A jogászokat képzésük folyamán igyekeznek arra megtanítani, hogy ha lehet, mindig fenntartásokkal teli, nyakatekert módon válaszolják meg a nekik szegezett kérdéseket; sőt, az optimális az, ha mindent e két szócskával kezdenek: ”attól függ”. Minden ebből fakadó kisebb-nagyobb bosszúság ellenére valójában ez jellemző a legtöbb jogi területre, így a nemzetközi jogra is: az aktuális eset mindig sok mindentől függ, legyen az nemzetközi okmány, országok közti szerződés, hasonló precedensek vagy jelen politika és nem utolsósorban a történelem, ami erősen befolyásolja a eset, lefolyását és jövőjét. Az autonómia területe ilyen szempontból tökéletesen összefogja a jog minden efféle komponensét: nincsenek nemzetközi szerződések vagy kötelező egyezségokmányok, melyek pontosan szabályoznák létrehozását és működését, precedensek vannak ugyan, de nem használhatóak arra, hogy az esetleges követelményeket arra alapozzák és sok, túlságosan sok függ a politikától és a kisebbség-többség közti történelmi (és jelenlegi) viszonytól.

 
Az autonómia fogalma valamint jogi háttere a nemzetközi jogon belül még viszonylag messze van az egyértelműségtől, az egyetemes egyetértéstől és a világos jogi defíníciótól. Jelen pillanatban helyzetét azzal a kifejezéssel lehetne legjobban kifejezni, hogy két szék közt a pad alá kerülhet. A két szék ebben az esetben az autonómia két legfőbb jogi forrása; egyrészt a kisebbségi jogok, másrészt a nemzetközileg elismert önrendelkezési jog. Ami a kisebbségi jogokat illeti, a legtöbbjüket nyilatkozat formában tette közzé az ENSz, ami azt jelenti, hogy nem kötelező erejűek (csak ha az egyes országok belső joguk részeivé teszik vagy államközti szerződésbe foglalják őket), az önrendelkezési jogot pedig már a hatvanas évek óta számos egyezségokmány mondta ki. Az autonómia jelensége legalább egy fokkal magasabban áll az alapvető kisebbségi jogoknál (mint például az anyanyelv használata, vallás gyakorlása), s egyben mindig egy fokkal a teljes önrendelkezési jog(tehát teljes elszakadás) alatt fog állni. Magyarul: megtévesztő az ’önrendelkezési jog’ fogalma, hiszen e megnevezés szerint már eleve olyan jogról lenne szó, amelyre alapozva a kisebbség korlátlanul támaszthat legitim követelményeket valakivel vagy valamivel szemben, feltehetően a többség hatalmával szemben. Ez a jog az ENSz-egyezségokmányok szerint minden népet megillet; ám a jog gyakorlati alkalmazását megnehezíti ( sõt,szinte ellehetetleníti…) az a körülmény, hogy a világ országai eddig még nem tudtak megegyezni egy a ’nép’ fogalmát körülíró definícióban. A legkisebb közös nevező, amelyben megegyezés született az, hogy ennek a fogalomnak két oldala van: egy objektív és egy szubjektív. Az objektív oldalt például a közös nyelv és a közös történelem jelenti, a szubjektív pedig az illető népcsoport kinyilvánított akarata, hogy összetartoznak és a következőkben is össze szeretnének tartozni. Ám, hogy jobban illusztráljam a helyzet bonyolultságát: ugyanezek a vonások egyaránt a ’kisebbség’ defíniciójának is szerves részei, márpedig csupán a ’népeket’ illeti meg az önrendelkezési jog, a kisebbségeket (még?) nem. Az ENSz 2007-es őshonos kisebbségeket védő nyilatkozata mondta ki világelsőként az autonómiához való jogot, de (mert ugye mindig beférkőzik egy ilyen is…) nyilatkozat lévén nincs kötelező ereje.

