2008 ígéretes fordulópont a szórványok tekintetében, ugyanis több konferencia foglalkozott kisközösségeink megmentésével, majd pedig olyan testületek születtek, amelyek régiókat átölelve hivatottak a problémakör orvoslására. A rendezvények végkövetkeztetései azt sugallták, hogy a szórványjelenségből származó lemorzsolódást csak közösen vagyunk képesek meggátolni.

A nemzet – területi feldaraboltságán túlmenően – olyan felaprózódásnak, szórványosodásnak vált áldozatává, amely szakemberek becslése szerint a népesség egyhatodát érinti. Az etnikai és kulturális kopással járó jelenség a kisközösségek elszigetelődéséhez és lassú felszámolódásához vezet(het). A folyamat egyaránt érinti a Kárpát-medencei magyarságot, az infrastruktúra nélkül maradt magyarországi kisfalvakat és a nyugati szórványokat. Az erdélyi, felvidéki, kárpátaljai közösségek elsősorban a demográfiai csökkenés miatt váltak egyensúlyvesztettekké, míg Délvidéken tovább súlyosbította a helyzetet a bosnyák és horvát területekről menekülő szerbek tömeges betelepedése.

Őszelő

Őszelő - Fotó: Zilahi Erika

A szórványosodás fogalmát olyan közösségek kapcsán használják, amelyek ősi szálláshelyükön váltak az erózió áldozataivá. A nyugati diaszpóra a kivándorlás (migráció) révén került a távlati megmaradását nehezítő helyzetbe, ezért a szórványjelenségbe való besorolása nem mindig volt egyértelmű. Mostanra azonban nyilvánvalóvá vált, hogy az otthoni és nyugati szórványok olyan közös lényeges vonásokkal rendelkeznek, amelyek egységes szemléletet feltételeznek a megoldást kereső szakemberektől.

A számbeli fogyatkozás következtében a szórványok képtelenek önerőből biztosítani a fennmaradásukat. Az anyanyelvi okatás felszámolása, a helyi közösségi találkozóhelyek megszűnte, az anyanyelvű egyházi szolgálat hiánya fellazította a szórványok identitástudatát, tagjainak nemzeti kötődését, hagyományaikba vetett hitét. A szórványok - főleg az etnikai kisebbség/többség viszonyrendszerében - a korábbi beilleszkedéstől a beolvadás irányába mozdultak el. Ennek a folyamatnak a megállítására – főleg a ´90-es évek fordulatait követően – szabadabb cselekvési lehetőségek kínálkoztak. Helyi civil és egyházi kezdeményezésű alapítványok és missziók vállalták fel a szórványok ügyét. Küldetésként értelmezett munkájukat szerény anyagi háttérrel végezték és végezik ma is. Heroikus erőfeszítéseik, szolgálatba vetett hitük sok helyen eredményes volt, mivel nemegyszer sikerült feltartóztatniuk a szórványok további leépülését. Ennek ellenére egyre sürgetőbbé vált egy össznemzeti fórum megteremtése, amely összefogja a szakembereket és intézményes lehetőséget biztosít a rendszeres tapsztalatcserére, programtervek kidolgozására, továbbá adatokkal szolgál egy központi finanszírozási alap létrehozásához.

Ez év május 17-én a felvidéki Alsóbodokon a Magyar Koalíció Pártja kezdeményezésére és Duray Miklós előkészítésében szórványkonferenciát tartottak. A résztvevők – magyarországi, délvidéki, erdélyi , kárpátaljai, nyugat-európai és felvidéki szakemberek, továbbá e közösségek legitim képviselői –egy átfogó szórványtanács megalakítását javasolták, amely általánosan használható szórványprogramok kidolgozásával kellene foglalkozzon (közösségi találkozóhelyek beindítása, távoktatási programok kidolgozása stb). A kezdeményezők a magyar Miniszterelnöki Hivatallal (MeH) készültek tárgyalni; pénzforrásokat a Szülőföld Alaptól, stratégiai programokból és magántámogatóktól reméltek (Szabad Újság, 2008 május 27).

Május 27-én Gémesi Ferenc szakállamtitkár Kolozsváron tett látogatásakor bejelentette, hogy a magyar kormány szórványtanács létrehozását határozta el (Szabadság, 2008 május 28), amit az érintett szakemberek úgy értékeltek , hogy az Alsóbodokon tett javaslatukat felkarolta a kormányzat.

Augusztusban Gyurcsány Ferenc miniszterelnök, a Kisebbségekért Díj budapesti átadási ünnepségén a ”felelős, a megegyezést kereső patriotizmust” (MTI-sajtófigyelő) hangoztatva ismételten bejelentette egy szórványtanács ősszel esedékes megalakítását.

