A Svédországi Magyarok Országos Szövetségének lapja
 

SZERENCSE FIAI

Lakatos Mihály író, költő, újságíró Szent István-napi szónoklata, amely szeptember 27-én hangzott el a Magyar Házban

Mi, magyarok, a szerencse fiainak, Isten kegyeltjeinek mondhatjuk magunkat. Persze tudom, ha végigtekintünk történelmünk folyásán, számos periódus alkalmas a fenti kijelentés cáfolatára, de mindent egybevetve, ha őszinték akarunk lenni magunkhoz, nem mondhatunk mást. Történelmünk lényegesen nagyobb részét fedi homály, mint amekkora a napsütötte sávra esik, de mivel emberi tapasztalat szerint minden mindennel összefügg, a ködök ködének mélyén, valahol Ázsiában is életrevaló, talpraesett nép lehettünk. Mert hát a köd népei közül nem mindenki ért ki a fényre. Mi igen.

A hosszú ázsiai előjáték után Európában is letettük a névjegyünket (ennek nem mindenhol örültek), és ezer évvel ezelőtt egy olyan államnak raktuk le az alapjait, amelyre a nálunk nagyobb múltú és született európai népek azóta is kénytelenek odafigyelni (ennek nem mindenhol örülnek). És alapító szent királyunknak ebben múlhatatlan érdemei vannak. Mert térben könnyű egy országot gyarapítani, újabb és újabb tartományokkal kiterjedtté tenni. Ehhez csak fegyverek kellenek, elegendő férfiú, és elegendő erő a férfiúi karokban. De időben is kiterjeszteni egy országot – na, itt kezdődik az államférfi. És ez az ország, ha megfogyatkozva is, ha időnként térdre állítva is, de immár ezer éve áll. Kiállta az idő próbáját.
Mert István tudta, hogy nem elegendő megvonni a határokat, legyőzni az ellent, és hadakkal megrakni a várakat. Attól még egyetlen terület sem lesz ország, pláne nem haza. Azzá csak a test, a lélek és a szellem együttes munkája teszi. Ezért hát törvényt adott neki és hitet, hogy a test munkájának irányt szabjon.
Nem véletlenül beszéltünk isteni csodáról fentebb. Hogy a szent király nem csupán mában és holnapban gondolkodott, jól mutatják a fiához, Imre herceghez írott intelmei. Mai szóval: használati útmutató, recept országfenntartáshoz. Nézzünk körbe a térségben: találunk még egyetlen uralkodót is a környékünkön, aki a XI. században rendszerbe foglalt útmutatót hagyott volna hátra népének, amelyben a szó szoros értelmében megnyitotta az utat a jövendő felé? Na, ugye. Mondom én, hogy a szerencse fiai vagyunk. Volnánk. Mert azért bizonyos időközönként végigsöpör rajtunk a nemzeti elmúlás lélekpusztító, megbetegítő gondolata.
Talán egy figyelmesebb újraolvasás során megtalálhatnánk az ellene való orvosságot is. István ugyanis a megmaradás alapjaként egyértelműen a hit megtartását nevezi meg. Ezt követi az egyház megőrzése, és a köztünk és Isten között közvetítő papság megbecsülése. Hogyan is állunk manapság e kérdésekkel? Hiszünk még Istenben és megtartjuk az ő parancsolatait? Megőriztük az egyházat, megbecsüljük a papságot? Hát, igen... Szóval a gyógyszer meglenne. Kérdés: a beteg be akarja-e venni.
Ha István gondolatait, országról és uralkodásról való elképzeléseit közelebbről is meg szeretnénk ismerni, érdemes szemügyre vennünk a már említett intelmek tartalmát.
Nem lehet nem észrevenni, hogy az intelmek mind számukban (tíz van belőlük), mind struktúrájukban a tízparancsolatot követik. Az első három – akárcsak a tízparancsolat esetében – az Isten és ember közötti viszonyt szabályozza, a további hét az emberek egymás közötti kapcsolataihoz akar fundamentumot nyújtani. Hogyan bánjon a király a főurakkal, hogyan kerülje el a zsarnokká válás csapdáját, aztán meg a manapság sokat idézett, és tudatlanul, de leginkább tudatosan elferdített értelmű hatodik intelem, amely a vendégek befogadásáról és gyámolításáról rendelkezik. A vendégeket pediglen azért kell befogadni és gyámolítani – mondja a király –, mert: „különb-különb példát és fegyvert hoznak magukkal, s mindez az országot díszíti, az udvar fényét emeli, s a külföldieket a pöffeszkedéstől elrettenti”. Ez teljesen világos és ma is értelmezhető okfejtés: a vendégek új tudást és új termékeket hoznak, elviszik az ország és a vendéglátás jó hírét, színesítik az ország életét, s nem utolsó sorban, az effajta bánásmód elnyeri a külföld tiszteletét. Arról azonban szó sincs, hogy a király hagyná, hogy az ország életét, hitét és szokásait fenekestül felforgassák, vagy hogy idegen testként, párhuzamos társadalomként ékelődjenek be egy másik nemzet testébe. És még