Furcsa időt él a világ, amilyet még életünk során egyikünk sem tapasztalt meg. Fertőző betegségek, járványok mindig léteztek, de globalizálódott világunk megteremtette azokat a körülményeket, hogy ezek a kórok ma már napok alatt elterjedhessenek szerte a világban. Hogy a koronavírus-járványnak mik lesznek a következményei, azt még senki sem tudhatja teljes biztonsággal, de jogosan sejthető, hogy gazdasági vonzataival hosszú ideig lesz még kihatással életünkre.
A Magyar Ház Közösség az év elején gazdag műsorral készült a tavaszi félévre. Március első hetében tartotta meg a SMOSZ a közgyűlését a Magyar Házban. Ekkor még senki sem gondolt arra, hogy milyen rendhagyó időszak vár mindannyiunkra. Az 1848-as forradalom és szabadságharc megünneplésére Stockholmba érkezett Farkas Wellmann Endre író, költő Budapestről, valamint a kárpátaljai Marcsák Gergely irodalomtörténész, költő, énekes. A március 11-i, szerda esti Szabadegyetem keretén belül még sikerrel adták elő Farkas Wellmann Endre A római disznó monológja című munkáját, de a szombatra tervezett nemzeti ünnep megtartására már nem kerülhetett sor. Így elmaradt Bartha Magda ünnepi alkalomra összeállított akvarell-kiállítása és a szombati gyermekprogram résztvevőinek a KCSP-ösztöndíjas, Szalóki Petra által betanított műsora is. A meghívottak a határok lezárása előtt az utolsó pillanatban érkeztek haza Budapestre. Farkas Wellman Endre veretes ünnepi beszédét – amelyet jelen cikk második felében olvashatnak – videofelvétel formájában közzétette a Magyar Ház Közösség vezetősége a Facebook-oldalán.
Bezárt a Magyar Ház, elmaradt a stockholmi műkedvelő színi kör előadása a Piszkos Fred, a kapitány, elmaradtak Méhes Kati szatmárnémeti és Kilyén Ilka marosvásárhelyi színművésznők előadóestjei és Dr. Gömör Béla reumatológus professzor előadása a magyarországi gyógyvizekről. Nem tarthattuk meg a Magyar Ház Közösség tisztújító évi közgyűlését sem.
Nem minden tevékenységünk szünetel. A Magyar Ház Közösség több alkalommal küldött ki levelet tagjainak, hogy ha valaki segítségre szorulna a fennálló körülmények között, akkor szívesen a rendelkezésére állunk. Mind a mai napig azonban senki nem jelentkezett. De vannak idős tagjaink, akiknek kérés nélkül is segítséget nyújtunk. Szalóki Petra, a szünetelő gyermekprogram pótlására, folyamatosan küldi a program gyerekeinek a játékos feladatokat interneten keresztül, amelyeket aztán szüleikkel, testvéreikkel megoldhatnak.
Bízunk abban, hogy a fegyelemmel betartott szociális elszigetelődésnek hatására lassan visszaszorul a járvány, eredményesebb terápiás módszereket dolgoznak ki, elkészül az oltóanyag és nemsokára visszatérhetünk régi mindennapjainkhoz, munkánkhoz, ismét együtt lehetünk szeretteinkkel, barátainkkal és reméljük, hogy a járvány gazdasági következményei is kiheverhetők lesznek. Az elmaradt műsorokat is megtarthatjuk majd a Magyar Házban.
Addig is további türelmet kívánunk a körülmények elviseléséhez, jó kedvet és jó egészséget minden kedves honfitársunknak, szeretettel:
a Magyar Ház Közösség vezetősége
Farkas Wellman Endre stockholmi beszéde az alábbiakban olvasható:
Kedves magyar testvéreim!
