Tisztelt ünneplők, kedves stockholmi magyarok!
Nagy megtiszteltetés számomra, hogy szólhatok Önökhöz az államalapítás és Szent István ünnepén. A hazát ünnepeljük ma. De igencsak zavarba jönnék, ha bárki nekem szegezné a kérdést, mi a haza. Valahogy mindig a távolságot érzem ebben a szóban. Ha épp hazamegyünk, azt jelenti, hogy még nem vagyunk otthon. És ebben van valami különös ellentmondás. Hiszen ha hazaértünk, már itthon vagyunk. Útközben valahogy éterivé válik ez a fogalom, ezért csak a hazatérés tapasztalatáról tudok most beszélni. Arról az útról, amely elvezet az otthon vagyok érzéshez, arról az útról, amely időről-időre visszavisz a szüleimhez, a gyerekkoromba vagy a választott otthonaimba.

Mondhatnám egyszerűen, hogy Magyarország a hazám, hiszen otthon érzem magam benne, és évek óta élek itt, de a hazám több mint Magyarország. Mondhatnám, hogy a Szilágyság a hazám vagy Székelyföld, hiszen életem meghatározó éveit töltöttem itt, aki vagyok, ezek által lettem, de a hazám több ennél.
Mondhatnám, hogy a hazám a magyar kultúra, hiszen az életem ennek bűvöletében telik, a munkám minden fegyelmezettsége előtte tiszteleg. De ismét csak nehezen megragadható fogalomhoz jutok, és hosszasan kellene magyarázkodnom, ha biztos szeretnék lenni abban, hogy mindenki számára egyértelmű: nem azért beszélek a magyar kultúráról, mert nem tisztelem más népekét, és nem csodálom azok értékeit, hanem azért emeltem ki a magyar kultúrát, mert ez a mi felelősségünk. A mi feladatunk ismerni, építeni és örökül hagyni ezt.
A haza-tapasztalat ilyen összetettségét Önök Svédországban bizonyára nagyon jólismerik. Bizonyára sokkal húsbavágóbban érzékelik ezt a távolságot is, amely folyton ott ólálkodik e szó körül.
Tehát ha a hazáról beszélek, csak a hazatérés tapasztalatát tudom felmutatni. Azt, hogy a legalapvetőbb fogalmak számomra egykor hogyan teltek meg igazi jelentéssel. Például a fényről gyakran az jut eszembe, ahogy Szilágyballán a diófánk lombján átbújó fénycsóvák ragyogó foltokat rajzolnak a szobámba. Vasárnap délelőtt van – így tudom. És ebben a vasárnap délelőtti ragyogásban ott a nyugodt ébredezés lehetősége, nyár van, és mire a fényfoltok elérik a szomszédos falat, megszólal a harang, hogy templomba hívja a falu népét.
A hazatérés különös utazás – bizonyára a lélek is legalább olyan pontos érzékelővel bír, mint a műholdak, amelyek GPS-koordinátákat rendelnek a tartózkodási helyünkhöz. Csak olykor épp a fény dőlésszögéből, az árnyak sanda kúszásából, illatokból, hangokból, apró lélekrezdülésekből rajzolják meg egy-egy fontos hely koordinátáit.
Minden ünnep kicsit hazatérés – akkor is, amikor ez nem valós utazás, csak hazavágyás. Erdélyben is több otthonom van, és ebben a többszörös soklakiságban mintha a növények gyökerei által próbálnék megkapaszkodni. Ilyen a diófánké is – bár tavaly nyár derekán kivágták a többszáz éves fát, nem látom többé, de ez a fa végérvényesen odakötött a gyerekkor fényeihez.
