„Carpe diem”- ragadd meg a mát, ne bízz a bizonytalan holnapban, mondja Horatius. A híres mondás talán soha nem volt annyira népszerű, mint manapság. Hirtelen az egész modern világ jelképévé vált. Ne törődj azzal, ami elmúlt, szajkózzák mindenütt! Lapozz! Csak egy életed van, alaposan használd ki! A mában éld az életed, magadnak, egymagad! Ne tekints folyton hátra, és előre is épp csak annyira, hogy fel ne bukj! A múló pillanat az egyetlen, ami a tied lehet, és mindaz, amit sikerül magadba gyömöszölnöd. Csípd hát nyakon a mát, tedd magadévá, használd, fogyaszd, élvezd! Ne szalassz el egyetlen alkalmat sem!

 

 

A jelenben élés gyakorlata javában terjed. Üdvös, lélektanilag kívánatos szemlélet, állítják egyes szakértők. Káros, vélik mások, mert fogyasztóvá silányítja az embert, mert oda vezet, hogy értékét veszti a világ. Azt eredményezi, hogy dédelgetett ifjaink egyre inkább csak a pillanatnyi élvezetek világában érzik jól magukat. Lassan már nem tudjuk, mit kezdjünk velük. Tétlenül nézzük, amint ragadd-meg-a-mát jelszavukkal felrúgnak mindent, ami számunkra szent. Nem értjük, hogyan válhatott kedves arcú, csillogó szemű kisdedünk értékeinktől elrugaszkodott, s még jó, ha nem borotvált fejű, vagy éppen kócos, állig tetovált, szegecsekkel kivert, tépett ruhájú marslakóvá. Nem tudjuk, miként értsünk szót velük. Hogyan magyarázzunk el nekik bármit is? Hogyan értessük meg velük, hogy mi a nemzet, és mi a haza? Mit mondjuk nekik ötvenhatról?

 

Micsoda? – kiált fel elkanászosodott gyermekünk, szemébe lógó fürtjei mögül sandán kilesve – Ötvenhat? Hát az meg mi? Vagy úgy. Forradalom. Ugyan, légy már komoly. Rég történt. Mit érdekel engem az, ami elmúlt? Nemzet, haza? Mikor hagyjátok már abba ezt a szánalmas nyavalygást? Ti nem tudjátok, milyen az igazi élet. Márpedig mi élni akarunk, itt és most. A filmsztárok a mi bálványaink. A dübörgő popkoncertek kábító őrjöngésére vágyunk. A mi háborúnk távoli csillagködökben zajlik, eszményképünk Harry Potter, Avatar, Batman és Bilbo. Rockénekesek szavára figyelünk, tőlük akarunk tanulni. Őket követjük. Értsétek meg, nekünk nem kell a sok poros, megkövesedett ócska hősötök! Unjuk a királyaitokat és az egész történelmi bagázst. Nekünk csak játék kell, meg izgalom. Látszatvalóság. Szórakozás. Kaland. Adrenalin. Extázis. Idegtépő horror. Varázslat és képtelen csoda. Szenvedést, kínt akarunk látni. Szuperfegyvereket és sok-sok vért. Idegen bolygókon világrengést. Nem forradalmárok, hanem szörnyek, kegyetlen zsarnokok, guruló fejek, emberhúst tépő dögmadarak kellenek nekünk. Tudtok-e ehhez hasonlót mesélni?

 

Azt válaszolom erre, hogy igenis, tudunk. A mi történelmünkben sajnos mindez benne van. Az ötvenhatos túlélők közül sokan még köztünk járnak-kelnek. És emlékeznek. Azokra, akiket eltapostak vagy szitává lőttek, akiket agyonvertek vagy halálra kínoztak. De ha ők már nem lesznek, rajtunk a sor. Kötelességünk emlékezni az akasztottakra. A hóhérokra. Carpe-diem maszlagon felnőtt csemetéinknek akkor is tudniuk kell ötvenhatról, ha az nem a Nagy Lófej-köd egyik ismeretlen naprendszerének kitalált bolygóján történt, hanem itt minálunk, és nem is annyira régen. Mit mondjunk hát nekik?

Talán egy mesét, valahogy így:

Volt egyszer egy megcsonkított, kizsigerelt ország, s élt benne egy kifosztott, megalázott, lábbal tiport nemzet. Zsarnokai kemény vasmarokkal uralkodtak fölötte. Beteg elméjűek kerültek hatalomra, pusztításuk iszonyú volt. Nem csak a testeket, de meg akarták ölni a lelkeket is. Félelemben teltek a nappalok és az éjszakák. Még a legjobbak, a legbátrabbak is rettegtek. Mert elvakult fanatikusok és vérszomjas gyilkosok hada szabadult az országra. Bármikor lecsaphattak bárkire, ha úgy tetszett nekik. Kínpadra vonszolták az ártatlanokat, s a hóhérok röhögtek a halódók velőtrázó sikolyán.

