Most, amikor folyamatosan napirenden van az erdélyi magyarság autonómiája a romániai közéleti vitákban (mind a román nyilvánosságban, mint a magyar közbeszédben), érdemes e kérdés történelmi gyökereire is egy pillantást vetnünk. Az autonómia kérdése ugyanis összefüggésben van az európai civilizáció kialakulásával.
Az európai államfejlődésben két elv keveredik folyamatosan: a centralizáló közhatalom és a helyi szokásszerűségeket megtartó, azokra alapozó igazgatás politikai elvei és formái. Ha ebből ideáltípusokat kívánunk kihámozni, akkor a politológus Szabó Máté (jelenleg az állampolgári jogok országgyűlési biztosa Magyarországon) két – metaforikusan megnevezett – modelljét kell körülírnunk, a „szőlő“ és az „alma” típusú államot.
A „szőlő“-szerkezet olyan államtípust jelenít meg, amely különböző régiók, tartományok laza konglomerátumaként működik, és nem törekszik területének politikai homogenizálására. Modellé leginkább a német nyelvterületen vált, modern kori jellemzői: az individuális arculatú közösségek elismerése és integrációja, a decentralizált egységek koordinációja, a minimális, jobbára delegált hatalommal rendelkező centrum. Előnyeit már a konzervatív-liberális Tocqueville (a demokrácia egyik első teoretikusa) is felismerte, mikor kifejtette, hogy az igazgatás egyneműsítése, a különféle, helyi sajátosságokat őrző autonómiákkal szembeni fellépés, még ha kimondottan az „egyenlőség” nevében történik is, valójában a tirannizmus kialakulásához vezet.
Az „alma” típusa történetileg a modern nemzetállam révén valósult meg, meghatározó vonása, hogy nincsenek benne önálló arculatú egységek, közigazgatása homogén és hierarchikus rendszerben működik. Tiszta változatát a francia forradalom valósította meg, és a napoleoni háborúk idején terjesztette el; előnye az egységesített közigazgatás hatékonysága.
Az európai államok legtöbbjének egyaránt van „alma”- valamint „szőlő“-gyökere, azaz a két szerkezettípus nem ideáltipikus formákban, hanem a történeti egymásrarétegzettség különböző változataiban, keveredéseiben jelenik meg. A román történeti fejlődés sajátossága az, hogy a modellek egymásratevődése, keveredése egy területi és nemzeti szembenállást is kifejez: Erdély – Románia nyugati fele és középeurópai karakterű területe – évszázadokon át „szőlő”-típusú állam volt, az 1918 előtti Románia viszont 1848-tól kezdődően a francia típusú, „alma”-jellegű politikai modernizáció útját választotta, annak balkanizálódása árán.
Az erdélyi „szőlő” még az Árpád-házi királyság keretén belül alapozódott meg, amikor a magyar királyok elismerték a letelepedő szászok és székelyek önkormányzatát és külön jogrendjét; ez – később – az önálló Erdélyen belül egy belső föderatív politikai szerkezetet eredményezett, amelyet (az 1437-es Unio Trium Nationummal kezdődően) joggal nevezhetünk erdélyi alkotmánynak. Az erdélyi „szőlő” legnagyobb problémája a modern kor hajnalán az volt, hogy nem tudta integrálni a románságot önálló politikai közösségként, ennek azonban nem „nemzeti” okai voltak, hanem az erdélyi román társadalomfejlődésnek ama sajátossága, hogy nem alakult ki külön nemesi rétege. E körülmény eredményezte azt, hogy az erdélyi románság polgári eredetű politikai vezetői 1918-20 között éltek a „történelmi szerencsével”, és a Nagy-Romániába való beolvadást, vele együtt pedig a francia „alma” balkánias (bukaresti) változatát választották.
Ezen történelmi előzmények nyomán fogalmazódtak meg az első erdélyi autonómiatervek a két világháború között, amelyek vagy Erdély történeti különállását próbálták újrafogalmazni – most már Nagy-Románia keretein belül –, vagy pedig a belső erdélyi föderalizmus egyes elemeit (a székely autonómiát) próbálták beilleszteni az új román nemzetállami keretbe.
A kommunizmus bukását követően az autonómia kérdése az erdélyi magyarság politikai napirendjén az RMDSZ konszolidációjának kezdeti szakaszában jelent meg. Az első konkrét autonómiaterv 1991-es megjelenését követően két korszak határolható el világosan.
Fotó: Somlyói F. István | Az első időszakban az RMDSZ által integrált „autonomista csoport” készített el több autonómiatervezetet is, a második időszakban az RMDSZ-szel szemben 2003-tól megalakult ellenzéki csoportosulások (az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, a Székely Nemzeti Tanács, Magyar Polgári Párt) tűzték napirendre a kérdést.