 
Milyen megoldások létezhetnek tehát, ha az út nem vezet egyenesen a nemzetközi jogon keresztül? Már a 1648-as vesztfáliai béke óta a mindent átszövő vezérelv a nemzeti szuverenitás, amelyet még kellő mértékben sem az Európai Unió, sem az ENSz sem tudott (s talán nem is akart…) kiegyensúlyozni. Márpedig szinte kizárólag csakis egy önkéntesen megcsorbított szuverenitáson keresztül tudna létrejönni egy autonómia. Ez azonban szinte utópiaszámba menne: az országok nem hajlandóak hatáskörükből a kelleténél többről önként lemondani, főleg nem területi integritásukból és főleg nem a (szemüket szúró) kisebbségnek. Elméletben a következő lépeseken keresztül jöhet létre egy autonómia (vagy nemzeten belüli szokásos törvényhozás által vagy alkotmányos úton): az első lépés, bármilyen banálisan hangzanék is, egy kisebbség létezése, a második pedig ennek törvényes elismerése. A kisebbség elismerése (és itt ne tanuljunk Franciaország esetéből, amely egyáltalán nem ismeri el a kisebbségek létezését!) legitim kisebbségi jogokhoz vezetne; melyeknek a tetőfoka a kollektív, azaz közösségi jogok élvezete lenne. Ám a közösségi jogok puszta említése is rettenetes félemet vált kis számos fiatal, nem túl hosszú jogállami hagyománnyal (de annál nagyobb kisebbséggel…) rendelkező országból (lásd Szlovákia, Románia). Hadd idézzem ide vágóan a román államelnököt, Traian Basescut, aki idén januárban Sógor Csaba RMDSz-es európa parlamenti képviselővel való brüsszeli beszélgetés kapcsán (a cikk az Új Kelet újság honlapján olvasható) kijelentette: a kollektív jogokról ’nevetséges’ beszélni, hiszen Románia alkotmánya védi a kisebbségeket. Arra a kérdésre, hogy hogyan vélekedik azokról az európai országokról, amelyek elismerték a közösségi jogokat (mint pl. Finnország, Olaszország és Nagy.Brittánia) azt felelte, hogy ’akkor fog gratulálni ezeknek az országoknak, mikor ők is elérik Románia szintjét a kisebbségvédelem terén’. Tehát a közösségi jogoknak legfelsőbb foka lenne az autonómia (konkrétan a területi autonómia), más szóval: a legmagasabb jogi státusz, amelyet egy kisebbség el tud érni, anélkül, hogy kiválna az illető államból.

 
Az Európában létező területi autonómiák egy része alkotmányos úton jött létre (például a katalánok és baszkok autonómiája – a spanyol különben az egyetlen olyan alkotmány a világon, amely kimondja az autonómia jogát), míg mások nemzetközi segítséggel, külső ráhatással keletkeztek és mára már alkotmányos kereteken belül működnek (mint például az Åland szigetek autonómiája vagy Dél-Tirol).

Az autonómia kérdése sokakat foglalkoztat részben örök aktualitása miatt, mint egy effektív konfliktusmegoldó módszer, részben mint egy történelmi igazságtalanságokat kiegyenlítő legitim követelmény. Sokak szerint az ”autonómia korszakában” élünk; a hagyományos egy népen, egy területen, egy államon alapuló nemzetállam fogalmát komolyan kétségbe vonja az egyes államok területén élő jelentős számú kisebbség, s ennek a jogai. Sok államban már nem egybevágó a nemzet és az állam fogalma, és ebből számos hosszú, elkeseredett etnikai konfliktus fakadt és fakad. Nyugati demokráciáink gyakran bizonyultak elégtelennek a kisebbség-többség, őshonos lakosság és új szuverén hatalom közti gondok és feszültségek megoldására. Itt merül fel az autonómia kérdése, mint lehetséges megoldás, s ezt egyre több állam látja be. Bármennyire is meghatározatlan még az autonómia fogalma, e meghatározatlanságot tőkévé is lehet kovácsolni. Lehet belőle olyan rugalmas eszköz, melynek használatával a legjobb esetben mindkét fél számára (legalább) elfogadhatóvá válhat az eredmény. De addig, ameddig az államok önszántukból nem hajlandók asztalhoz ülni és bona fidében megtárgyalni az autonómia kérdését, az autonómia sajnos a két tengeri szörny, Szkülla és Kharübdisz között tovább fog úszni egy kis bárkában.

Sántha Hanga

• Szkülla és Kharübdisz a görög mitológiában szereplő tengeri szörnyek, akikkel Odüsszeusz is hadakozott. Valószínűleg a Szicília és Calabria közötti tengeri szoros veszélyes szikláinak felelnek meg.( a szerk.)