„...minden rendű igaz Magyarokat haza fiuságokra inttyük...”  ezekkel a szavakkal hívta hadba az országlakókat II.Rákóczi Ferenc, 1703-ban keltezett brezáni (Lengyelország) kiáltványában. Ezzel vette kezdetét a Habsburg abszolutizmus elleni magyar szabadságharc. Nyolc évvel később, 1711 április 30-án a kuruc felkelést leverték a Habsburgok - “a nagymajtényi síkon letörött a zászló” -, és az új állapotokat a május 1-én aláírt szatmári (Partium) békében rögzítették.

 

 

Nagymajtény a Rákóczi-féle szabadságharc összefüggésében ugyanazt jelenti, mint Világos az 1848-as forradalom kapcsán. Ezek a helységnevek nemzeti emlékezetünkben kudarcok színhelyét jelölik, ám ismerkedjünk most meg a kurucháború dicsőséges pillanataira emlékeztető helységnevekkel is, egyáltalán a szabadságharc rövid történetével.

 

Az előzmények talán Mohácsig nyúlnak vissza (lám, ez sem maradhatott ki az előbbi, számunkra negatív töltetű helységnevek sorából…); ekkor került Buda török uralom alá. A következő csapás Buda felszabadításakor szakadt ránk, 1686-ban,amikor a Szent Liga egyesült seregei a törököket visszaszorították. (A Szent Liga seregeit akkoriban Habsburg-birodalmi, szász, bajor, branderburgi, lengyel, velencei, orosz stb csapatok alkották; a mintegy 80.000 katona egynegyede magyar volt!). Buda visszafoglalását követően ugyanis a Habsburg Birodalom gyors egymásutánban elfoglalta Magyarországot és Erdélyt. Az 1687-es pozsonyi országgyűlésen a rendek kénytelenek voltak lemondani a szabad királyválasztás jogáról, az ellenállási jogról, és kimondták a Habsburgok örökös királyságát. A gyors és agresszív nemzeti elnyomás mellett megkezdődött a gazdasági elnyomás is; a rövidebbet természetesen a parasztság húzta – őket terhelte elsősorban a kvártély, a porció, a forspont ( a császári katonaság elszállásolása, élelmezése, szállítása). A végvárakat felszámolták, a katonákat szélnek eresztették és jobbágysorba taszították, a protestánsokat üldözték, a magyar birtokosok ellen hűtlenségi és felségsértési pereket indítottak. Elmondható tehát, hogy nem volt olyan rétege a magyar társadalomnak, amely ne tekintette volna ellenségnek a Habsburgokat.

A viszontválasz nem is váratott sokat magára: 1697-ben kirobbant a (Tokaj) hegyaljai kuruc felkelés, Tokaji Ferenc vezetésével. Ezt a Habsburgok sajnos, rövid időn belül leverték.

 

Lépjünk vissza az időben egy pillanatra - Borsiban (Felvidék, Szlovákia) 1676-ban megszületett II. Rákóczi Ferenc. Felmenői között három erdélyi fejedelmet, valamint a XVI-XVII. század magyar történelmének számos nagy személyiségét találjuk; családja mindkét ágon nagy politikai és gazdasági súllyal bírt. Hányattatott gyermekkor után (mikor mostohaapja, Thököly Imre csatákba cipelte magával, anyjától pedig korán elszakította és császárhű szellemben neveltette az önkény) először házassága révén lázadt a Habsburgok ellen: császári engedély nélkül nősült. A hegyaljai felkelés elől még Bécsbe menekült, nehogy gyanúba keveredjék, majd Bercsényi Miklóstól és a felvidéki nemességtől értesült a kegyetlen megtorlásról. Ekkor – szövetségest keresve - levélben felkereste XIV. Lajost, ám Bécs erről tudomást szerzett és bebörtönözte. Szökése után – mialatt a császári udvar fej- és jószágvesztésre ítélte – többek között Esze Tamás kereste fel a galíciai (Lengyelország) Brezánban, hogy álljon a tiszaháti felkelés élére; ekkor szólította Rákóczi (a brezáni kiáltványban) fegyverbe a magyarságot a Cum Deo pro patria et libertate zászlaja alatt. Nemcsak a parasztokat, hanem a köznemességet is gyorsan maga mellé állította (az előbbieket azzal, hogy a vetési pátensben családtagjaikkal együtt mentséget ígért a földesúri és a közterhek alól és gyors előrehaladást biztosított a katonai ranglétrán; az utóbbiakat pedig például azzal, hogy a naményi (Vásárosnamény) pátensben szigorúan megtiltotta, sőt, büntette a fosztogatást). Sikerült tehát az egész nemzetet a szabadságharc zászlaja alá gyűjteni. 

