Most induló sorozatunkban bemutatkozik a Svédországi Nyelvápolók Egyesületének vezetősége. A kapcsolatfelvétel megkönnyítése, az Egyesület munkájának jobb megismerése végett a Híradó következő számaiban a vezetőség egy-egy tagja vall életéről, munkájáról, célkitűzéseiről.

Az Egyesület alapvető célkitűzése az anyanyelv megőrzésének, ápolásának elősegítése Svédországban. A Szülők Iskolája elnevezésű, évente megrendezésre kerülő találkozónk azt a célt szolgálja, hogy illetékes szakemberek segítségével megbeszéljük a gyermeknevelés, az anyanyelv megőrzésének, fejlesztésének mindenki számára fontos összetevőit, örömeit és gondjait.

A tångagärdei nyári anyanyelvi táborunk pedig nagyszerű alkalom gyermekeink számára, hogy mind érzelmileg, mind szellemileg élménydús, családias közösségben gazdagodjanak.

Kérünk mindenkit, akit érdekel a munkánk, tevékenységünk, hogy hívjon bennünket, írjon nekünk! A szülőket szeretettel várjuk a Szülők Iskolájába, a gyermekeket pedig augusztusi táborunkba.

 

 

 

2002 júniusában költöztem családommal Svédországba. Azelőtt Sopronban éltünk, a férjem ott dolgozott röntgenorvosként. Részint szakmai fejlődés, részint valamivel több kereset reményében érdeklődött nyugati álláslehetőségek iránt. A Magyar Radiológus Társaságon keresztül értesült arról, hogy Svédország, s azon belül Nyugat-Göta régió radiológus és patológus szakorvosokat keres. Így, szervezett körülmények között jött ki dolgozni 12 társával együtt. Uddevallában kapott olyan állást, ami tetszett neki, s így telepedtünk le itt, immáron hét és fél esztendeje.

 

 

 

 

Két gyermekünk van, a tizenhét éves lányunk gimnáziumba jár, a fiúnk pedig az általános iskola nyolcadik osztályát végzi az idén. Én általános iskolai tanárként végeztem biológia-technika szakon, de csak pár évet dolgoztam a szakmámban. Először a gyermekek, később egyéb körülmények miatt döntöttünk úgy, hogy otthon maradok a családi tűzhelyet őrizni, a hátországot biztosítani a család számára. Ez különösen akkor vált fontossá, amikor ideköltöztünk.

Természetesen elkezdtem a nyelvet tanulni, egy év múlva az angol nyelvet is felvettem, de a legfontosabb feladatomnak mégis azt éreztem, hogy a családnak nyugodt otthont biztosítsak. Sokmindent kellett ellensúlyoznom a gyermekeim számára, elsősorban az otthon maradt családtagok( nagymama, nagypapa stb) és a barátok hiányát. Jobban élünk, anyagilag sokat haladtunk előre, de az otthon maradottak mindig hiányoztak nekünk. Mikor a gyermekeim kicsit nagyobbak lettek, a Munkaelosztó támogatásával óvónőnek képeztem át magam a göteborgi egyetemen. Tanulmányaim befejezése után állast kaptam, s azóta kisgyermekekkel dolgozom, amit nagyon szeretek.

 

 

 

Svédországban nagyon jól érezzük magunkat, csak a barátaink s a rokonok hiányoznak nagyon. Emiatt utazunk haza, Magyarországra, nyaranta, s töltünk otthon legalább egy hónapot, hogy feltöltődjünk, s együtt legyünk a szeretteinkkel.

Természetesen itt is találtunk barátokat, s ezt elsősorban az Egyesületnek, illetve a tábornak köszönhetem. A magyar szó, a hasonló gondolkodás nagyon hiányzott. A kultúrát is meg akartam őrizni, illetve továbbadni a gyermekiemnek, de ez egyedül nagyon nehéz volt. Szerettem volna találkozni olyanokkal, akiknek hasonló korú gyermekeik vannak, s így az esetleges találkozásokat ők is élvezik, szorgalmazzák. Így találtam meg Tompa Annát, s az anyanyelvi tábort, ahova már a második itt töltött év után jelentkeztünk. Mivel a gyermekeim akkor még kicsik voltak, s én is szabad voltam egész nyáron, jelentkeztünk mindhárman, s részt vettünk a számunkra első táborban. Én pedagógusként, a gyermekeim táborlakókként.