De otthon-növény a bazsarózsa is. Amikor évekkel ezelőtt megkerestük Etéden, egy székelyföldi faluban az egykor államosított birtokot, ahol anyósom a gyerekkorát töltötte, vállig érő csalán- és bogáncsrengeteg volt az udvaron és egy romos ház. Kígyók siklottak el a lépteink zajára, szúrós gyomokon keresztül jutottunk el az ajtóig. De amikor az ablakon kinéztünk, éreztem, hogy otthon ez a hely is: abban a tüskés rengetegben, szeméthalmok és törött üvegek között, bazsarózsák nyíltak az ablak alatt. Kell ennél több csakazértis? Ez a kép, ez a felismerés lett a forrása annak a konok tenni akarásnak, amellyel visszaszelídítettük a helyet. A fiaink minden évben oda várják a karácsonyi angyalt, az ünnep akkor jön el, amikor odaindulunk.
Szülőként nagy felelősség ez is – sokszor ízlelgetem a szavakat. Erdélyi vagy erdélyi származású… Magyar vagy magyar származású… Hogy változik ez át? Mitől változhat? Milyen reakcióidővel válik az identitás egyik pillére egy múlt időre mutató jelzős szerkezetté? És ha minden igyekezet ellenére bekövetkezett, visszafordítható-e? Lesz-e magyar a magyar származásúból?
Elszármazottnak lenni minden veszedelmével együtt mégis különös adottság. Bátorság kellett hozzá. Ügyesség és leleményesség kellett hozzá. Kockázatot vállalni és áldozatot hozni. Tudomásul venni, hogy mindennek ára van és megfizetni ezt az árat. Méltósággal viselni a szembesüléseket, szeretettel dédelgetni a honvágyat. Elszármazottnak lenni mindezzel együtt a kegyelem és a gondviselés bizonyítéka. Hiszen minden nagy döntésünkkor elidőz rajtunk Isten tekintete.
Nemrég azt a felkérést kaptam, hogy legyek a főszerkesztője egy új kulturális magazinnak, és találjam ki, milyen legyen a Magyar Kultúra nevet viselő lap. Hatalmas feladat ez, közel egy éve ez tölti ki a mindennapjaimat. Most, amikor ez a beszéd megfogalmazódik bennem, ugyanazok a kérdések zakatolnak a fejemben, mint amikor ezt a munkát elkezdtem: miről szólnak a 2020-as évek? Miről kell igazán szót ejtenünk, ha Szent István államáról vagy a magyar kultúráról beszélünk? Hiszen nagy hatású globális folyamatok idejét éljük – olyan változások korát, amelyek meghatározhatják, hogy pár évtized múlva mit értünk magyar kultúra alatt. Lesz-e még jelentése a szavainknak? Az unokáink tudják majd, mi a grund? Tudni fogják, hogy az indiánok nem hagynak cserben minket? Mondogatják majd maguknak, hogy „küzdj, és bízva bízzál”?
Ha majd több évtized múlva, felvetődik a kérdés, miről szólt a kétezer-húszas évek eleje – makacsul hiszem, akkor is lesz, aki kérdéseket tegyen fel –, bizonyára szerepelnek majd a válaszban olyan kifejezések, mint a pandémia, klímaváltozás, migráció, adat… De ha most tevődik fel ez a kérdés, a válasz az éle­tünkről szól. Ha őszinték vagyunk, a válasz egy történet – veszteségekről, áldásról, próbák idejéről és gondviselésről. Kötelességünk elmondani ezeket a történeteket. Úgy kell tudnunk elmesélni őket, hogy az unokáink is hallhassák majd.
Nemrég család témájú lapszámot szerkesztettem, és egy Svédországban élő festőnk, Mayer Hella Mama II. című festményét tettem a borítóra. Nem véletlen, hogy épp egy elszármazott művész festette meg ezt a döbbenetes erejű képet. A derűs Mamáról, aki folyton vár. A kiadóban nagy vita kerekedett, hogy „nem lehet egy magányos idős asszony a család-lapszám borítóján.” Miért? Mert nem ez jut eszünkbe a családról? Mert talán ez eszünkbe sem jut, ha a családot említik? Manapság, ha a médiában a családról esik szó, talán a gyerekneveléssel kapcsolatos témák a leggyakoribbak, rögtön utána az egyenjogúság és a szerelem szabad­ságának eszméi következnek. Lassan a pikáns és szivárványos témák közé sorolódik a család. Ritkábban láthatunk a médiában működő családokat, olyanokat, amelyek a problémáik ellenére erős szeretetkapcsolatban tudnak maradni. Ez utóbbi talán nem „nagy sztori”.
