Idestova harminckét éve annak, hogy férjemmel Stockholmba érkeztünk két fiunkhoz, szüleimhez, legutolsó napjaiban hagyva magunk mögött ceauşescu rettegett „aranykorát”. Feldőtő Emese és Sándor akkor már Stockholmban éltek, s ezért az én tudatomban úgy hozzátartoztak Svédországhoz, mint a pirosra festett dalai falovacska vagy a nyári napfényes éjszakák. Akármerre jártunk, bármit csináltunk, mindenütt jelen voltak: a Magyar Ház rendezvényein, a gyerekfoglalkoztatásokon, a Karolinska intézetben, ahol Sándor dolgozott, a lakótelepen kutyasétáltatásnál. Bevallom, hosszú ideig féltem is egy kicsit Emesétől, egyenes kérdéseitől, leplezetlen véleménynyilvánításától, határozottságától, mindazoktól a tulajdonságaitól, amelyek a későbbiekben olyan hasznosnak bizonyultak az összes szerepkörben, amelyeket magára vállalt. Ugyanakkor Sándor hihetetlen bölcsességgel és érzékenységgel simította el minden olyan kijelentését, megnyilvánulását, amelyek talán a kelleténél élesebbre sikeredtek.
Sokszor töprengtem azon, hogy honnan is tudtak két gyerek nevelése mellett felszabadítani olyan erőforrásokat, amelyek tíz embernek is a becsületére válhattak volna. Nem volt olyan tevékenység a Magyar Házban, ahol ne jártak volna elől a munkavállalásban: Emese eleve a gyerekek magyar önazonosságának a megőrzésén munkálkodott. Pedagógusi képesítését nemcsak a svéd állam által biztosított anyanyelvi oktatásban hasznosította, hanem a kezdetektől részt vett a cserkésztevékenység irányításában, az anyanyelvi táborok szervezésében, a hétvégi magyar oktatást is ő indította el másodmagával. Aztán 2011-ben elvállalta a Magyar Ház Közösség elnöki tisztjét, s ami ezzel együtt járt, az országos szervezetnek alelnöki posztját és a NYEOMSZSZ vezetőségi gyűlésein való részvételeket is. Ötletgazdája és a kétkedők ellenében következetes szorgalmazója volt a FILI gyermekfilharmónia óriási sikernek örvendő svédországi vendégszereplésének, amely végül magyar állami támogatással és a Stockholmi Magyar Nagykövetség segítségével valósult meg. Emese szervezte meg a több mint száz gyermek stockholmi vendéglátását, elszállásolását.
Talán nem is a hivatalos szerepkörének való megfelelése volt az, ami elképesztett, hanem az az emberfeletti fáradhatatlanság és lelkesség, amivel családanyai szerepe és vállalt feladatai mellett, ha úgy adódott koszorút kötött, jelmezt varrt, felszegte a lányunk székely ruháját, bográcsgulyást főzött, lángost, kürtős kalácsot, dobos tortát sütött, töltött káposztát, szendvicstortát készített, abroszokat mosott-vasalt, takarított, lebonyolította a Magyar Ház rendezvényeit, vagy ha úgy alakult, akkor a Magyar Ház tagjainak családi eseményeit is. Aligha tudta volna mindezt megtenni hitvestársa, Sándor segítsége nélkül.
Kitüntetés / Fotó: Bitay Zsolt
Sándorról a Karolinska intézetben egy idős svéd kolleganője mesélte nekem, hogy soha életében nem találkozott emberrel, aki annyit dolgozott volna, mint ő. Pedig a hölgynek fogalma sem volt arról, hogy a munka dandárja Sándor számára csak akkor kezdődött, amikor hazaérkezett az intézetből. Soha nem utasított vissza senkit, bármire kérték; s ha valamit elvállalt, nem ismert lehetetlent, megoldotta, akármekkora nehézségbe ütközött is. Ezzel aztán sokan vissza is éltek, még az idén nyáron is, már Magyarországon, amikor megkérték, hogy egy megfelelő technikával nem rendelkező budapesti templomban tartandó keresztelő lebonyolításához kösse össze online a Svédországban és Új-Zélandon tartózkodó keresztszülőket, amit aztán pár óra próbálkozás után sikerrel meg is oldott. Sándor alaptag volt minden magyar tevékenységben: az árvákat támogató LTBT Baráti Társaság vezetőségének jótékonysági rendezvényein, a Házkezelőség vezetőségi tagjaként kulcsszerepet töltött be a Magyar Ház megújulásában; a műkedvelő színjátszó körben elvállalta a legtöbb tanulást igénylő szerepeket, mindezt tette anélkül, hogy bárkivel is észre vétette volna. A mások által felvállalt feladatok kivitelezéséből is oroszlánrészt vett magára: fogadta a Magyar Ház vendégeit, szállította őket a repülőtérről a városba, kalauzolta és ellátta őket, kenyeret sütött, bevásárolt, felfüggesztette aztán leszedte a kiállítások képeit, gondozta a Magyar Házat és a kertjét, és a világon mindenben segítette Emesét a munkájában.
Kitüntetés / Fotó: Bitay Zsolt
Nem lehet egy rövidke cikkben elmondani mindazt, amit nap mint nap, munkaidő után, a hétvégeken, szabadságokon tett a Feldőtő házaspár. Aligha kapott valaki megérdemeltebben állami kitüntetést, mint Emese és Sándor. Rájuk vall, hogy a Magyar Arany Érdemkeresztet nem új és örök hazájukban, Magyarországon kívánták átvenni, hanem abban a közösségben, amelynek a megőrzéséért csaknem négy évtizeden keresztül annyit munkálkodtak. Ez meg is történt, rangos kitüntetéseiket az idén október másodikán Dr. Szili Katalin miniszterelnöki megbízott asszony és Dr. Müller Adrien nagykövet asszony kezeiből a hällebergai tábortanyán vehették át a SMOSZ közgyűlésének alkalmából.
Tíz éven keresztül a legnagyobb egyetértésben dolgoztunk együtt: Emese a Magyar Ház elnökeként, Sándor a Házkezelőség kulcsembereként, én pedig a Magyar Ház alelnökeként. Soha, egyetlen alkalommal sem árnyékolta be munkánkat nézeteltérés. Közeli jó barátok lettünk. Idestova egy éve, hogy a Feldőtő házaspár megvalósította legtöbbünk álmát: eladták az óriás fenyők árnyékában levő tóparti villájukat Stockholmban és Magyarországra költöztek, egy gyümölcsfákkal övezett vácrátóti villába, amelynek éppúgy örvendtem, mintha az enyém volna. De most sem hagytak magunkra a hirtelen nyakunkba szakadt felelősséggel: tanácsaikkal, ötleteikkel segítik munkánkat.
Pirosra festett dalai falovacskák, napfényes nyári éjszakák ide vagy oda – Svédország nem olyan Feldőtő Emese és Sándor nélkül, mint amilyen velük együtt volt.