Azt hiszem, egy csodát éltünk át akkor! Végre találkoztunk olyan emberekkel, akiket eddig nagyon hiányoltunk az életünkből, s úgy éreztük, megtaláltuk a helyünket Svédországban. Mindhárman barátokra tettünk szert, ezek a barátságok azóta is tartanak. Jó tudni, hogy nem vagyunk egyedül, mindig van itt is olyan ember, akire számíthatunk, akitől tanácsot kérhetünk, vagy akivel egy jót beszélgethetünk.

Az első táborozásunk végére nagyon elfáradtunk, de azt hiszem, ha akkor megkérdeztek volna bennünket, abban a pillanatban újra kezdtük volna azt a nyolc vagy kilenc napot. A tábor varázsa egész évben kísért bennünket; alig vártuk a következő nyarat, hogy mehessünk megint!

Jó néhány táborban részt vettünk a következő években, aztán jött két év, mikor rajtunk kívülálló okok miatt nem tudtunk menni. Időközben a gyerekek is megnőttek, s a lányom lassan kinőtt a táborból, a fiam pedig nem akart egyedül menni. Ezért voltam nagyon boldog, mikor tavaly elhatározta, hogy a nővére nélkül is részt vesz a foglalkozáson s szerintem maradandó élményekkel feltöltődve jött haza. Így természetesen az idei nyaralásunkat is úgy kell időzítenünk, hogy Magyarországról visszaérjünk a tábor kezdetére, mert neki csak a táborral lesz teljes a nyár.

 

 

 

A Nyelvőrzők Egyesületébe épp a tábori munkám révén kerültem. Mivel állandó tagja voltam a tábornak, teljesen természetes volt, hogy kibővítsem a tevékenységemet, így eleget tettem Tompa  Anna felkérésének és tagja lettem Nyelvőrzők Egyesülete vezetőségének. Feladatomul a pénztárosi tisztséget kaptam, e tevékenység mellett feladatom a szülőkkel való kapcsolattartás, így meg lehet engem keresni ügyes-bajos dolgokkal, illetve nálam lehet jelentkezni a táborba. A munkámnak ezt a részét nagyon szeretem, a pénztárosi tevékenység az egyesület elnökétől való nagy földrajzi távolság miatt kicsit nehézkesebben működött. Így tavaly, 2009-ben a tábor zárásakor megtartott közgyűlésen pénztárosi tevékenységemtől ugyan megváltam, de a levelezés, a kapcsolattartás továbbra is az én feladatom maradt.

 

 

 

Szerintem nagyon fontos az Egyesület a munkája; sokat segít az itt élő, nyelvüket megtartani akaró magyaroknak és gyermekeiknek. Nagyon nehéz megtartani a kultúránkat, a nyelvünket idegen országban, főleg, ha nincs a környékünkön magyarajkú ember, mint nálunk, Uddevallában. Szerintem  az Egyesület által létrehozott Szülők Iskolája  remek lehetőség nekünk, szülőknek, hogy gyermekneveléssel kapcsolatos előadásokat hallgassunk, megbeszéljük a hallottakat, valamint véleményt cseréljünk. Együtt talán könnyebben találunk megoldást mind az egyéni gyermeknevelésben jelentkező, mind a körülményeinkből származó közös gondjainkra.

 

 