De vannak olyan megpróbáltatások is, melyek ugyan sokakat érintenek, még sincsenek hangsúlyosan jelen a közbeszédben. Például azok az
élethelyzetek, melyek abból is adódhatnak, hogy sok fiatal manapság a szülői háztól több száz kilométerre teremt magának új otthont – olykor egy másik országban, olykor egy másik kontinensen, a szülők pedig magukra maradnak. Akik évtizedekkel ezelőtt indultak el a nagyvilágba, bizonyára mélyebben belegondoltak abba, mekkora messzeségbe mennek, és viszontlátják-e egymást. Az én generációm viszont úgy megy világgá, hogy azzal áltatja magát, hogy ma már folyamatosan jelen vagyunk egymás éle­tében, telefonon, videóhívásokban beavatjuk a nagyszülőket az unokák mindennapjaiba. Csakhogy most, a koronavírus miatti elszigetelődés megtanította, hogy videóhívásban nem lehet lázat csillapítani, online nem tudunk egy tányér levest vinni a beteg édesanyánk ágyához.
Amikor ma arról beszélünk, hogy mi a család, akkor észre kell vennünk azt, hogy amíg a családok élete és napi rutinja sok esetben szinte teljesen alárendelődik a kisgyerek igényeinek, addig mennyire háttérbe szorult az idősek tisztelete, mennyire mellőzik őket. Pár generációval ezelőtt a családban az öregek jelenléte fontos volt, feladataik voltak, a tudásukat hasznosították, és elképzelhetetlen volt, hogy eltávolítsák őket a családból. Épp amennyire bizakodóvá tesz az egyre általánosabbá váló elv, hogy tiszteljük a gyerekeinket, annyira megrémiszt a magányos öregeket látva, hogy mi felé sodródunk.
Protestáns családban nevelkedtem, Szent István ünnepe nálunk nem volt hangsúlyos – az államalapítás és királyunk szerepe leginkább történelmi ismeret, még ha a tisztelet valós
érzése társul is a puszta ténymegállapításhoz. Mi gyerekkoromban augusztus végén az új kenyér ünnepét tartottuk. A hála ünnepe ez, mely ma, a műanyagzacskókba csomagolt kenyérszeletek és a gluténmentes pékáruk korában is jelzi, hogy még nem ért véget az az idő, amikor az ember mindennapjaiban természetes az áldásért fohászkodás. Akkoriban, amikor az embernek a szó legelemibb értelmében köze volt a táplálékhoz, amelyet magához vett, és a keze nyomát viselték az épületek, amelyek otthont adtak, a tárgyak, amelyek körülvették őt, fohásszal veselkedtek neki a munkának, és hálával fejezték be. A szántás előtt elmormolt ima, vagy az elkészült ház tetejére tűzött virágcsokor jelezte, hogy van ok a reményre, az ember nincs magára hagyva a küszködéseiben.
És ezt a hagyományt is első királyunk bölcsességének köszönhetjük. Az ő döntései nyomán lett ilyen ez a nép.
Az államalapítás kapcsán engem nem a történelmi tények, nem a politikai összefüggések foglalkoztatnak. Az érdekel – bár a tudomány nem segít ebben –, hogy mi játszódott le az emberek lelkében. Lássuk magunk előtt ezt a messziről jött népet – dicső hadjáratokat és veszteségeket, reményeket és vereségeket, vériszamos utazásukat. Talán így megértjük a békesség utáni vágyat. A letelepedés és a gyarapodás ígéretét. Megérthetjük a paktumokat és a megbékélés választott útját. Képzeljük magunk elé az első magyart, aki megtapasztalta az Isten szeretetét, aki hinni tudott Krisztus tanításaiban. Képzeljük magunk elé Istvánt is, a vezetőt, aki Krisztus követésének útjára terelte a népét. Véráldozatok árán is – ma már nem szentségtörés hozzátenni ezt. Talán a mai magyarok ezért ragaszkodnak a Nyugatnál sokkal erősebben a keresztény hithez? Mert megszenvedtek érte, mert ilyen fokú áldozatot hoztak érte?