Szeptember 6-7 között az ausztriai Felsőpulyán, a X. Kufstein Tanácskozás keretében a szórványokkal foglalkozó szabadegyetemi előadássorozatot tartottak. A rendezvényen –amelynek  szervezője az Ausztriai Magyar Egyesületek és Szerveztek Központi Szövetsége, védnöke pedig a NYEOMSZSZ volt - huszonöt országból csaknem háromszázan vettek részt. A résztvevők – az alsóbodoki zárónyilatkozat szellemében – szorgalmazták egy olyan testület létrehozását, amely a Kárpát-medencei és nyugati magyar szórványok életben tartását, az összmagyar vérkeringésbe való fokozottabb társadalmi-kulturális beillesztését segítené. A testületnek – amelyben minden régió saját jelöltjeivel képviseltetné magát - az Országgyűlés égisze alatt kellene működnie. Kérték egyben a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumát (KMKF), hogy segítse egy szórvány munkacsoport felállítását. A konferencián Zilahi László, a Nemzetpolitikai Ügyek Főosztályának főigazgató-helyettese bejelentette, hogy a MeH kezdeményezésére szórványtanács alakul. Hozzátette, hogy a testület nem lesz hivatott a nyugati magyar diaszpórákkal foglalkozni, ezért ebből a régióból senkit nem kérnek fel a testületi tagságra.

A felsőpulyai konferencia elgondolásait felkarolta az ugyancsak szeptemberben plenáris ülését tartó KMKF, és egy szórványügyi szakértői munkacsoport felállítását javasolta.

Október 13-án, a MeH kezdeményezésére Budapesten megalakult a tizenöt tagú Szórvány Tanács. Elnöke Göncz László szlovéniai parlamenti képviselő lett, akinek komoly tapasztalata van a szórványok területén. Tagjai egyrészt olyan szakemberek, akik aktívan dolgoztak-dolgoznak a szórványok megmentéséért, másrészt olyanok, akik nem rendelkeznek szórványügyi gyakorlati tapasztalattal. A nyugati diaszpóra nem kapott képviseleti helyet a tanácsban. A testület felállításával és személyi összetételével kapcsolatban eltérő vélemények jelentek meg a magyarországi, illetve a Kárpát-medencei magyar nyelvű sajtóban.

Ugyanazon a héten, október 15-én gyűlésezett Budapesten a KMKF Külügyi és Európa-ügyi Albizottsága, amely a testület plenáris ülésének a szellemében bejelentette a Szórvány Munkacsoport létrehozását.
Reméljük, hogy a különböző testületek nem egymással rivalizálva fognak tevékenykedni.

Az események áttekintése azért fontos, mert számunkra, nyugati szórványban élők számára (is) néhány elgondolkoztató részletet vet fel.

Nyugati magyarságunk több évtizedes történelme folyamán mindig a magyar nemzet részének vallotta magát, mindvégig aktívan munkálkodott identitásának megőrzésén. Nemegyszer szervezett – csúcsszervezetei, szabadegyetemei révén - a szórványjelenséggel foglalkozó konferenciákat, konkrét eredmények reményében. Cselekvő igyekezetét az a felismerés táplálta, amit Bakos István így foglalt össze: „a...nyugati magyar diaszpóra veszélyeztetettsége a legnagyobb, hisz idegen környezetben él és dolgozik, s a kultúrális élet, a hitélet és az anyanyelvhasználat terén csak nemzettársai együttműködésére, áldozatkészségére, támogatására számíthat”(A nyugati magyar diaszpóra esélyei, Bp-Lakitelek, 2007 szeptember 27).

Jól felismert helyzetéből kiindulva a nyugati magyarság továbbra is reméli, hogy a közösségmentési programok kidolgozásában aktív szerepet vállalhat, és hogy ezeknek a szellemi értékeiből részesülhet. Sajnálatos tehát, hogy a nyugati diaszpóra nem kapott képviseleti helyet az újonan alakult tanácsban. Gémesi Ferenc szerint a nyugati magyar diaszpórákat más módon, elsősorban az anyanyelvoktatás segítésével készek támogatni. Bár ez a támogatás egyre számottevőbb, mégis úgy tűnik, hogy nem sikerült megértetnünk helyzetünk összetett jellegét, amely indokolttá tenné a tanácsban való jelenlétünket.

Melyek tehát azok a lehetséges cselekvési programok, amelyek nyugati közösségeink életben maradását segíthetnék?

Megmaradási esélyeinket jelentősen növelné az anyanyelvoktatás további és rendszeres támogatása. Szükség volna a közösségerősítő kulturális rendezvények támogatására, például otthoni vendégelőadók folyamatos meghívásával. Fontos lenne annak a vizsgálata is, hogy a kétnyelvűség, a kettős etnikai kötődés magatartásformáit miként tudnánk – főleg a második generáció soraiban – egyensúlyban tartani. Az anyanyelven történő egyházi szolgálat biztosítása szintén szerves részét kellene képezze a nyugati szórványaink megmaradását célzó programoknak.

A Kárpát-medencei testületekkel, magyarországi állami és egyházi intézményekkel közösen több eséllyel tudnánk egyrészt a befogadó országaink különféle erőtartalékaiból , másrészt európai uniós alapokból támogatást igényelnünk ezeknek a terveknek a végrehajtásához.

Kettős tehát a feladatunk: egyrészt szükséges annak a megértetése a külső testületekkel, hogy nyugati szórványaink veszélyeztetettségét csupán a többi, Kárpát-medencei szórvánnyal összhangban lehet hatékonyan kezelni, másrészt saját tevékenységünket kell tovább bővítenünk azért, hogy még jobban igazodjon szórvány-jellegünkből adódó problémáinkhoz.

Ha sikerül mozgósítanunk közösségeink lelki és szellemi erőtartalékait, valamint bekapcsolódnunk a számunkra egyelőre lezárt Kárpát-medencei együttműködési alakzatokba, akkor – remélhetően - a túlélő szórványok sorát fogjuk gyarapítani.

Sántha Ferenc