azt is mondja: „Mert az egy nyelvű és egy szokású ország gyenge és esendő.” E mondatot manapság a multikulturalizmus hitvallásaként lobogtatják egyesek, és a kontextusból kiszakítva valóban annak is tűnhet. De mi, akik ismerjük a kontextust is, tudjuk, hogy egyáltalán nem az. Főként azért nem, mert István nem Bábelt, hanem Magyarországot, a magyar államot kívánta megalapítani. Kós Károly „Az országépítő” című regényében olvashatjuk, hogy amikor hírül viszik a királynak, hogy a nép haragosan és ér­tet­etlenül fogadja a papokat, mert nem érti a nyelvüket, magyar papok pedig nincsenek, István ezt feleli: „Az iskolákba parancsolok nektek magyar fiúgyermekeket. De aki szolgáló idegen nemzetű pap három esztendő múlva nem szól a mi nyelvünkön a mi népünkhöz, azt kihajtom ez országból...” Hát ennyit az egynyelvű ország esendőségéről.
Az nyilvánvaló, hogy István egyáltalán nem volt könnyű helyzetben. Persze ahhoz képest igen, hogy míg az Úr a semmiből teremtette a világot, neki azért a keze alá dolgoztak az elődei, köztük az apja, Géza fejedelem. Mert az államalapítási szándék már az apánál is kiviláglik, és halála előtt nem véletlenül akarja a fiára ruházni a hatalmat Koppány helyett. A fiúnak pedig az apa által létrehozott „nyersanyagból”  kell a magyar királyságot felépíteni. De ez a nyersanyag meglehetősem heterogén. István helyzete azért volt különösen nehéz, mert egyrészt fiatalember volt, kevés harci és igazgatási tapasztalattal, másrészt a magyarság életében ekkor keletkezett egy hatalmas vallási, kulturális, civilizációs és történelmi „repedés”, amit csak azok azonosíthattak a szokásos belső torzsalkodások egyikeként, akiknek a tekintete és gondolkodása nem lépett túl térben a saját kunyhóján, időben pedig a holnapon. István nem tartozott ezek közé. Államférfiúi kvalitásai segítették abban, hogy megérezze: a repedés két oldala közül az egyik hamarosan és végleg el fog süllyedni a múltban, s vele együtt az is, aki e térfélen tanyázik. Ezért tartotta küldetésének, hogy népét, ha kell: tűzzel-vassal a jövendőt jelentő térfélre terelje. E terelés sokkal könnyebb lett volna, ha egy egységes nemzetről lett volna szó, de nem ez volt a helyzet. Vegyük számba, hogy kikből is kellett neki megteremtenie az egységes magyar királyság alapját: még mindig törzsi megoszlásban élő magyarokból, keresztény hitre tért magyarokból, pogány hiten maradt magyarokból, németekből, avarokból, székelyekből és besenyőkből. S ha ez nem lett volna elég, mindezen népeknek megvoltak a saját, rendszerint önfejű, a hatalmukat féltő, s a királyi hatalomra féltékeny nemzetségi vezetőik, grófjaik vagy vajdáik. A dolog azzal tetőzött, hogy ezzel a társasággal el kellett fogadtatni nemcsak az új hitet, hanem azt is, hogy ettől kezdve egy központi kormányzatnak, királyi akaratnak egységesen alárendelve kell folytatniuk az életüket. És azt, hogy a hatalma csorbát szenved, minden idők embere rosszul fogadja.
Az,  gondolom, mindenki
számára világos, hogy ilyen
premisszákkal a szelíd meggyőzéssel, kerekasztal-beszélgetésekkel, okos érveléssel végrehajtott államalapításnak semmi esélye nem lett volna. Jött hát, aminek jönnie kellett: véres csaták a pogányokkal, várostromok, felnégyelések, száműzetések, szemek kitolatása, fogaknak csikorgatása. Mindig rosszul hangzik, ha azt mondják: a cél szentesíti az eszközt. De valljuk be férfiasan: valami efféle történt ezekben az időkben. A cél teljesült, az eszközök nem voltak szentek, de aki felhasználta őket, végül az lett.
Hogy István karizmatikus ember lehetett, ahhoz kétség sem fér. Uralkodásának eredményeit talán a legveretesebben Kós Károly foglalja össze a már említett regényében: „Nagy rendet és békességet tartott az országban a király. Mert erős volt és hatalmas, és kemény, mint a sziklakő. Mindent tudott, mindent meglátott, és súlyosan ütött az ökle meg a korbácsa, és éles volt a kardja. Tisztelték és félték minden népei, engedelmesek voltak, és mukkanni nem mert ellene senki sem. De tisztelték és félték a szomszédos országok és birodalmak is mind, mert gazdag volt a magyarok országa aranyban és ezüstben, legelő állatokban és szolgáló népekben meg katonákban. És nem volt immár más úr az országban, csak egyedül István király.” S a nagy művet attól kezdve évszázadokig egyben tartotta a pápa által Istvánnak küldött Szent Korona – teszem hozzá én.

