„Taníts minket úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk.”

(Zsoltárok könyve 90. fejezet 12. vers)

A hírekből áradó információtömeget, rémisztő képeket látva a mottóbeli ige jutott eszembe, amikor Svédországban is elkezdődtek az előkészületek a pandémia fogadására.

Ismeretlen a kórokozó viselkedése, mai napig is látunk, tapasztalunk a fertőzéssel kapcsolatos elképesztő és sajnos halálos szövődményeket, amivel szemben tehetetlenek vagyunk.

Munkám során – aneszteziológus- és intenzív terápiás szakemberként – hozzá vagyok szokva a gyors állapotváltozásokhoz, azonnali döntésekhez és ahhoz, hogy az eredmény kézzel fogható.

Egyetemi klinikán dolgozva komplex esetekkel, speciális és nehéz helyzetekkel nézünk szembe igencsak szűkös intenzív osztályos kapacitással. A nagy nyomás ellenére idáig nem panaszkodhattunk az eredményeinkre, köszönhetően a jól képzett, lelkes szakembergárdának, akikből kevés van, mert nem mindenki bírja ezt a tempót vagy nem sokáig.

Na, ebben a helyzetben tört ránk a világjárvány!

A mesterséges lélegeztetésre, intenzív ellátásra alkalmas helyek számát csak úgy lehet megtöbbszörözni, hogy átszervezzük az ellátást, osztályokat költöztetünk át és elkülönítjük a COVID-19-ben szenvedő betegek ellátását a nem fertőzött betegekétől.

A posztoperatív (operáció utáni) részleg idén őszre tervezett átköltöztetése az újonnan épült kórházba akuttá vált. Az osztály szakmai vezetőjeként gyakorlatilag két nap alatt kellett megszervezni a költöztetést úgy, hogy az a betegellátást ne befolyásolja.

Amint említettem, a hirtelen helyzetváltozás és az azonnali, hathatós megoldás megtalálása, kivitelezése nem áll tőlem távol, de ami ebben a 48 órában lezajlott, az valóban egy bravúros csapatmunka volt.

A szekrényemben találtam néhány méter „akademiska-kék” szalagot, és mielőtt az első beteg megérkezett a műtőből néhány, a kollegáim felé intézett köszönő szó kíséretében, felavattuk az új osztályt.

Közben ment a klinikai munka és érkeztek a COVID-fertőzött betegek, ki milyen súlyossági stádiumban. A fertőző osztályra vették fel azokat, akik még nem igényeltek magasabb szintű ellátást, akik pedig lélegeztetésre szoruló állapotba kerültek vagy művesekezelés vált szükségessé, azokat az intenzív osztály vette kezelésbe.

Közben új ügyeleti sorokat kellett szervezni a meglévők mellé. Minden egyéb területen – pl. képzések, kutatás, konferenciák – megállt az élet.

A szakemberhiányt átcsoportosítással, gyorsképzéssel oldották meg. Műtősnők is beálltak segíteni a fertőzött betegek ápolásába, más kórházak dolgozói is bekapcsolódtak az embert próbáló munkába, közben még mindig mentek a műtőink teljes gőzzel.

A helyzet napról napra, óráról órára való változását az osztályok közötti szoros kapcsolattartás révén tudtuk és tudjuk uralni. Időnként a technikai eszközök (pl. videokonferencia) segítenek sokat a helyzethez való alkalmazkodásban.

Már hetek óta hétvégente is – ha éppen nem ügyelek – készenlétben vagyok folyamatosan, ha a szükség úgy hozza, segíteni tudjak. Volt rá példa, amikor kellett.

Fegyelmezetten zajlik a munka, de érezhető, hogy fáradunk. Vannak beteg kollegáink, nekik virágot küldünk, telefonon érdeklődünk hogylétük felől, és üzeneteiket papírra vetve kifüggesztjük, hogy a többiek is lássák az üdvözlő és köszönő szavakat.

A nyári szabadságokat is visszavonták. A reakciók különbözőek: van, aki megérti, van, aki felháborodik.

Frusztráció afelett, hogy nem tudjuk, mi lesz.

Jelenleg daganatsebészet és életmentő műtétek zajlanak, de az országos adatokat nézve Uppsala a legelső a műtéti számok tekintetében.

Változik-e a vírus, újra támad-e, meddig tart? – kérdések, melyre senki sem tud pontos választ adni.

Arról nem is beszélve, hogy nem ismerjük a hosszú távú következményeit a szervezetre nézve. Utólag rakhatjuk csak össze a puzzle-darabkákat.

Egy biztos, ennek a helyzetnek is vannak pozitív hatásai. Figyelmeztetés, hogy nem minden természetes, amit kapunk, és amink van. Az, hogy van erőnk felkelni, dolgozni, ajándék. Hogy van ételünk és fedél a fejünk felett, szintén az. Különösen karanténban levőknek jelent megpróbáltatást a közösség hiánya, tehát az, hogy vagyunk egymásnak, az is ajándék, csak élni kell vele és megbecsülni.

Kedvenc művem Madách Imre: Az ember tragédiája. Az ebből származó idézettel kívánom, hogy tanulva a ránk szakadt helyzetből, ismét találkozhassunk és örülhessünk még sokáig egymásnak!

 

„Mondottam ember: küzdj és bízva bízzál!”

 

Uppsala, 2020. május 03.

 

Írta: Herczeghné Juhász Edit