Ki tudja, még hányszor gyűlünk össze március 15-e alkalmából és ki tudja, még hányszor gyűlnek össze magyar emberek bárhol is a nemzeti szabadság megszületésére emlékezni? Arra a szabadságra, amely 172 évvel ezelőtt Petőfi szemében egyenlővé vált a szerelemmel, ezáltal vélhetően az emberi boldogsággal, amely egyszerűen a létezés értelme is. És ugyanott, ahol a költő ezt kimondja, kimondja azt is, hogy mindez a legnagyobb áldozatot várja el az embertől: az élet feláldozását. Ám hiába tűnik ellentmondásnak ez az állítás, a költői beszéd soha nem csak egyetlen konkrétumra, helyzetre vagy alkalomra vonatkozik, természete szerint valami általánosra mutat rá. Petőfi itt arra hívja fel a figyelmünket, hogy az állandó és örök értékek állandó és örök áldozatot kívánnak. Nevezetesen azt az ébrenlétet, amellyel vigyáznunk kell folyamatosan, forradalmak idején, de békeidőben is ezekre az alapeszmékre, melyek nélkül emberi voltunk elvesztését kockáztatjuk.
Manapság, amikor egyre alaposabb gyanúval szemlélhetjük, hogy a liberalizmus nemcsak az európai népek kulturális identitását irtja ki, de az ember evolúciós belső parancsait is kioltani látszik, különös büszkeséggel kell megállnunk emlékezni azokra az egykor élt nagy hazafiakra, akik felismerték, hogy szabad nemzetállamok nélkül a keresztény Európa jövője elképzelhetetlen. Az önbecsülés, a szabadságra való igény és törekvés tartást és célt ad az embernek: öntudatot, amely magát az életet teszi értelmessé. Az önbecsülését vesztett ember élete is céltalan, fölösleges vegetálás: erre tanít bennünket a történelmünk, hogy magyarságunk, amióta csak vagyunk, egy folyamatos szabadságharc, egy folyamatos küzdelem az önazonosságunkért. Isten, haza és család – e három kulcsszó minden történelmi eseményünk egyetemes mozgatóereje a kereszténység felvételétől kezdve mai hétköznapjainkig, legalább is minden igaz magyar ember tudatában.
Még akkor is, ha a magyar szabadság története nem egyszerű. Bár ezer éve itt élünk a Kárpát-medencében, a mai értelemben vett nemzetté válásunk meglehetősen későre következett be. Ahogy Európa számos nemzete esetében, nálunk is a reformkor hozta el a felismerést, hogy nem politikai, külső keretek tesznek nemzetté egy közösséget, hanem annak belső hagyományai, önnön kultúrája határozza meg identitását. Ez az a nemzetfogalom és nemzettudat, amely 172 évvel ezelőtt a forradalom és szabadságharc alapértéke lett és azóta is az.
Mind a mai napig a nyelvünk és a hitünk az az összetartó erőpár, amelyek garantálták az elmúlt ezer évben, hogy ma itt, magyarként, keresztény emberekként találkozhatunk és beszélgethetünk. Ha abból indulunk ki, hogy Petőfiék korában született meg a modern magyar nemzet, akkor azt is látnunk kell, hogy az elmúlt mintegy százhetven évben a legtöbb időt mégis elnyomásban vagy diktatúrában töltöttük. A magyar szabadság csak rövid időszakokban volt háborítatlan, a forradalmi remények néhány évében, majd a Kiegyezés után, majd a világháborúk között találunk néhány nyugodt évet, amikor nem a szabadság megvédése volt a nemzet fő feladata, de aztán jött a kommunizmus, majd a kilencvenes évek és végül a mostaniak. Most szerencsésnek mondhatjuk magunkat, mert az utóbbi harminc évben relatíve szabadok vagyunk. De itt is azonnal felötlik bennünk a kérdés: hogy vajon meddig? Mire lesz még elég a hit és a nyelv? Más időket hozott az ezredforduló, másfajta fenyegetettségeket, más technológiát és technikát. Egy dolog azonban nem változik és nem is szabad változnia: az, amit nekünk meg kell védenünk bármilyen veszéllyel szemben, ha magyarok akarunk maradni. Az önazonosságunk és a szabadságunk. A küldetésünket kell beteljesítenünk Európában. Legalább ezer év igazolja, hogy ez a dolgunk. Nem elég tehát látni csupán a veszélyeket, hanem fel kell tudnunk nőni az új kihívások közt is a harchoz. Tudásban, fegyverzetben, de tettvágyban is.
