183 éve nyílt meg az első magyar óvoda Budapesten, Krisztinavárosban, Angyalkert néven – falán ma emléktábla hirdeti a ”szívből eredt nagy gondolatnak, a gyermek védelmének a diadalát, melyet megszentelt a törvény, és teljessé tesz a nemzeti lelkesedés”. És éppen százötven éve, 1861-ben távozott az élők sorából megálmodója és megvalósítója, Brunszvik Teréz.

A gyermekvédelem már Szent István országlása óta része volt a magyar joggyakorlatnak. Mint elvi jogvédelem természetesen csak a közelmúlttól, tulajdonképpen az ENSZ 1989-es, a gyermekek jogairól szóló egyezmény megszületése és elfogadása óta van érvényben, de az árva/elárvult gyerekekről való gondoskodás tulajdonképpen többé-kevésbé intézményesített formában végigkísérte a történelmet a háborúzó uralkodók rossz lelkiismeretéből adódóan és az egyház karitatív tevékenysége révén. Azt azonban, hogy általánosan, intézményesen foglalkozzanak a gyermekneveléssel - már zsenge gyermekkortól - és tegyék ezt mind a gyermek, mind a szülő – és főleg az anya – érdekében, hogy az előbbinek erkölcsös neveltetést, az utóbbinak valamelyes tehermentesítést biztosítsanak, Angliában valósították meg először: itt nyílt az első kisdedóvó már 1817-ben.

De ne vágjunk elejébe a dolgoknak. Brunszvik Teréz Pozsonyban, 1775-ben (a kultúrtörténészek szerint a nevelés évszázadában) született ifj. Brunswick Antal (egy Magyarországon letelepedett német keresztes vitéz leszármazottja) és Seeber Anna házasságából, négy gyermek közül legidősebbként. Maga Mária Terézia tartotta keresztvíz alá, aki a közoktatást elsőként tette állami üggyé Magyarországon. Brunszvik Teréz apja is harcosa volt az oktatás ügyének: az 1790–1791. évi diétán előterjesztette a magyar anyanyelvű, nemzeti szellemű nőnevelésnek az állami leányiskolák révén megvalósítandó tervét. Bár az országgyűlés ezt megszavazta, az előterjesztő korai halála miatt az ügyet nem volt, aki felkarolja.

Brunszvik Teréz igazi, felvilágosult nevelésben részesült: nyelveket, filozófát, zenét tanult (ez utóbbit nem szerényebb tanártól, mint Beethoventől), rajzolt, festett. Tette ezt önfeledt örömmel a családi birtokon, Martonvásáron, majd az otthontól túl korán elszakítva Bécsben, ahova 12 évesen adták nevelőintézetbe, és ahol saját hiányérzetéből fakadóan ébredt rá a játék fontosságára a nevelésben.

Férjhez nem ment, hanem húgának gyermekei mellett kezdett tanítóskodni. 1808-ban húgával Németföldre, majd Svájcba utazott, hogy a gyerekeknek megfelelő tanítókat és nevelési módszereket találjanak. Így jutott el Pestalozzihoz Yverdonban, aki mindmáig a nevelésügy apostolának számít, és aki azidőtájt elhagyott, szegény gyermekek számára menhelyt tartott fenn. Így írt róla naplójában: „Legnagyobb benne az emberi természet erkölcsi szemlélete, és az a törekvés, hogy a népet és a néppel az emberiséget erkölcsileg felemelje”. Pestalozzi szerint a nevelésben fontos eszköz a munka, és egyforma mértékben kell helyet adni a fej, a kéz és a szív művelésének. A nevelő, bár a gyermeknek nem adhat képességeket, a meglévők csíráit kifejlesztheti. Módszerében fontos a környező világ , élményszerű megtapasztalása is. Pestalozzi meglátta az anya-gyermek kapcsolat fontosságát, valamint azt is, hogy a gyermekkor az élet legfogékonyabb korszaka. Brunszvik Teréz itt nemcsak a pedagógiai módszereket, hanem az elhivatottságot illetően is életreszóló útravalót kapott: „a személyiségnek el kell tűnnie, az önzésnek el kell pusztulnia, mondotta nekem a tiszteletreméltó Pestalozzi (...), ha valaki a közért akar tenni valamit.”

Ezután Brunszvik Teréz mintegy eljegyezte magát a kisdedóvás, gyermeknevelés ügyével. Eleinte a jótékonykodó arisztokrata dicséretes buzgóságával próbált egyleteket toborozni, felhívásokat fogalmazni, vagyonát bőkezűen költötte az ügyre, intézetek nyitására, a Pestalozzi-módszer magyarországi terjesztésére; később egyre inkább a gyermekvédelem társadalmi szervezésének lett szinte megszállott harcosa. Így írt saját metamorfózisáról: ”… a változás megalapozódott. Ember lettem. Vége az alvajáró létezésnek, az ostoba gyermekkornak, a keserves, egyszerű ösztönéletnek.” Mert egy nő „sohasem érezheti magát az anyaságból kirekesztettnek, csak ki kell nyitnia ajtaját és szívét, s mindkettő gyorsan zsúfolásig meg fog telni rászorulókkal”.

1832-ig összesen 12 kisdedóvó intézet nyitotta meg kapuit Magyarországon, majd a következő két-három évtized alatt száznál is több. Brunszvik Teréz ötlete volt tulajdonképpen, hogy a gyermekek jóra való nevelését még az iskoláskor, tehát 6-7 éves kor előtt kell kezdeni, hogy a hibákat kiküszöbölhessék és a tehetséget kifejlesszék. Hogy a gyermek ”…Legyen mértékletes, engedelmes, tiszta és dolgos.Legyen benne tisztelet maga és az övéi iránt”. Modern volt az a szemlélete is, hogy az anya szerepe fontos lévén a nevelésben, a leendő anyákat is nevelni, pallérozni kell, hogy a nőknek, ha úgy hozza a sors, meg kell tudniuk saját lábukon állni, s hogy a nevelőnek is állandóan fejlődnie kell. Elhivatottságának beszédes bizonyítéka volt egész élete és tevékenysége; hogy akadálygördítések, gúnyolódások, intrikák ellenére is hitt a célban, és a nemzet felemelésén munkálkodott a szó szoros értelmében az alapoktól. Álma, a leány- és nőnevelő intézet létrehozása, végül unokahúgának, Teleki Blankának sikerült 1846-ban.

Álljon itt végszóként a bölcsen önfeláldozó honleány megfogalmazása a szabadságról: „A személyes szabadság lényege két szilárd ponton nyugszik: hogy minél kevesebbre legyen szükségünk, és hogy minél többre legyünk használhatóak.”

Sántha Judit