 

A szabadságharc első négy évében a kedvező nemzetközi konjunktúra, jó anyagi helyzet és az ideiglenesen elért nemzeti összefogás azt eredményezte, hogy a Tiszavidék, a Dunántúl, majd Felvidék is kuruc kézre került. Rákóczit 1704-ben a gyulafehérvári (Erdély) országgyűlés Erdély fejedelmévé, a szécsényi országgyűlés pedig Magyarország vezérlőfejedelmévé választotta, végül az ónodi országgyűlés 1707-ben trónfosztottá nyilvánította a Habsburg-házat, és bevezette a közös teherviselést (amiben a nemesek lemondtak adómentességükről, így általánossá lett az adózás). Rákóczi ugyanekkor manifesztumot intézett a nemzethez és Európához, amelyben tudatta és megmagyarázta a Habsburgoktól való elszakadást, mégpedig azzal az évszázados nemzeti céllal, hogy a nemzeti királyság visszaállíttassék és az ország területi egysége megvalósulhasson.

 

A kezdeti lendület és sikerek után következett a gazdasági, diplomáciai gyengülés és nemzeti széthúzás: a háború kimerítette a kincstárat, az európai hatalmak nem akartak Rákóczival, mint egyenlő féllel tárgyalni, és szerteágazó érdekeik között önmagában nem szerepelt a magyar szabadságharc  támogatása, ezen kívül a belső érdekegyesítés is felbomlott: ami ígéret a parasztoknak kevés, az a földesuraknak túl sok volt. Jöttek a vesztes csaták, a pestisjárvány. Bécs hajlott a megegyezésre (mivel még tartott a spanyol örökösödési háború, amelyben érdekelt volt), ám Rákóczi még reménykedett az orosz segítségben, és Lengyelországba távozott a cárral tárgyalni. Károlyi Sándor, aki Rákóczi teljhatalmú megbízottja volt, félvén, hogy ellenkező esetben az országot beolvaszthatják a Habsburg Birodalomba, beleegyezett a békébe. Károlyi megpróbálta a szabadságharc minden résztvevője számára a legelőnyösebb feltételeket kieszközölni, és a végsőkig egyeztetett Rákóczival. A fejedelem a (három héten belül leteendő) hűségeskü ellenében visszakaphatta elkobzott javait és szabadon tartózkodhatott (volna)az országban; a főrangúaknak egyénileg kellett kegyelmet kérni. A köznemesek fegyverletétel és hűségeskü után személyi és vagyoni kegyelemben részesültek; a kuruc katonáknak nem kellett a császári seregben szolgálni. Az ország törvényeit, szokásait és szabadságát sértetlenül meghagyni ígérték, úgyszintén a protestánsok szabad vallásgyakorlatát.

 

A szatmári béke kapcsán - ugyanúgy, mint később a világosi fegyverletételkor – felmerül a kérdés, hogy mi is lehetett volna az alternatíva. Magyarország ekkor már kétszáz éve szinte állandó hadszíntér volt, a gazdasági és nem utolsósorban a demográfiai pusztulás mértéke valószínűtlenné tette a katonai győzelmet (egyesek szerint ide nyúlnak vissza Trianon gyökerei is...). Az európai politikai színtéren sokkal nagyobb hatalmak játszottak ekkor (is) és sokkal nagyobb tétekben – a mi sorsunk rajtunk kívül senki mást nem foglalkoztatott (akkor sem). Károlyi a vérontás megállításának, a sebek begyógyításának az útját választotta.

 

Rákóczi Ferenc azonban nem tudott megalkudni, és inkább vállalta a politikai mártíromságot, a huszonnégy év bujdosást - először Lengyelországban, aztán Franciaországban (Angliában még kikötni sem engedték...), végül Törökországban. A sors iróniája, hogy csak a török tudta megtagadni kiadatását, csak neki nem vált kényelmetlenné Erdély utolsó fejedelme. Rákóczi nagyon tiszta, mélyen vallásos, és a politikában is nagyon erkölcsös ember volt. Idegenben töltött éveiben is panasz nélkül viselte a mostoha körülményket. A fejedelem oldalán Mikes Kelemen szintén hűségről és helytállásról tett tanúságot: életcélja a fejedelem támogatása, istápolása, szolgálata volt.

 

Emlékezzünk hát fejet hajtva a Rákóczi-féle szabadságharc vezéreire és névtelen résztvevőire egyaránt most, a szatmári béke 300. évfordulóján, egy ma is időszerű mikesi gondolattal: „Nem kellene soha egy jó hazafinak zűrzavart csinálni se kívánni semmiféle szín alatt. Az Isten adja a fejedelmeket, mind a jót, mind a rosszat egyaránt kell az ő kezeiből venni; a jó áldás, a rossz büntetés. Ő tudja egyedül, meddig kell tartani a nyomorúságnak, és mikor kell annak végit szakasztani, hogy meddig tartson a rossz idő, és mikor legyen jó idő.”