Képzeljük el ezt a népet egy évezreddel ezelőtt, ahogy új dalokat tanul, és ahogy esetleg felismeri a régiekben, hogy ezek nem mondanak ellent az új tanításnak. Ahogy a kultúrája egyik szeletét átmenti az új világba. Képzeljük magunk elé azokat az édesanyákat, akik a gyerekeiknek nem ugyanazokat a világmagyarázatokat adják át, amit ők tanultak kiskorukban. Képzeljük el azokat az asszonyokat, akik nemzedékek óta először más válaszokat adnak arra, miért van sötétség és világosság, mennydörgés vagy halál.
Amikor Szent István országépítésének példátlan teljesítményét megállapítjuk, amikor rácsodálkozunk arra, hogy honnan adatott neki a tudás, az országépítő műveltség, az államszervezési tehetség és lelkének ereje, akkor bizonyosak lehetünk abban, hogy ugyan­onnan származott az az erő is, amely hitre nevelte a gyermekeket.
Az elszármazottak új hazát építettek. De lássuk mögöttük a régit is. Azokat a régieket, akik a tűzhely mellől néztek a világgá indulók után. Hiszen a tűzhelyek körül még sokáig meséltek az elszármazottakról. Nem véletlen, hogy Ázsia különböző népcsoportjai úgy tartják, rokonaik a magyarok. Az otthon maradottak megemlékeztek róluk. Az otthon maradottak memóriája mintha erősebb volna.
Gondoljunk csak arra, hogy a mi falvainkban ma is tudják az öregek több generációra visszamenően, ki hova vándorolt ki. Az elszármazottak dédunokái pedig talán a térképen sem találnák meg azt a helyet, ahol a családjuk nevét még templompadok, sírkövek, dűlők is viselik.
Nem lelkiismeret-furdalást akarok kelteni, hanem a közösség erejéről szeretnék beszélni. Arról, hogy a közösség lényege az, hogy a tagjainak közük van egymáshoz. Ez sokszor kényelmetlen is, sokszor kellemetlen, a szemmel tartottak kiszolgáltatottsága ellen a fiatalok sokszor lázadoztak, de ez olyan biztonságot adott, amit a szabadnak hazudott világ nem tud biztosítani. Ha közösség helyett tömegben élünk, a biztonságunkat kockáztatjuk.
Pár napja jött ki a nyomdából a Magyar Kultúra Kelet–Nyugat témában szerkesztett lapszáma. Ebben Agócs Gergely népzenekutató egy interjúban mutat rá arra, hogy a közösségvesztés egyben kultúravesztést is jelent. Idézem: „Ha szétnézünk az élővilágban, háromféle életviteli stratégiát láthatunk. Az egyénit, a közösségit és a tömegeset. Az egyén úgy él, mint a pacsirta vagy a puma. Egyedül. A farkas, a vadló vagy a vadkacsa közösségben él. És a seregély vagy a gnú olyan tömegben él, ahol nincsenek egyedek közötti személyes viszonyok, nincsenek alfahímek, alfanőstények, nincs együttműködés az egyedek között, nincs ismeretség, nincs egymásra utaltság, bajtársiasság. A vadló viszont felismeri a csoporthoz tartozó egyedeket és a betolakodókat, és az egyesek együttműködése révén sikerül felvenni a harcot a betolakodókkal. Nem véletlen, hogy az ember összes háziállatának vadon élő ősei közösségben éltek. Csak közösségi lényeket tudtunk megszelídíteni. A kulturáltságunkat azok a normatívák határozzák meg, amikhez igazodunk. Kultúravesztés és közösségvesztés együtt jár, egy folyamat része. Elidegenedünk egymástól, nem lesz közünk egymáshoz. És ezzel nem lesz közünk a kultúránkhoz sem.” Eddig tart az idézet.
