Sokat gondolkoztam azon, vajon létezik-e olyan kisgyerek, aki ne szeretne valamilyen élő állatot dédelgetni? Nem tudom, csak azt, hogy az öcsém, Pistike, és én nagyon vágytunk erre. Nyáron, a nagyvakációban nem volt ezzel semmi gond, hiszen nagyszüleink udvara, de a kert is csakúgy hemzsegett az állatoktól. Etethettük, dédelgethettük őket kedvünkre. Már, ha hagyták magukat megfogni! Az etetéssel nem volt baj, ha észrevették, hogy nem üres kézzel közeledünk feléjük, azon nyomban körénk sereglettek. Sőt, a galambok, csirkék, tyúkok bátrabbja ránk is szállt néha. A libák, kacsák meg merészen kikapták az ételes kosarat a kezünkből. Csak a macskák hagyták simogatni magukat, csak úgy, nem az étel kedvéért. Igaz, ők mindig azt csinálták, amihez kedvük volt. Legtöbbször nagymamánk ölében érezték jól magukat, onnan hiába próbáltuk magunkhoz édesgetni őket.

Szóval nyáron nem éreztük hiányát a saját állatnak, annál inkább az év többi felében, otthon. Történt egyszer, hogy édesapám egyik barátja, aki nagyon jól tudta, hogy szeretnénk állatot dédelgetni, megkérdezte tőlünk, mit szólnánk, ha ő teljesítené a kívánságunkat?

-           Igen, igen, jó lenne! – kiabáltuk boldogan. Nagy lelkesedésünkben még azt sem kérdeztük meg, milyen állatra gondol a bácsi.

-           Na, akkor ezt megbeszéltük – mondta. – Holnap hozom Lilit.

-           Hallottátok édesanya, édesapa, hozzák Lilit, a bácsi nekünk adja Lilit! – kiabáltuk lelkesen.

Hogy Lili kicsoda-micsoda, azt csak másnap tudtuk meg, mikor a házunk kapujában egy hófehér kecske mekegett ránk. Gyönyörű volt! Mi pedig olyan boldogok, hogy még megszólalni sem tudtunk. Gondolom, a szüleinknek is nagy meglepetés lehetett, de nem mondtak nemet, Lili a mienk lett. Édesapám azonnal hátravitte az udvar elkerített részébe, hogy nehogy a veteményes kertünkbe tévedjen, és megegye a féltett növényeinket. Nem csak Pistike és én örültünk Lilinek, érkezése örömhír volt az utcánk összes gyereke számára is! A szomszédok rendre meglátogattak bennünket, mindenki hozott valami finomságot: salátát, almát, sárgarépát, lekaszált füvet, lenyesett bokorágat, kukoricadarát, a kertekből kitépett gyomokat. Lili nagyon élvezte a figyelmet, hamar megszokta a gyerekek közelségét, jó étvággyal bekebelezett minden adományt. Ez volt eleinte. Édesanyám mondta is, hogy nem is gondolta volna, hogy ilyen kevés bajjal jár a kecsketartás.

Ahogy telt az idő, Lili egyre válogatósabb lett. Már csak turkált az élelemben, amit egyik nap jóízűen elfogyasztott, arra másnap rá sem akart nézni! Evés helyett keservesen mekegett. Kínálgattuk, simogattuk, de nem használt. A szomszédság tanácsára édesapám elvitte az állatorvoshoz. Az alaposan megvizsgálta, majd fejcsóválva mondta ki az ítéletet:

– Ezt a kecskét alaposan elkényeztettétek! Az égadta világon semmi baja, csak az, hogy un benneteket, a megszokott arcokat. A kecskék természetüknél fogva kíváncsi állatok, no meg szeretik a változatosságot. Vigyétek sétálni az erdőbe!

Mi megfogadtuk a jó tanácsot, és attól kezdve édesapánknak munkája után, délutánra is meglett az elfoglaltsága: vittük Lilit világot látni. Elöl ment édesapám Lilivel, utána pedig az egész gyerekcsapat. Lili, ahogy kiértünk az erdő szélére, le-letépett egy-egy bokor- vagy falevelet úgy tessék-lássék, de ott sem akart többet enni, inkább velünk szórakozott, játszott. Kergetőztünk. Futott utánunk, s ha utolért valamelyikünket, a fejével jól popsin lökött. Ez eléggé veszélyes játéknak bizonyult, sok felhorzsolt könyök, térdecske bánta az egyre vadabb öklelőzést.

A kecsketartásunk híre eljutott a nagyszüleink fülébe is. Nagytata azonnal intézkedett:

– Hallom, kecskegazdák lettetek, és gond van az étkezésével! Nem városba való az ilyen örökmozgó állat! Azonnal hozzátok el, itt beadjuk a kecskepásztor keze alá, meglátjátok, a nyájban visszakapja az életkedvét, étvágyát is!

Így is történt. Lilit eljuttattuk nagyszüleink falujába, ott nagyon jól érezte magát a sok kecske között, úgy megnőtt, meghízott, hogy alig ismertünk rá, mikor nyáron meglátogattuk!