Ilyenkor, március 15-e közeledtével nemcsak a Nemzeti dal jut eszünkbe, hanem Petőfi teljes életműve, ennek a huszonhatévesen meghalt srácnak minden elképzelése, gondolata a világról, a szabadságról, amelynek alárendelte az életét: így értelmezgetem újra és újra ilyenkor a szabadság és a szerelem fogalmát, olvasgatom át századjára is azokat a verseket, amelyeket tán legelőször hallottam kisgyerekként. Petőfi csodálatos és unikális szövegeit, amelyek iránt Janus Pannonius óta először a világirodalom is érzékenységet mutatott.
Aki nem tapasztalja meg a szabadságot, az a szerelmet sem fogja megtapasztalni. Aki pedig nem tapasztalja meg a szerelmet, az a boldogságot vonja meg önmagától. A szabadság és a boldogság egynemű fogalmak, de feltételezik is egymást. Értelmes élet egyikük nélkül sem létezik.
De azon gondolkodom főként, hogy milyen lehetett Petőfi boldogság-képe, a szabadság és a szerelem sajátos egyenlőségét felvillantó emberé, aki költői kijelentéseit, fantáziáit az életútjával tette örökre hitelessé. Milyen volt az ő emberi szabadságfelfogása és hogyan munkált benne az a hit, amely a fegyveres harcokig juttatta el, hogy aztán túl korán beteljesedjen rajta tragikus sorsa. Mekkora nemzettudat, mekkora közösségi felelősségérzet vezethette, hogy elment otthonról Erdélybe meghalni, vagy meghalni az erdélyiekért, ott, ahol ez bekövetkezett? Mindenképp, ha homályos is még ez a történet, Segesvár mellett tűnt el a szemünk elől, s ez a tény minden erdélyi ember számára még fontosabbá teszi Petőfit.
Alapvetően ahhoz szoktunk hozzá, hogy egy költő lehetőleg halott, s bár életrajzát szinte mindig ismerjük, a költői életmű tudatunkban ritkán kötődik össze a személyes emberi élet vagy sors eseményeivel. A költői teljesítmény a meghatározó, ami olykor akár nemzeti közkinccsé válik, de a személyes léttapasztalat is, amely az egyes műveken keresztül évszázadokon keresztül érvényes üzeneteket tud megfogalmazni. Pedig, akárhonnan nézzük, minden költői életmű valamiképpen egy személyes tapasztalatokra épülő emberi élet summája, lenyomata vagy koncentrátuma, olyan igazságok tárháza, amelyeket valaki valamikor valamiért fontosnak tartott épp abban a formában megfogalmazni, ahogyan azt ránk hagyta örökül.
Petőfi esetében az élettörténet és az életmű összefüggései első ránézésre kézenfekvőnek tűnhetnek, az viszont számomra már kevésbé, hogy huszonöt évesen hogyan jut el valaki a meggyőződéses szabadságharcosok sorába, mi több, oda, hogy a világszabadság eszméje mellett szólaljon fel versben. Az emberi nagyság, a nemeslelkűség, úgy látszik, az élet legszorongatóbb helyzeteiben képes igazán kiteljesedni.
Szóval Petőfi Sándor, az ember mit gondolhatott a szabadságról? Talán csupa olyasmit, amit mi magunk is gondolunk a mai napig, és ilyenkor, március 15-e táján együtt gondoljuk ezeket a dolgokat a nagy reformerekkel, és keserédes érzéssel vesszük tudomásul, hogy Batthyány Lajos, Kossuth Lajos, Deák Ferenc, Széchenyi István, Szemere Bertalan, Eötvös József és mások egykori törekvései ma is aktuálisak. Őket keressük, Petőfivel és Jókaival együtt, és Irinyi Józseffel zsolozsmázzuk újra a 12 pontot. Mert tudjuk, hogy minden nemzet megmaradásának záloga a szabadság és a nemzeti önazonosság, azok az alapértékeink, amelyeket ezek a nagyszerű emberek harcoltak ki számunkra legelőször.