 

 

De történt, hogy egy napon derült égből csapott le a mennykő. A megtiport nemzet fellázadt. Mint folyó, ha medréből kilép, úgy áradt szét az országban a szabadság szelleme, és a népnyúzók patkányhada visítva menekült. Iszkolt a sok bőrkabátos bérgyilkos, ahogy a lábuk bírta. Ki az országból, vagy be a patkánylyukba. Az idegen elnyomók is eltakarodtak. Lett nagy öröm. Kicsik és nagyok egymás nyakába borulva ünnepelték a szabadságot. A gyűlölt hatalom címerét kivágták szent zászlójukból és azon nyomban ledöntötték a megszállók vezérének éktelen nagy szobrát. Mámorban úszott az ország. De az emberek azért tudták, hogy csoda volt, ami velük történt, nagy-nagy csoda. Sejtették, hogy a hatalom nem hagyja magát egykönnyen legyőzni. Eldöntötték, hogy bármi áron, de megvédik szabadságukat. Nem kellett sokáig várniuk, hamarosan bekövetkezett a legrosszabb.

 

A Gonosz nem tétovázott. Iszonyú hangon felbődült, megrázta magát és újult erővel rohant az országra. Nyomában romba dőltek a házak, felszakadtak az úttestek és patakokban folyt a vér. Harckocsik dübörgése, lánctalpak nyikorgása, gránátok robbanása, gépfegyverek kattogása törte szilánkokra a béke csendjét. A nemzet halálmegvető bátorsággal szállt szembe az idegen hadsereg roppant tankjaival. Főleg a fiatalok, fiúk és lányok, de néhol még a gyerekek is. Legtöbbjükre kegyetlen halál várt, de megtették, amit kötelességüknek éreztek megtenni. Lélegzetvisszafojtva, bénultan figyelte a nagyvilág ezt a reménytelen, egyenlőtlen küzdelmet. A harc eldőlt. Az előrenyomuló harckocsik elől menekültek az emberek, neki a határnak, nyugat felé. Hónuk alatt kis motyójukkal, hátizsákosan, nyakukban apró gyermekükkel futottak világgá, mentve, ami még menthető volt, a puszta életüket. Szemükben borzalom ült, szívükben tanyát vert a hazátlanok keserűsége.

 

A nyugat tárt karokkal fogadta a menekülő emberáradatot. Talán, mert jószívűek voltak, de az is lehet, hogy rossz volt a lelkiismeretük. Mert süketek voltak és vakok, amikor a kis ország, közelgő vesztét látva, hozzájuk kiáltott: Segítsetek! Ne hagyjatok elveszni. Segítsetek! Senki sem sietett megvédeni a kis országot. A nyugat nem lépett közbe, nem parancsolt megálljt a fenevadnak, de befogadta a világba szétfutottakat, biztonságot, otthont, kenyérkereső munkát kínálva fel nekik. És a menekülők elfogadták a segítségüket. Mi mást tehettek volna? Haza már nem térhettek.

 

Az otthonmaradottakra rászabadult a pokol. Patkánylelkű kínzóik sorra előbújtak rejtekhelyükről és vad kéjjel ugrottak a védtelen emberekre. Bosszújuk irtózatos volt. Elsőként a szabadságot törték kerékbe. Darabokra szaggatták és beletaposták a sárba. Aztán a remény következett. Módszeres szívóssággal kutatták fel a lelkekben rejtőző legapróbb reménysugarat is. Az emberek szívéből gyökerestül tépték ki az ellenállást. Gúzsba kötötték a fejekben lapuló gondolatokat és megbéklyózták a szavakat. Lakatot raktak a szájakra és bekötötték az emberek szemét. Vattát tömtek a fülükbe és a fejükbe próbálták sulykolni, hogy bűnösök, lázadók, ellenségek. Azt gondolták, félelemmé silányítható az akarat. Azt hitték, a megkínzottak, a bebörtönzöttek, a bitófára juttatottak sorsán megrémülve a többiek majd nyüszítve, önként hajtják fejüket a tönkre, vagy hóhéraik kezét nyaldosva a hatalom kiszolgálóivá válnak. Megtörnek, vagy belepusztulnak ostoba konokságukba. Hosszú évtizedek alatt sikerült is sokakat megtörniük, elpusztítaniuk, vagy cinkosukká aljasítaniuk, de végül a szabadság szelleme, mint tavasszal a vetés, ismét kisarjadt az emberek szívében.

 

A harc nem volt hát hiábavaló. A kis országból végül eltakarodtak az idegen elnyomók, és patkánylelkű talpnyalóiknak is kifele áll már a szekerük rúdja. Végre ki lehet mondani az évtizedes némaságra ítélt szavakat, és méltón meg lehet emlékezni a hősi halottakról. Miránk pedig az a feladat hárul, hogy mindezt elmondjuk csemetéinknek, még akkor is, ha nem figyelnek oda, mert rájuk is sor kerül egyszer, hogy emlékezzenek. Megállnak majd egy pillanatra és hátrafordulnak. És eszükbe jut majd ez a történet, még akkor is, ha igaz, és nem a Nagy Lófej-köd valamely ismeretlen naprendszerének kitalált bolygóján esett meg, hanem a mi hazánkban, kereken ötvenöt esztendeje.