Az okos ember azonban nem elégszik meg az egykori nagy cselekedetek megismerésével, a nagy elődök tiszteletével. Mindezeken túl az is foglalkoztatja, hogy mi az a tapasztalat, tanulság, esetleg minta, amit ő a saját jelenlegi éle­tében alkalmazhat, aminek hasznát veheti, ami méltó a követésre.
Tekintve, hogy István királyunk éppen ezer évvel ezelőtt vitte véghez tetteit, megállapíthatjuk, hogy az ezer eléggé kerek szám ahhoz, hogy egy rövid számvetést végezzünk, s mint a Szent István-i életmű haszon­élvezői szembenézzünk napjaink kihívásaival is. Sajnos nem egy unalmas korban élünk, hanem egy olyanban, amely kifejezetten sarkallja az embert arra, hogy megpróbálja megvizsgálni, elemezni és távlatok mentén elrendezni korunk jelenségeit. Az elmúlt években sokan és sokszor hasonlították már korunkat a Kr. utáni 5. évszázadhoz, amelynek legjelentősebb eseménye Róma bukása volt. Kétségtelenül mutat hasonló jelenségeket a két korszak még a laikus ember számára is, az pedig ma már nyilvánvaló, hogy a legszembetűnőbb hasonlóság az, hogy mindkét korban gigantikus szellemi-lelki-kulturális-gazdasági válságsorozattal kellett szembenézniük az európai népeknek. Most azonban, szűkebbre véve a szemhatárt, inkább azzal foglalkoznék, hogy nekünk, magyaroknak, van-e tanulnivalónk az ezer év előtti történetből, van-e a Szent István-i életműnek érvényes üzenete napjaink magyarsága részére?

