és annak is, hogy az évről-évre visszatérő gyermekek közül sokan szinte hihetetlenül sokat fejlődtek. A tőled immár megszokott lelkesedéssel és alaposággal készíted elő ezeket a versenyeket, és valami nagy-nagy szeretettel”vezényled le” őket. Nem is beszélve azokról a gyönyörű ruháidról, amelyek csak megerősítik az emberben, hogy személyedben művelődésünk Tekintetes Asszonyával van dolgunk. Hogy jött létre ez a verseny, és ennyi év távlatából mi az, amit leginkább fontosnak tartasz elmondani a tapasztalataidból?
- A verseny kiírásának az ötlete Veress Zoltán író barátom, egyházunk hajdani főfelügyelőjének az érdeme. Az enyém a megvalósítás. Amikor meghírdettük a versenyt, nem gondoltam, hogy teljesen magamra maradok a szervezéssel, rendezéssel. Hogy így történt, abban nagy mértékben belejátszott egyrészt az, hogy nem igazán sikerült gyümölcsöző együttműködést kialakítanom a svédországi hivatásos magyar tanárokkal, másrészt az az eltökéltségem, hogy ha már elkezdtem valamit, ami a magyar gyerekeknek jó, azt nem hagyom abba csak ezért, mert nehézségekkel jár a szervezés. Eddig több, mint 150 gyeremek és ifjú vett részt a megmérettetésen.
Olyan büszke vagyok ezekre a gyerekekre, ifjakra, mintha mind a sajátom lenne! Nagy öröm, hogy ennyi év után még mindig van érdeklődés a rendezvény iránt.
Az alkalmi ruháim különben nem csak neked tetszenek. Amikor először öltöttem magamra a magyaros stílusú estélyi ruhámat, az akkor hat éves Oscar unokám elismerően mondta: -”Mama, te most olyan vagy, mint egy tudós nő”. Lám-lám, mit tesz a ruha!– mondom én.
- Mesélj kicsit a családodról s arról, hogy honnan s hogyan kerültél Svédországba.
- Erdély fővárosából, Kolozsvárról kerültem Svédországba, 1987-ben. A ”hogyan” kérdésre is egyszerű a felelet: vonattal, Norvégiába szóló vízummal ellátott útlevéllel. Ha azt kérdezted volna, hogy miért? Erre a kérdésre adott felelettel oldalakat tölthetnék meg. Szerencsére nem kérdezted. A Kolozsváron maradt három felnőtt gyerekem, vejem és Balázs nevű unokám két évvel később csatlakozhattak hozzám. Fiatalabbik lányom már itt talált svéd élettársra, az ő frigyükből született Oscar és Tünde, akik mindketten szorgalmas résztvevői a Híradó meseíró versenyének. Legfiatalabb unokám Viktor, Levente fiam gyereke is gyönyörűen beszél magyarul, remélem ő is megszereti a anyanyelvi táborunkat.
- Mi az, amire a legbüszkébb vagy, ami igazi elégtétellel tölt el?
- Mint a legtöbb anya, én is a gyerekeimre vagyok büszke. Arra, ahogyan megállják a helyüket az életben, hogy együtt sikerült minden nehézséget, bajt legyőzni. Unokáim magyar tudására, magyar érzelmeire, iparkodására, jó magaviseletére.
- Nagy tapasztalatod van és sokat tudsz az emberi természetről. Hogyan látsz bennünket, svédországi magyarokat? Van-e az itteni magyar életnek olyan sajátossága, amit kiemelnél?
- Svédország területileg közel kétszer akkora, mint a történelmi Magyarország; az idekerült magyarok szétszórtan élnek az országban. Főleg a nagyvárosokban és az azokhoz közeli településeken, ipari központok közelében telepedett le a történelmi Magyarországról különböző időkben, különböző okokból kifolyólag ideérkezett magyarság. Ezen embercsoportok között egy a közös nevező: a magyar nyelv, a magyar származás. De családi, nevelési, politikai hátterük merőben eltérő. Ez az a sajátossága a svédországi magyaroknak, amely említésre, sőt tanulmányozásra érdemes. Valamilyen módon rávenni ezeket a csoportokat, felkelteni az érdeklődésüket egymás sorsa iránt, arra, hogy közeledjenek egymáshoz, akarjanak találkozni, ismerkedni egymással. Megnyitni, egyengetni ennek az egymásra találás lehetőségének az útját nevezem igazi, (magyar)embert próbáló feladatnak. Próbálkozások történtek már, ha nem is látványos eredménnyel. Remélem, fel tudtam kelteni valakinek az érdeklődését erre a ránk váró feladatnak a megoldására.
- Van-e olyan tapasztalatod, felismerésed, amit szívesen megosztanál másokkal?
- Van egy mottóm, amit megosztanék minden olyan lelkes magyar emberrel, aki önzetlenül dolgozik a magyarság fennmaradásáért. Nagyon igaznak érzem Dag Hammarskjöld svéd politikus mondását, mely szerint “ a magányt nem az teszi rettenetessé, hogy nincs, akivel megosztanám a terheim, hanem az, hogy nincs akinek a terhét elvállalhatnám”.
Jó lenne, ha mindenki, mielőtt elkezdene bármilyen közösségi munkát, tisztázná önmagával azt, hogy amit csinál, nem csak a köznek, de saját magának is jó.
Bármi motiválja is, úgy kezdjen bele ebbe a munkába, hogy előre tudnia kell:
- ezért a munkáért nem kap fizetést, ellenkezőleg, sokszor a saját zsebéből kell fedezzen kiadásokat, de ezt a kívülállók nem hiszik el neki;
- munkáját a legritkább esetben ismerik el;
- a munkatársain kívül a legritkább esetben köszönik meg fáradozását.
- munkáját nagyon gyakran kritizálják, és a legtöbbször pont azok, akik az égvilágon semmit sem tesznek azért, hogy jobb legyen;
- sokszor megsértik, nem értik meg, nem méltányolják, - még azzal is számolni kell, hogy esetleg kigúnyolják;
- ha mindezeket tisztázza magában, és mégis úgy határoz, hogy dolgozni kezd, akkor tegye azt folyamatosan, amíg egészsége engedi.
Újabb idézettel szeretném ezt a témát lezárni, amelyet Brunszvik Teréz, Martonvásár Úrnője, a magyar óvodai oktatás megalapozója, Beethoven ”halhatatlan kedvese” mondott: ”Tedd mindig a jót, mit szíved sugall, de hálát ne várj érte, úgy folyamatosan boldogíthatsz és boldog lehetsz.”
- Köszönöm a beszélgetést!
Tóth Ilona