Bizonyára mindannyian láttak olyan természetfilmet, amelyben hatalmas antilopcsorda kel át a folyón, és a krokodilok pedig közben többet elragadnak közülük. Így működik az ember is tömegben – nem érez felelősséget a másikért. Nem érzi úgy, hogy meg kell védenie a szomszédját vagy a másik járókelőt, aki épp bajban van.
A farkasfalka viszont nem így viselkedik. És nem így működik az igazi emberi közösség sem – legyen az család vagy felelős vezetővel megáldott nép.
Ezért fontos meglátni, mi épít, és mi rombol. A társadalmat érintő döntések, irányelvek, divatok, szlogenek mögött fel kell ismernünk, az új szólamok mit ígérnek valójában. Mit jelent, ha mindenki egyenlő, ha csak saját magáért felelős, ha a saját jogait mindenek felettinek érzi? Mit jelent az ünnepeket wellness-hotelekben tölteni, ahelyett hogy meglátogatnánk a mieinket, hogy köszöntsük őket?
Akik elmennek a Világörökség részét képező, székelyderzsi unitárius vártemplomba, ahol mai napig a helyi családok a bástyákban szögekre akasztva tárolják a szalonnát, idegenvezetéskor hallhatnak egy elgondolkodtató történetet, miszerint egy derzsi legény valahol egy messzi városban megkérte egy lány kezét. A lány édesapja csúfondárosan kérdezte meg, hogy ugyan miért adná hozzá a lányát, mije van a legénynek, amivel biztonságos életet tudna biztosítani. Van egy szegem a derzsi bástyában – felelte a legény. A derzsi szokás szerint ugyanis csak becsületes emberek mehettek be a bástyába, ha valakit lopáson kaptak, elveszítette a jogot, hogy ő is ott tárolja a szalonnát. Tehát ez az egyszeri legény arra alapozta a jövőjét, hogy neki és a családjának becsülete van ott, ahonnan származik.
Ez a történet rámutat a közösség szerepére, amely számontartja az ember cselekedeteit, és látni engedi, hogy ez biztonsági háló is.
Ide kellene eljutnunk: jövőt lehessen alapozni a becsületességre, jövőt lehessen alapozni a családra, jövőt lehessen építeni a közösségre.
Nekünk, elszármazottaknak talán kettős adósságunk is van a közösségünk felé: nemcsak a közösséghez való viszonyunkban vannak felelősségeink, hanem abban is, ahogy az új világban létezünk. Hiszen megeshet, hogy a mi cselekedeteink, a mi magatartásunk alapján ítélik meg mindazt, ahonnan származunk. Hogy milyenek az erdélyiek, vagy milyenek a magyarok, nekünk kell megmutatnunk a világnak.
A mi felelősségünk, hogy megértsék a körülöttünk élők, mit ünneplünk, amikor egy magyar ünnepen összegyűlünk vagy elcsendesedünk. A mi felelősségünk érthetően elmondani, milyen árat fizettünk a kereszténységünkért, és milyen árat vagyunk hajlandók fizetni ma is ezért. A mi felelősségünk megértetni a döntéseink miértjeit, az irracionálisnak ható összekapaszkodásainkat a trianoni döntés következtében szétszakított közösségeinkkel vagy a világ minden tájára elvándorolt testvéreinkkel.
Közünk van egymáshoz – ennyit kell megtanítanunk a gyerekeinknek.
Új hazát keresni naiv ábránd. Új hazát találni kegyelem. Új hazát teremteni viszont csak áldással lehet. Ezt az áldást kapta István király – ezt a feladatot, az építést hagyta örökül az évezreddel későbbi népének is. Olyan hazát kaptunk, amely a darabokra szaggattatás száz évében sem hullt darabokra. Olyan hazánk van, ahova az ünnepek visszavisznek bárhol is éljünk a világban. Hiszen a haza nem származás, nem földrajzi koordináta – a haza feladat.

Isten áldjon mindannyiunkat!

Bonczidai Éva újságíró, a Magyar Kultúra című folyóirat főszerkesztője. Jelen írás az augusztus 20-a alkalmából, a Stockholmi Magyar Házban online közvetített szónoklatának lejegyzett változata.