A két korszak összevetéséből gyorsan kiderülnek a különbségek és a hasonlóságok is. Jelentős különbség az például, hogy az országot ma már nem felépítenünk kell, hanem megtartanunk. Hiszen az ország, Magyarország immáron ezer esztendeje létezik, még ha területileg csupán egyharmada is a Szent István-i királyságnak. De létezik. Különbség az is, hogy a különböző országrészekben élő nemzetrészeket nem kell tűzzel-vassal egyesíteni, sőt a külhoni magyarok minden tekintetben: kulturálisan-gazdaságilag és ami a legfontosabb: érzelmileg is erősen kötődnek a megmaradt Magyarországhoz. És további különbség, hogy ma már nem kell új hit után néznünk, mert a keresztény hit kipróbáltatott, tűzön-vízen-kommunizmuson át, és mindvégig jól szolgált bennünket. Jobban, mint mi őt. Ma tehát új hit felvétele helyett az ezeréves régit kell megvédenünk, és az már látszik, hogy ez sem lesz könnyebb feladat, mint az ezer év előtti. Azzal a különbséggel, hogy annak idején a krisztusi tanítás felé törekedtünk, míg manapság már a krisztusi tanítással felvértezve vívhatjuk meg a küzdelmet.
És most lássuk a hasonlóságokat! Hangsúlyoznám: az idő végtelenségéből, az évek millióiból tudásunk csak egy nagyon szerény szegmenst fog át, de hát amint a mondás tartja: szegény ember vízzel főz. Nos, az elmúlt ezerötszáz év alapján elmondhatjuk, hogy a Kárpát-medencében ötszáz évenként fordul elő a beszédem elején említett „nagy repedés”. 1000-ben a kereszténység megjelenése és villámgyors térhódítása okozott teljes civilizációs megrázkódtatást és átalakulást, az 1500-as évek elején a török megjelenése és erőszakos berendezkedése változtatta meg gyökeresen a térség viszonyait, és most 2022-ben elmondhatjuk, hogy sajnos úgy tűnik: a történelem ebből rendszert csinált. Ismét felmordult a föld mélye, ismét repedések készülődnek, mi pedig kétségbeesetten gyötrődünk azon, hogy vajon melyik térfél jelenti a jövőt, átmenthetjük-e magunkat oda, vagy eltűnünk az elsüllyedő térféllel együtt. Nem vágytunk erre a dilemmára. Jól meglettünk volna nélküle. De hát ez nem kívánságkosár.

A körülmények lényegükben igen hasonlítanak az 1000 év előtti körülményekre: ismét egy új „hit” jelent meg nyugati határainknál, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy igájába kényszerítsen bennünket is. Csakhogy mi már kisportolt nemzet vagyunk, és felismertük, hogy az új „hit” valójában nem új, és nem is hit, hanem hitetlenség, amit üdvtanként akarnak nekünk eladni lelketlen kufárok. Megtapasztalhattuk, hogy a ránk kényszeríteni akart új hit maskarája alatt a píszí alapú liberalizmus erkölcsi „itt a piros, hol a piros”-a rejtezik, s ha belemegyünk a játékba, a jutalmunk a teljes erkölcsi züllés, társadalmi leépülés lesz. A kísértés nagy, s a hitükben meggyengültek is sokan vannak. Eperjes Károly nem véletlenül mondta: „Az ördög még soha nem volt olyan csinos, mint éppen ma.” És ha mindez nem lenne elég, a nyugati irányból érkező „progresszivitás” (jellemző módon ez is éppoly hazug elnevezés, mint a bolsevik, amikor egy elenyésző kisebbség nevezte magát többségnek) párjaként, a déli határainknál egy olyan, látszólag kifogyhatatlan utánpótlással rendelkező embertömeg jelent meg, amely szintén létünkben fenyeget. Jó, ha tudjuk: a nyugati és déli veszély genezise szorosan összefügg. És a külföld ma is hajlamos, Szent Istvánt idézve: a „pöffeszkedésre”! De még mennyire!
Hasonlóság a két korszak között az is, hogy most is vannak belső, saját sorainkból támadó ellenlábasaink, akik lelkesen nyitnának utat a züllésnek, az önfeladásnak, a hitetlenségnek. Az azonban jelentős különbség, hogy ma már nem kell felnégyelni őket. Ma már elég a harmadolás is. A kétharmad már záloga lehet a sikernek.
És essék szó arról is, hogy nagy történelmi „repedések” idején létkérdés, hogy egy nemzetnek legyen karizmatikus vezetője. Az 1500-as években nem volt, az eredmény ismert. „Hajh, de bűneink miatt/ Gyúlt harag kebledben,/ S elsújtád villámidat/ Dörgő fellegedben” – búsong Kölcsey a Himnuszban. Úgy néz ki, azóta jóvá tehettünk valamit, mert a Jóisten éppen a legnehezebb időkben ajándékozott meg bennünket ismét egy bátor, józan és éber eszű, nagy formátumú, karizmatikus vezetővel. S ez talán garancia lehet egy újabb, ne legyünk telhetetlenek, ne mondjunk ezret, de legalább ötszáz évre.