Petőfi világszabadság-víziója mögött nagyon erősen ott van a nemzeti önazonosság szükségessége. Nemzetek szabadságára épülő világrend az ő szabadsága, amit mai napig sokan nem értenek: ha nem egy nemzet vagyunk, ha nem tudjuk önmagunkat nagyon határozottan definiálni, eleve elvesztünk. Ha nincs egy kollektív öntudatunk, amely garantálja, hogy a megszerzett szabadságunk továbbadható a gyermekeinknek, hogy ez a szabadság eszménykép kell hogy legyen az utánunk jövők számára, akkor ezt a szabadságot meg sem érdemeljük.
De e világszabadság-fogalom mögött az is ott van, hogy ha nem vagyunk tisztában önmagunkkal, úgy a mások szabadságát sem fogjuk tudni tisztelni soha. Ha nincs önbecsülésünk, mások értékeit sem tudjuk megbecsülni. Ezt is üzeni nekünk március 15-e.
172 éve is az a szikra lobbantotta be a negyvennyolcas forradalom lángjait, amely azóta is elfojtva ott parázslik közös emlékezetünkben, és figyelmezteti rosszakaróinkat, hogy minket, magyarokat nem olyan egyszerű eltiporni, vagy megfosztani a szabadságunktól. Ahogy Trianon sem tudott megsemmisíteni, ahogy ötvenhatban is megmutattuk, hogy mit gondolunk a szabadságról és a kommunizmust is túléltük. A történelem említett pillanatai között az elnyomás, a szabadság eltiprása a közös nevező. Egyetlen, a magyarság megsemmisítését célzó törekvés sem tudott mégsem megvalósulni, mert volt és van egy olyan konszolidált nemzettudatunk, amely minden magyar számára egy földrajzi határokon átívelő szellemi hazát biztosít, egy olyan erős együvé tartozást, amelyet csak az érthet meg igazán, aki magyar.
Petőfi példája, aki elment Erdélybe meghalni a szabadságért, még egy üzenetet közvetít: számomra a magyar diaszpóra sorsával is párhuzamot mutat. Önök is eljöttek szembeszegülve az elnyomással, lelkükben elhozva idáig a szabadságeszményt, a méltó életben való hitet. Hálistennek Önök élni és nem meghalni jöttek el. Számomra a diaszpórában élők mindig is példát jelentettek, azt gondolom, Önök a lehetséges rosszak közül a legjobb döntést hozták egykor: eljöttek onnan, ahol már nem lehetett emberhez méltón élni és megmutatták a nagyvilágnak, hogy magyarként, összetartásban, bárhol, bármilyen körülmények között megálljuk a helyünket. Úgy vélem, a legértelmesebb áldozathozatal volt ez. Ezt így gondoltam – még gyerekként – a nyolcvanas években, amkor épp az egyik szeretett tanárom emigrált Svédországba, így gondoltam a kilencvenes évek létbizonytalanságában és így gondolom ma is. Én Önökre mint jó példára tekintettem mindig, mert számtalanszor láttam azt, hogy innen, többezer kilométerről is mindig a legfontosabbnak tartották az otthonról hozott értékek megőrzését, a szülőföld és a szülőhaza szeretetét és segítését. Tudom, hogy Bajor Andor emléktáblája mögött is a svédországi magyar közösség áll, de azt is tudom, ahogyan felkarolták és segítették Rafi Lajost. De számtalan olyan történetet mesélhetnék még, amelyek ebből a folyamatos, lélekből való, intenzív szeretetből táplálkoznak s amelyeket volt részem személyesen is megtapasztalni.
