Az dunai pék, a lófogászdoktor, az festő a Szajna partról meg a többiek…-avagy nálunk még a pék is igazi, meg a sütnivaló is!

Délután 2 óra 5 perc:
Vasárnap. Backa kulturskola. Tavaszi Szél foglalkozás. 5 perc késés. Loholok, zsebemben a kulccsal, szívemben az ajtót nyitók felelősségével.
Az ajtóban csak a két örök, elnyűhetetlen, megkerülhetetlen “bútordarab” - hála es köszönet érte - Béla bácsi és Edit néni fogad megbocsájtó mosollyal. Gyerekek, szülők sehol. Szerencse.

Még tíz-tizenöt perc, és a tanulni és tanítani vágyók társasága lassan be- betoppan, özönlik, vagy inkább csak szivárog…és belepi a kistermet, nagytermet, wc-t, konyhát, folyosót. Tegnap-érkezettek, tegnapelőtt jöttek, örökké itt-voltak; lehet, hogy holnap-többen-jövők(?)…itt vagyunk, (leszünk) mind. Itt vagyunk, már vagy harmincan is…!?

Pötyi, Kati, Andrea háta mögött tiszteletteljes fejbólintás után, csendben összesúgnak az “ősmagyarok“: “Itt-születettek hada jött és a még náluk is svédebb gyerekeiket hozták örökös anyanyelvre!”

2 óra 30 perc:
A kisteremből brekegés, bégetés, nyihaha, cincogás hallatszik. Edit néni a kicsiknek (3 évestől - iskolakezdésig) állatokról, parasztudvarról tanít. Közben, utána: körjátékok, versikék, mondókák.
Ezalatt a nagyteremben művészek, tudósok, életművészek adják-veszik egymás kezéből a kilincset. Ez a nagyobbacskák birodalma: a 7-től 10 évesekig.
Zsolt, a Salgrenska kutatója - tudományos fokozatokkal a rejtett mellényzsebben - magyaráz a sejtekről, atomokról, kémiáról, fizikáról. Kísérletképpen füstfelhő száll - na jó, az nem - de majdnem. És a gyerekarcok kipirulnak, a szájacskák önfeledt nevetésbe fordulnak. Mert ez így jó. Az élet érdekes…

3 óra 20 perc:
Tudomány után művészet.
Tibor, az igazi képzőművész Zenta, Budapest, Párizs es Sanghaj után Göteborgban tanítja festésre, rajzra, mázolásra gyermekeinket. A fehér papíron lovacska kanyarodik, a vonalat húzó ceruza nyomán tekergőzik. Színek, formák kavarognak, kompozíciók épülnek vajúdva és egy szigorú gyermekszáj halkan súgja a vak felnőttnek: “Nem lovacska - napocska!”

3 óra 50 perc:
Brekegés, bégetés, nyihaha, cincogás stb. helyett csámcsogás, nyeldeklés. Amott egy szőlőszem gurul, emitt egy műanyag pohár borul…, támadás alatt az étkezőasztal. Uzsonnázik a gyerekhad.

4 óra 15 perc:
Furcsa vezényszavak riogatnak: “Légy giliszta! Énekes madár! Lopakodó tolvaj! Zokogó királylány!”. És a gyerekek kiabálva, hadonászva színészkednek, kúsznak-másznak, bohóckodnak.
Tamás, a levitézlett TV-rendező ordítja túl - szerencsére nem megy neki - a már művészi iskolai rendetlenséget…és az igazi pék a jövendő győztesek csendes nyugalmával az ajtófélfának dőlve várakozik, hiszen tudja, hogy ha nem most, a jövő héten, vagy a jövő esztendőben ő is sorra kerül, ahogy a sorban állnak mind az önjelölt tanárok a jövő hétre, a jövő esztendőre, hogy tanítsanak állatokról, emberekről, kozmoszról, gépekről, betűvetésről, mesékről és még mi minden másról(?), magyarul!
István - Svédország legjobb lófogásza, Nora - a pszichológus, Enikő - még egy pszichológus, Zsuzsa – a tanítónő, Péter - a már svédül átképzett kamionos, Eszter - az altatóorvos, és még egy Eszter - a jogásznő, és a többiek, akik megváltották tagságukat a mi Tavaszi Szelünkbe…
Miközben a mi igazabbnál is igazabb pékünk már parányi gyermeköklök es hegyes könyökök szorításában dagasztja az igazi, jó magyar kenyeret, ízes magyar nyelven beszélve el a készítés minden titkát, fortélyát…(Épp csak a nemzeti színű szalag hiányzik a sütnivaló, friss étekről. Nem baj; különben rágós is lenne úgy, és az ízében így is benne van.)

2 óra 37perctől egészen délután 5 óráig:
A konyha hangos. Munkálódik az elfogyasztott kávé, a jó társaság, na meg a nézetkülönbségek és nézetazonosságok életről, svédekről, szervezeti struktúráról, magyar kultúráról (is).
(Most, hogy leírom vettem észre, hogy soha nem szoktunk beszélni politikáról, vallásról, világnézetről, miközben ezek a témák mégis valahogy mindig odalopakodnak, törekednek kávéasztalunkhoz.)
Mi ilyen-olyanok: népiesek, urbánusok, délvidékiek, erdélyiek,felvidékiek, anyaországiak, “svédmagyarok”, meg mit tudom én még mik, vallásosak és nem azok, vagy különbözőképpen azok, liberálisok es konzervatívak, tradicionalisták es (poszt)modernek - persze a valódi identitásaink nem kategorizálhatóak ilyen ócska, legtöbbször jelentését vesztett közhelyekkel - jól érezzük magunkat egymással, mert az egyik legfontosabb: az anyanyelv szeretete köt össze bennünket. Sőt, hiszünk is a vita termékenyítő erejében, na meg abban, hogy sokszínűen jó együtt!
És még nem írtam kosarazásról, kocsmázásról, danolászásról, jó tanácsok adásáról, segítgetésről…
De semmi baj. Majd - remélem -“teccenek” eljönni a klubba látogatóba!!! (Néhány gyerkőccel a hónuk alatt.)
Mert klub ez, és írható nyugodtan nagybetűvel: TÁRSASÁG is. Szövetkezve egy kisebb háborúval felérő hétköznapi küzdelemre, a magyar nyelvnek virágzó, élő nyelvként való átadására gyermekeinknek.

5 óra 14 perc:
Zörgetem a kulcsot a folyosón. Szemétgyűjtés. Rendrakás. Takarítás.
Béla bácsival kérdőn egymásra nézünk.
Az ő szemében a “Na, mi van még?” érdeklődése, az enyémben pedig a “Na, mikor kezdjük?” bizonytalansága. A válasz huncut csillogás: “Uram, elvégeztetett!”
Elismerő fejbólintás; riasztó be(kapcsolva); utolsó kulcscsörgés.
Mára ennyi volt, barátaim, az anyanyelvünkben.
A jövő héten újra jövünk!

Egy szülő a klubból, ami társaság