A végére hagytam azonban még egy fontos különbséget: míg István idejében a magyarság javarészt a Kárpát-medencében és környékén élt, illetve az óhazában, a julianusi Magna Hungariában maradtak még nemzetrészek, akiket később teljesen elvesztettünk, napjainkban számukban kicsi, de magyarságtudatukban jelentős erőt mutató magyar közösségek élnek szerte a világban. Ha a térképre nézünk, azt látjuk, hogy az anyaország úgy néz ki, mint egy képzeletbeli pók, körös-körül lábakkal, amelyek egyike Ausztráliáig, másik része nyugat-európai országokig és az Egyesült Államokig, de egyik lába konkrétan Stockholmig nyúlik. Ha ezek a „lábak” nem kapcsolódnak az anyatesthez, Magyarország mozdulatlanságra van kárhoztatva, a lábak meg gyors elhalásra, és mindenki vesztes lesz, a legnagyobb maga a magyar nemzet. Az utóbbi évtizedben azonban ezek a lábak szemmel láthatóan megtalálták az anyatestet, élettel töltődtek fel, és élettel töltötték fel a maguk során az anyaországot is, jelentősen növelték mozgásterét. A kommunikáció nem egyirányú, oda-vissza folyik, és ennek már konkrét és örömteli eredményei is vannak. A hátrányt, hogy részben szétszóródtunk a világban, okos politikával az előnyünkre vagyunk képesek fordítani. Az anyaország a diaszpórának nyújt szellemi-lelki és anyagi forrásokat a minél további fennmaradáshoz, a kulturális és lelki integritás megőrzéséhez, a külföldi magyar közösségeink pedig képesek a magyar érdekeket úgy artikulálni választott hazájukban, hogy segítsék nagy nemzeti ügyeink érvényesülését. Nagy nemzeti ügyeink közé tartozik például a keresztény hitünk megőrzése és külföldi hittársaink ebben való segítése, a kultúránk, a nyelvünk, a ha­gyományaink és a Kárpát-medencében ezer év alatt ­
létrehozott civilizációnk megőrzése, gazdasági kapcsolataink erősítése, és nem utolsó sorban a demográfiai válságból való kilábalás elérése. Van itt feladat bőven, és remélhetőleg lesz elég cérnánk is hozzá.

Nehéz időket élünk és nehéz idők jönnek, de ha a harcot feladjuk, mindent elveszünk a gyermekeink és unokáink elöl, amiért élni érdemes. E felelősséget nem vállalhatjuk. A nehéz pillanatokban Szent II. János Pál pápa intelme visszhangozzék bennünk, aki a kommunizmus legsötétebb óráin két egyszerű szóval segített át bennünket, mondván: Ne féljetek!
Bízom benne, hogy e két szó most is segíteni fog. Meg hát amint a legelején mondottam: amúgy is a szerencse fiai vagyunk.

