Mielőtt rátérnénk magának a kiállításnak a megnyitójára, a Magyar Ház Közösség nevében köszönetet szeretnénk mondani a szívet melengető szabadtéri fotókiállításért, amelyet augusztus 20., Szent István királyunk és az új kenyér ünnepének alkalmából a stockholmi magyar nagykövetség bocsátott a Magyar Ház rendelkezésére, amellyel méltón fogadhatjuk vendégeinket és gyönyörködtethetjük vele mindazokat, akik kerítésünk körül elsétálnak. Külön köszönet Kaszás Veronika kulturális attasé asszonynak, aki megszervezte a szállítást és elhozta a Magyar Házba az anyagot!
Csató Tamással Bázelben, a NYEOMSZSZ közgyűlésén ismerkedtem meg, ahol két festőművész társával együtt állított ki. Kiváló festőtársai munkái közül is kiemelkedő alkotásainak gondolatisága, a szépségimádata azonnal megragadott, és ott helyben meg is kértem, hogy amennyiben lehetséges, a Stockholmi Magyar Házban is állítsa ki munkáinak azt a részét, amelyek a mi kis kiállítótermünkben elférnek.
Tamás Vásárosnaményben született és kora gyerekkorától nagy készséget mutatott a rajz, a festészet iránt, annyira, hogy tanárai sorban figyeltek fel adottságára és biztatták, hogy el ne herdálja a tálentumokat. Középiskolás korától kezdve Debrecenben, a Medgyessy Ferenc festőkörben fejlesztette szakmai tudását Bíró Lajos és Félegyházi László festőművészek keze alatt. Szakmai képzésének meghatározó szakasza az az idő volt, amikor magántanítványként Gábri Albert festőművész vezetésével bontakoztatta ki tehetségét, akivel később közös kiállításai is voltak.
Mára már nemcsak népszerű, hanem elismert festőművész ő maga is, sőt, fotóművészként is nagy sikerrel mutatkozott be. Két galéria vezetője. Alkotásaiban legmélyebb emberi vágyainkat jeleníti meg – a szépséget, a társ utáni vágyakozást, de a legbennsőbb szorongásainkat is: a hiábavalóságot, a mindannyiunkra váró elkerülhetetlen enyészetet.
Sorra vehetjük a kiállított festményeket, elmerülve a szürrealista elemek segítségével kifejezett üzenetekben, nézzük például a sivatag homokhullámain „úszó” papírhajót, amelyre a sirályok le sem szállhatnak, hiszen fel vannak függesztve. Mi ez, ha nem az abszurd vágyaink beteljesítésében való akadályoztatás? Gyakori motivum a bibliai értelemben almát felkínáló nő, de mintha nem a bűnbeesésre való csábítást, hanem inkább a sóvárgást, a vágyat jelenítenék meg ezek a képek. Elkerülhetetlen felfigyelni az egész kosárnyi almát kínáló nőt ábrázoló kép rejtett humorára. Ugyanakkor megrázóan emberi a művész önarcképe a végtelen tengeren lebegő csónakban, ahol a női test formájú vitorla az emlék, ami a csónakot repíti, az édenkerti alma, a vágy szimbóluma pedig már csak palackpostaként viszi magával az üzenetét.
A sakktáblán a királyné torzója, aki mellett a király elesett; a fejét térdére hajtó, arcát nem mutató nőalak, aki mögött a vaspántokkal lezárt ajtó rejti a múltat; a mezőre tévedt villamos, amely a nagy kő miatt nem roboghat tovább; a Botticelli Vénusza mellett grafittik közül, koncertfüstből kiemelkedő, sminkelt, tetovált, piercinges mai Vénusz; a ruhák alatt nem létező hölgy, akit csak a „cuccok” tesznek azzá, aki – vagy aki csupán elillant; a holló, aki belát a legbennsőbb világunkat takaró kendő mögé; a titokzatos, fura, alig kivehető alakok közül felemelkedő, felrepülő kislány alakja; a lehajtott fejű Lédát maga mögött hagyó, tollait megrázó hattyú – mind, mind olyan festmények, amelyek magukhoz ragadják a szemlélőt, részesévé teszik az alkotásnak és a művészi élmény értelmezésére késztetik.
A mesterien ábrázolt műtermi csendélet pedig Tamás hatalmas szakmai tudásáról tesz tanúbizonyságot. Hálásan köszönjük, hogy Tamás elhozta közénk kiváló alkotásait és nagyon sok munkakedvet, ihletet, egészséget és örömöt kívánunk neki, hogy még sok-sok alkotással gazdagítson bennünket és népünk össznemzeti kincstárát!