Ugyanakkor ideologikus funkciót kölcsönzött a tervezeteknek az is, hogy kritikai eszközként használták a belső irányzatok vitáiban, és hogy jövőkép-szerepet tulajdonítottak nekik az RMDSZ szervezetépítésének első szakaszában. Ekkor tehát az autonómia kérdése az RMDSZ identitáskeresésének részeként jelent meg a belső vitákban. |
Ezt a korszakot zárja le az RMDSZ „nemzeti kisebbségekről és autonóm közösségekről” szóló törvénytervezete, amelynek kidolgozása összekapcsolódott az 1993-as brassói kongresszuson elfogadott önkormányzati-szervezeti modell kialakításával. A folyamatot a kül- és belpolitikai kontextus sajátos összefüggése is segítette: az európai politikában az 1201/1993-as ET-ajánlással egy – a kisebbségjogi rendelkezéseket az autonómiák irányába bővítő – irányzat látszott előretörni, amely a külön intézményrendszerre alapozó identitáspolitikai irányzatot értékelte fel. Mindeközben a belpolitikában még nem szilárdult meg az az ellenzéki együttműködés, amely az RMDSZ politikai elismerését, koalícióképességét és Románia demokratizálódásába való bekapcsolódását egyértelműen bizonyos korlátok elfogadásához kötötte volna, azaz ahhoz, hogy a kormányzati hatalomból való részesedés ára az autonómiatervtől való elállás.
Az autonómiatervek második szakasza 2003-ban vette kezdetét, amikor Tőkés László vezetésével az RMDSZ-n kívül megalakult az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT). Ha a mélyebb okokra is figyelünk, akkor az ellenzéki csoportosulás megjelenése mellett két további körülményt is számba kell venni.
Egyrészt 1997-től kezdődően a regionalizáció kérdése is megjelent a román közigazgazgatási politikában, és a közbeszédben is mind erőteljesebb vitákat kezdett kiváltani. Itt elsősorban Sabin Gherman kezdeményezéseit és a román-magyar értelmiségi párbeszédfórumot megteremtő Provincia-csoport tevékenységét kell megemlíteni. Ennek egyik hozadékaként az RMDSZ-en belüli egyik belső ellenzéki csoport, a Reform Tömörülés 1999 májusában, az RMDSZ hatodik kongresszusán elfogadtatott egy új programfejezetet, amely az „erdélyi regionális érdeket” fogalmazza meg.
Másrészt a folyamatra nyilvánvalóan hatott az EU-integrációs perspektíva is, amellyel szemben az erdélyi magyarság véleményalkotó körei megosztottá váltak. Az RMDSZ és maga Markó Béla megítélésében siettetni kell Románia integrációját, mert az EU-n belül jobbak lesznek az erdélyi magyarok lehetőségei, az RMDSZ ellenzéke viszont úgy látta, jobban ki kell használni Románia igazodási kényszerét a csatlakozási folyamatban az autonómia érdekében, akár még annak árán is, hogy az integráció késleltetőjeként tűnnének fel az erdélyi magyarok politikai képviselői.
Ebben a szakaszban, 2008-ig három tervezet került a román parlament elé, amely mind a hármat elutasította. Az elutasított tervezetek közül az első kettő az RMDSZ-szel szemben álló szervezetek tervezetei voltak: Székelyföld autonómiájának statútuma (amelyet a Székely Nemzeti Tanács tervezeteként 2003 októberében nyújtott be néhány RMDSZ-es, de az ellenzékhez közelálló parlamenti képviselő) és a személyi elvű autonómia kerettörvénye (az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács tervezete, amelyet 2004. júniusában nyújtott be az RMDSZ-frakció két, az EMNT-ben is szerepet vállaló tagja). A harmadik törvénytervezetet már maga az RMDSZ készítette el és nyújtotta be, miután a 2004. őszi választások után tagja lett az új kormánykoalíciónak; ezt a nemzeti kisebbségekről és a kulturális autonómiáról szóló törvénytervezetet (amelyet 2005-ben iktattak a parlamentben a koalíciós kormány tervezeteként) azonban a parlament folyamatosan elnapolta (gyakorlatilag elutasította).
Egy negyedik tervezet, az EMNT 2004-es törvénycsomagja (amely tartalmaz egy kerettörvényt a régiókról és további két törvénytervezetet a sajátos jogállású Székelyföld-régió létrehozásáról és statútumáról) nem került a törvényhozás asztalára; ez a csomag a spanyol és az olasz aszimmetrikus regionalizmus kialakulásának folyamatát próbálja Románia számára megmintázni.
Mit jelent ez? A tervezetet elkészítő szakértői csoport abból indult ki, hogy az „alma” és a „szőlő” keveredésének XX. századi – és az európai integráció körülményei között továbbra is érvényes – mintáját az adja, hogy az állam által felülről elindított regionalizáció találkozik és valamiképpen „kiegyezik”, kompromisszumot köt az alulról szerveződő regionális és autonomista mozgalmakkal. Vagyis: a felülről elindított regionalizáció egy kezdeti, tökéletlen, távolról sem kielégítő keretet ad az alulról szerveződő autonómia-mozgalmaknak, amelyeket azonban tovább lehet fejleszteni (Dél-Tirol és Katalónia mintája).
Ezt a tervezetcsomagot olyan közismert román szakértők és közéleti személyiségek is támogatják, mint Gabriel Andreescu vagy Smaranda Enache.
A 2007-es európai parlamenti választásokon a független jelöltként, de az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, a Székely Nemzeti Tanács és a bejegyzés előtt álló Magyar Polgári Párt (MPP) támogatásával induló Tőkés László bejutott az Európa Parlamentbe, és ez a politikai siker újabb kihívást jelentett az RMDSZ számára, amelyet a 2008 júniusában az önkormányzati választásokon elért – igaz: szerényebb – MPP-eredmények is aláhúztak. Ezzel tulajdonképpen a plurális politikai vita feltételei teremtődtek meg az erdélyi magyar közéletben, és ez már újabb, termékenyebb kontextust biztosít az autonómiavitáknak is.
Bakk Miklós