Levél az Olvasóhoz

Levél az Olvasóhoz

Kedves Olvasó! 2022. december 27.
Uraji köd / Fotó: Antal József Kedves Híradó Olvasók!
Tovább
Tao Te King

Tao Te King

Könyvespolc 2022. december 27.
Pár útravalót már felpakoltam erre a képzeletbeli könyvespolcra azokból az olvasmányokból, melyek az embert az olvasás örömén túl, mintegy segítőtársként kísérhetik életútján. Szóba került már jó pár meghatározó név, eszme, vallás, de ma álljon itt egy igazi klasszikus, amely immáron…
Tovább
„Tűz-víz-föld-levegő” – Angi István festőművész kiállítása

„Tűz-víz-föld-levegő” – Angi István festőművész kiállítása

Képzőművészet 2022. október 23.
2022 Angi István: Hegyek napsütésben, akril - vászon 2022.07.07 – 08.31. Bárczay kastély galériája, Felsőzsolca. Mintegy két tucat frissen készült olajfestmény és körülbelül ugyanennyi, főleg fából készült kisplasztika fogadja a látogatót Angi István kiállításán. A képek figuratívak, a legelvontabb alkotásokon…
Tovább
Sipos Loránd kiállítása a stockholmi Magyar Házban

Sipos Loránd kiállítása a stockholmi Magyar Házban

Portré 2022. október 23.
Bereczky-Veress Biborka: Bevallom, amikor felhívtam telefonon Sipos Lorándot, még nem ismertem őt és egyetlen festményét sem láttam élőben. Vezetőségi tagunk, Tiglezán Csilla, aki sajnos ma nem lehet jelen, hívta fel a figyelmünk a művész munkáira. Az interneten keresztül megtekinthető sok…
Tovább
„Néha jó az ismeretlenbe menni, mert az ember vágyik rá és sok mindent tanul általa”

„Néha jó az ismeretlenbe menni, mert az ember vágyik rá és sok mindent tanul általa”

Portré 2022. október 23.
Jégkorong kapus, többszörös magyar válogatott, egyben az első magyar játékos, aki az észak-amerikai jégkorong ligák legfelső osztályában játszott (NHL). 2008-ban tagja volt a szapporói jégkorong-világbajnokság győztes csapatának, de részt vett a 2009-es A csoportos jégkorong-világbajnokságon is. Kisgyerekkorban kezdett jégkorongozni, hatévesen…
Tovább

Egyesületek

Hírek a SOMIT háza tájáról… Hagyományaink nyomában

Hírek a SOMIT háza tájáról… Hagyományaink nyomában

Mindössze néhány héttel a rendkívül jól sikerült SOMIT családos tábor után egy hétvége erejéig (2022. október 21. és…
Újra elindulóban az ifik társasága

Újra elindulóban az ifik társasága

A tavaszi közgyűlésen bemutatkozott hat magyar fiatal, akik akkor lelkesen meséltek a jövőbeli céljaikról és arról, hogy miképpen…
Pedagógusok a házban

Pedagógusok a házban

A jó pedagógus olyan, mint a télen a kamrában lógó szárazkolbász, szalámi: minél több van belőle, és minél…

Támogasd újságunkat!

A Híradó a Svédországi Magyarok Országos Szövetségének rendszeresen megjelenő lapja.

A lap célja a Svédországban működő magyar egyesületek éltének bemutatása, a magyar nyelv és hagyományok ápolása valamint a kapcsolattartás az országban szétszórtan élő magyar olvasók között. Az újságot a tagegyesületekben tagdíjat fizető családok térítésmentesen kapják kézhez.

Annak ellenére, hogy a Híradó szerkesztősége önkéntes alapon végzi munkáját, az újság kiadásának költségei – a nyomdai költségek és a postázás – mégis jelentős anyagi terhet jelentenek a SMOSZ számára.

Kérjük, csatlakozz a Híradó Baráti Köréhez, és tagdíjad befizetésével támogasd az újság további megjelenését!

 

Éves tagsági díj családonként: 100 kr

A tagdíjat a következő számlára lehet befizetni:

Bankgiro 244-1590

Swish:

Swish


  

 

Nem kapta kézhez a Híradót?

 

Kimaradt Híradó szám esetén kérjük, értesítsék egyesületi elnöküket. Szerkesztőségünknek nincs módjában az elveszett, vagy nem kézbesített példányokat pótolni.

 

Címváltozás esetén kérjük, értesítsék egyesületi elnöküket, mert ők állítják össze és küldik el a tagság frissített névsorát a SMOSZ címlista felelősének.

 

 

 

  

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 
 
 

Free Joomla templates by L.THEME