Mint azt már említettem, nagyon nehéz dolog kétnyelvűnek lenni egy idegen országban. Sokat küszködünk ezzel mi is. Számunkra természetes, hogy itthon, a családban magyarul beszélünk egymással, s csak akkor váltunk nyelvet, ha svéd vendégeink vannak és tekintettel akarunk lenni rájuk. Mikor hét évvel ezelőtt ideköltöztünk, mindent megtettünk annak érdekében, hogy gyermekeink svéd nyelvtanulását segítsük. Még Magyarországon beszereztünk svéd nyelvű videókat, zeneszámokat, könyveket, s amikor csak lehetett és a mi nyelvtudásunk megengedte, akkor gyakoroltuk velük a svéd nyelvet. Aztán teltek az évek, s rádöbbentünk, hogy a svéd nyelvet a gyerekek úgyis megtanulják az iskolában a társaiktól, illetve a tanároktól; a mi feladatunk, hogy megőrizzük a magyar nyelvet számukra, s a magunk számára is. Azonkívül biztosak voltunk benne, hogy ha a magyar nyelvet alaposan megtanulják, akkor sokkal nagyobb lehetőségük van arra, hogy a svéd nyelvet is jól elsajátítsák. Az egyetemi tanulmányaimból is emlékeztem, hogy milyen fontos a gyermekeknek az anyanyelv! Így váltottunk, s már nem kimondottan a svéd DVD-ket gyűjtöttük, hanem a magyarokat, s szigorúan a magyar nyelv az itthon, a családban használatos nyelv. Felfedeztük, hogy a gyerekek nagyon gyorsan tudnak alkalmazkodni, váltani egyik nyelvről a másikra, ha szükséges. Azt is fontosnak tartottuk, hogy ne csak megőrizzék, hanem fejlesszék is a magyar nyelvtudásukat, hiszen gyermekek még, s nagyon sok magyar szóval nem találkoztak eddigi életük során. Ebben csak mi felnőttek, szülők tudunk segíteni nekik. Sajnos, nincs a környékünkön magyar tanár, így ez is az én feladatom lett. Rendeltem magyar tankönyveket, s tanultunk magyar helyesírást, nyelvtant, kevés irodalmat. Sajnos, a történelem kimaradt, már nem jutott rá idő. Ezt ellensúlyozandó, igyekszünk minden évben egy új országrészt megismertetni velük Magyarországon. Minden nyáron hazautazunk, s legalább egy hónapot otthon töltünk. Ilyenkor lehetőség nyílik egy kis történelemtanulásra is, s természetesen azokra a találkozásokra, amiket egész évben hiányolunk - a nagyszülőkkel, a barátokkal. Úgy gondolom, attól, hogy ők magyarnak érzik magukat Svédországban is, csak többek, s gazdagabbak lesznek. Itt szeretnék valami nagyon jó lehetőséget megemlíteni.

Leányom 10 éves volt, amikor kiköltöztünk, és gyakran hiányolta a barátait, akik otthon maradtak Sopronban. Minden nyáron találkozik ugyan velük, de ez nem elég számára. S azonkívül néha arra is panaszkodott, mennyire más itt az iskola, biztosan nehezebb, mintha Magyarországon tanulna. Ebben az időben találkoztam egy szavalóversenyen Tångagärdén Tölli Balázs úrral, aki a soproni Berzsenyi Dániel Evangelikus Líceum igazgatója, és aki felajánlott egy csereprogramot. A program lényege, hogy magyar ajkú gyermekeket fogadnak a gimnáziumban egy-két hétre. Az elszállásolás egy olyan családnál történik, amely később maga is kiküldi gyermekét Svédországba. A szülőknek csak a repülőjegyet kell megoldaniuk.

E lehetőséggel élve lányom két évvel ezelőtt tíz napot töltött a soproni gimnáziumban, s a barátnője ugyanígy jöhetett 10 napra az itteni általános iskolába. Azt hiszem, mindkét kislány sokat gazdagodott e lehetőség kihasználása által. A lányom ízelítőt kaphatott az ottani gimnázium életéből, s rádöbbent, hogy ott többet kell tanulniuk a gyermekeknek... Maradandó barátságokat is kötött, a „cserekislány” pedig itt, Svédországban megerősítette angoltudását, s szintén megismerhetett egy számára ismeretlen oktatási rendszert. A svéd iskolaigazgatók szívesen fogadnak cserediákokat ,gyakorlatuk is van benne, hiszen más országok iskoláival is van kapcsolatuk. Szerintem érdemes kihasználni ezt a lehetőséget. Ha valakit ez érdekel, Tóth Ildikónál lehet érdeklődni a csere megoldásának módjáról. 

 

 

 

Egyelőre itt élünk, s dolgozunk. Én nagyon boldog vagyok, hogy hét év után végre elkezdhettem dolgozni. Itt mindenünk megvan, amit az ember kívánhat magának, az anyanyelvi tábor révén barátokat is szerezhettem. A szívem mégis haza, szülőhazámba húz, szívesen költöznék vissza, ha a gazdasági helyzet megengedné. Idős szüleinknek is szükségük lenne ránk. Szóval, ez a kettős érzés van most bennem, s nem tudom mit hoz a sors. Szeretnénk biztonságban felnevelni a gyermekeinket. Közben igyekszünk gyakran hazautazni, segíteni a szüleinknek, s persze feltöltődni, együtt lenni az otthoni barátainkkal.

 

Kérdezett: Tóth Ilona