Bár egyre kevesebben vagyunk az én nemzedékemből is, akik Veress Zoltán nagyszerű meséin, a Tóbiás és Kelemenen, a Rongy Eleken nevelkedtünk fel annak idején, de mi éreztük azt, hogy akik emigráltak, nem elfordultak tőlünk, hanem mindig is vigyáztak ránk. Én a nyolcvanas években Székelyudvarhely mellett, Kányádban voltam kisgyerek, ahonnan Svédország létezését is nehéz volt elképzelni. Volt egy bélyegalbumom és valahonnan hozzám keveredett két svédországi bélyeg, amelyeket nagy becsben tartottam. Nem emlékszem, hogy mit ábrázoltak, csak SVERIGE feliratra és arra, hogy milyen büszke voltam rájuk. Azóta sem láttam talán svéd postabélyeget, Svédországot pedig a szüleim mutatták meg a földgömbön. Nem is ezen a világon van, gondoltam. Ez idő tájt olvastunk sok Veress Zoltánt is, kedvencem Rongy Elek volt, aki disznófősajt akart lenni minden áron. Most meg azt érzem, hogy összeérnek a szálak: itt vagyok Önökkel együtt, azon a helyen, amelyik Veress Zoltánnak is az utolsó hazája volt, és lám, az a két, lelkemre ragadt postabélyeg most hozott el ide. Számomra ez is példa arra, hogy semmi nem véletlen a Földön, és az összetartozásnak mágikus ereje van. Hát mekkora mágiája van akkor a szabadságnak?
Ez egy személyes példa ugyan, de tudom, hogy Önök közül mindenki valami hasonló módon hozott ide magával egy-egy gyermekkori álmot, sóvárgást, hitet és tudom, hogy mindezekért áldozatot hoztak és rengeteg munkával tettek azért, hogy ezeket méltó módon megőrizzék és önnön életükben győzelemre juttassák.
Én azt gondolom, hogy Önök hozzáadtak a magyarsághoz, a magyarság hírnevéhez. És ugyanakkor sorsvállalásukkal új aspektusát mutatták fel annak a szabadságfogalomnak, amely nemzeti és egyéni öntudatunkat meghatározza.
Ezért vagyunk itt ma is, hogy emlékezzünk: arra, hogy az 1848 -as magyar szabadságharc sem egy lezárt történelmi esemény, hanem egy folyamat, amelyet kötelesek vagyunk tovább éltetni magunkban, amíg csak van magyar ember a világon. Kiállni minden éveben és felmutatni, hogy még mindig itt vagyunk és emelt fővel ragaszkodunk a nemzetünket megillető szabadsághoz, a hitünkhöz, európai értékeinkhez. Személyesen is, nemzetként is.
Mert ma sincs okunk a pihenésre. Ma sincs okunk arra, hogy a figyelmünk ellankadjon, hiszen ugyanúgy, ahogy a történelem előbb említett fordulópontjain, amelyek a szabadságukat féltő magyarok türelme vesztésének pillanatai voltak, ugyanolyan folyamatokat élünk meg: idegenek lepik el hazánkat, hazáinkat, vagy tágabb értelemben azt az Európát, amely évezredek alatt bölcsője volt a hitünknek és kultúránknak, helyszíne a szabadságharcainknak, a forradalmainknak, a szenvedéseinknek, de azoknak a boldogabb időszakoknak is, amelyekben gyermekeink születtek, amelyek ünnepekről, családi együttlétekről, barátságokról szóltak. Igen, néha ez épp ilyen egyszerű és manapság azt tapasztaljuk, hogy világszabadság is egy félreértelmezett eszme, hogy a demokráciában a liberalizmus egyeseket mások fölé emel és aki önazonosságához, hitéhez, nemzetéhez és a családjához ragaszkodik, azt megkövezik. Mert manapság is vannak, akik minden áron ki szeretnének szolgáltatni azoknak az erőknek, amelyek a vesztünket akarják, amelyek arra törekednek, hogy nemzeti identitásunktól megfosztva bedaráljanak egy globalista, a pénzen kívül semmi mást nem ismerő világrendbe. Elaljasodott vagy kétségbeesett, nyomorult lelkűek mindig is voltak a történelemben, de a nemzet azért szerencsénkre nem belőlük áll: a magyar néplélek pedig az, amit Petőfiék vittek diadalra, és tudnunk kell, hogy ők sem feltétlenül a többség voltak, hanem a nemzet lelkiismerete, igazi magyarok. Akik áldozatot tudtak hozni akkor a nemzetért, és közvetve értünk, ma élő magyarokért is. Nélkülük akkor az idegen elnyomók könnyű prédája lettünk volna, ma pedig mi állunk helyettük a frontvonalban, ma ránk van szükség, a mi felelősségünk, hogy a következő 172 évben is legyenek magyarok, szabad magyarok Európában.
